Szimler Bálint (Balaton Method, Itt vagyok) első egész estés filmje, a Fekete pont mondhatni a legjobbkor érkezett, amikor megint botrány van a magyar közoktatásban. De a film egészét nézve az elmúlt 30 évben bármikor jókor érkezett volna. Kritika.
Az elmúlt sok-sok évtizedben a filmes alkotók nem győztek rávilágítani az oktatás és a társadalom problémáira. A rendszerbe nem illő diákok és tanárok hálás mesélői eszközök, ha a jelen iskolájáról kell beszélni, hiszen kiemelkedő hősökként szállhatnak szembe azzal, ami amúgy is megkeserít mindenkit. Fel is idéződnek emlékek erről a Holt költők társaságától egészen a nem is olyan rég bemutatott Téli szünetig számos hollywoodi alkotásból. A Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazott Fekete pont is hasonló főszereplőkkel dolgozik,
azonban az üzenet, amelyre kifut, sokkal borúlátóbb, és feloldhatatlannak, sosem változónak mutatja a jelen rendszerét.
Palkó (Mátis Paul) édesanyjával költözik Berlinből Budapestre, ahol a fiú egy magyar iskolában kezdi a tanévet. Bár a hangos szitkozódások, a poroszos rend és a logikátlanságok (például miért kell végigállni egy tanévnyitó ünnepséget, ha ülve is meg lehetne hallgatni?) ellenére megpróbál beilleszkedni. Palkó azonban egyre több furcsasággal, sőt megmagyarázhatatlan szabálykövetéssel találja szembe magát. És ha ezeket megkérdőjelezi, a környezete azonnal megpróbálja rendre utasítani. Ebben a helyzetben próbál más utat mutatni az osztályfőnököt helyettesítő tanárnő, Juci (Mészöly Anna) az új diáknak és kollégáinak egyaránt. A kérdés nem is az, hogy ez sikerülhet-e (a meglepő spoiler: nem), hanem hogy lesz-e a próbálkozásoknak bármilyen foganatja hosszú távon.
Szimler filmje erre választ a jelenből kiindulva keres, amivel rögtön ítéletet is mond a magyar iskoláról: itt nincs észszerűség, csak lelki nyomorítás, amit látszólag épeszű logika nem tud megmagyarázni. Röviden: a magyar oktatás krízishelyzetben van. Bár a Fekete pont főbb gondolatai ennek mentén demagógnak hathatnak, vagy nincs itt más látnivaló, mint a különböző, az oktatás helyzetéről beszámoló publicisztikák mozgóképes összefoglalója, a különlegességét nem is ebben kell keresni.
Hanem abban, ahogyan mindezt Szimler megmutatja.
A német A tanári szobával rokon abban, hogy nem rejti el, hogy a rendszer működésképtelensége létező jelenségek következménye, a probléma összetettségének körbejárásáról pedig Reisz Gábor Magyarázat mindenre filmje juthat eszünkbe. A Fekete pontban egész jelenetsorok számolnak be kendőzetlenül a tanárhiány okozta nehézségekről, a politika irányította dafke döntésekről, ahogyan azt is megmutatja, hogy a rendszerben résztvevők is mennyi részt vállalnak a fenntartásban, még ha teljesen ártalmatlanul is teszik ezt. Utóbbi miatt nézőpontjuk teljesen érthető, céljaik őszintének és jóhiszeműnek tűnnek, miközben érezni, hogy a szándékuk ellenére sem cselekednek jót. Mert egy keretrendszer ezt nem engedi nekik. Mint egy toxikus kapcsolatban, a jól ismert rosszhoz ragaszkodnak úgy, hogy fel sem ismerik, miben vannak benne teljes akaratukkal, és sajnos még nem tartanak ott útjukon, hogy rájöjjenek, más is létezhet – minden külső vagy különböző rámutatással sem.
A tanárok és a szülők (okosan ők is megjelennek mint a rendszer fenntartásához csatlakozók) csak egy oldal itt, sokkal nagyobb figyelem hárul a gyerekekre, akik egyszerre elszenvedői és tökéletes tanítványai ennek az iskolának. A Fekete pont ezen vonása talán sokkal ijesztőbb, mint a felnőttek belefásulása a meglévőbe.
Az ötödik osztály remek választás volt ilyen szempontból: olyan korú gyerekeket látunk, akik még bőven őriznek gyermeki ártatlanságot, ám szocializációs fejlődésükben már elsajátítottak a felnőttekéhez közelítő alapvetéseket.
Utóbbira remek jelenetsor Juci tanárnő első magyar órája, ahol arról kérdezi a gyereket, mit tanultak és mit szeretnek. A válasz: semmit és Petőfit is utálják, meg minek írt annyit. Így közösségként pedig képesek egy mini magyar társadalom lemodellezéseként működni, annak minden jó és rossz beidegződésével. A nyitottság szelleme pedig hiába van meg bennük, ha hosszútávon nincs mellettük egy támogató külső közeg. Ezért tudnak működni ők is a rend tökéletes fenntartóiként, hiszen nem ismernek mást.
Szimler Bálint képes mindezt a maga természetes folyásában bemutatni úgy, hogy amíg Palkó nehézségei el nem kezdődnek, nem is ismerjük fel a magyar iskola rejtett borzalmait.
Rév Marcell (Eufória) operatőr egy egyszerre nosztalgikus, de álomszerűen elnyelő közeget teremt ehhez. Az ismerős, mondhatni 30-40 éve változatlanságba meredt iskolafalak, játékszerek, tanítási módszerek némi nosztalgiára hívnak a látszólag gondoskodó tanárokkal, miközben ott vibrál ebben a nihilben egy álmosító, mozdulatlan áthatolhatatlanság is. Ez pedig később a jól ismert otthonosságból döbbent rá – ha még nem jöttünk rá iskolásként –, miben éltünk, miben kellett létezni. A film kortalansága sem véletlen innen nézve, hanem sajátos keserű iróniája, hogy az itt látottak nem egy-egy generáció élménye, hanem a legtöbbünk közös nevezője, legyünk akár 50 vagy 20 évesek.
A Fekete pont nem mellesleg teret ad annak is, hogy kinevesse a fennálló a helyzetet, ami némi felüdülést hoz. A film cselekményét végigkíséri egy kiesett ablak kálváriája, amit a technikatanár próbál megjavíttatni, felvéve a harcot az iskolát kicsit sem segítő bürokráciával. A mai magyar oktatást nagyon jól jellemzi, azonban a sötétebb, drámáktól sem mentes harcoktól erősen kilóg, olyan benyomást keltve, mintha egy rövidfilm furakodott volna a játékfilmbe. Hasonló jelenet egy később érkező színházi előadás, ahol a filmbeli osztály darabján keresztül kimondja, miért olyan a magyar oktatás, amilyen: mert valaki rájött, hogy akkor maradhat minden rossz, ha a benne lévők egymással vannak elfoglalva. A filmet nézve húsba vágó kinyilatkoztatás, ami az iskolán is túlmutat, miközben pont a kimondás veszi el annak a lehetőségét, hogy nézőként magunk is levonjuk ezt a tanulságot, amit amúgy a film végig, a lehető legnagyobb természetességgel mesél el.
Verdikt
Szimler Bálint filmje mondanivalóban nem hoz újat, a magyar oktatás jól ismert problémáit mutatja be egy olyan megközelítésből, amivel közelebbinek, szinte önmaga végtelenségeként értelmezhető az a rendszer, amibe generációról generációra beküldjük gyermekeinket. A filmbeli tanárokhoz hasonlóan, minden empátiája ellenére is kíméletlenül kiosztja mindenki – az osztálytársaktól a szülőkig – jól megérdemelt fekete pontját.
Hogy ezután mit kezdjünk magunkkal, nem tudni.
De lehet ez a fekete pont csak egy figyelmeztetés, hogy ideje lenne kitörni ebből a mérgező viszonyból. Remélhetőleg.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
