Téli szünet kritika – Különös karácsony a halszagú tanárral, akiért egyetlen diák sem állna fel a padja tetejére

A halszagú tanár meg a többiek

1970-et írunk, még tart a vietnámi háború – amiből az elit fiúiskola tanulóinak többsége nagyjából semmit sem érzékel. Élik az internátusba zárt diákok mindennapi életét, szenvednek a magánytól, haverkodnak, vagy épp szekálják egymást – de abban mindannyian egyetértenek, hogy gyűlölik Mr. Hunhamet, a történelemtanárt. 

Mr. Hunham ronda, kétfelé áll a szeme és halszagot áraszt, a nap végére szinte elviselhetetlenül. Latin meg görög idézetekkel dobálózik, és elvárja a diákjaitól, hogy ők is olyan elszántan vessék bele magukat a történelem tanulmányozásába, ahogyan ő teszi. Ráadásul olyan idétlen jelszavakat szajkóz, mint kitartás, becsület meg tradíció. Egyszóval: Mr. Hunham elviselhetetlen.

Angus Tully, az iskola egyik legidegesítőbb tanulója is gyűlöli, és élvezettel kötözködik vele. Angus egyébként abban hasonlít a tanárára, hogy őt sem kedvelik, mert nagyképű kis pöcs, gúnyos, nem tanul – holott lenne hozzá esze -, és általában nyegle, neveletlen kamasz. Aki titokban semmi másra nem vágyik, csak hogy végre hazamehessen az édesanyjával karácsonyra. Csakhogy – amint az a Téli szünet első pár percében kiderül – az iskolában kell maradnia a teljes téli szünetre, összezárva pár, hasonlóan balszerencsés diákkal. No meg Mr. Hunhammel, akit részben büntetésből bíznak meg azzal, hogy felügyeljen az iskolára és a néhány, igencsak boldogtalan fiúra. 

Aki folyamatosan bagózik, és iszik, mint a kefekötő, merthogy a fia, Curtis épp most esett el Vietnámban. 

Pokoli karácsony 

A három, rettenetesen különböző ember ott marad összezárva az épületben, és persze az egész együttlét szinte folyamatos káosszá fajul. Mary főz, dohányzik, iszik, és közben gyászol. A veszteség fájdalma olyan mélyen ül ki az arcára, de sokszor a mozdulataira is, hogy a néző lelke is belesajdul. 

Angus szenved, amiért az édesanyja magára hagyta, és mert gyűlöli az iskolát, azt meg pláne, hogy egy halszagú ürgével kell töltenie az ünnepeket. Úgyhogy lázad, olykor a legnevetségesebb, máskor meg a legdühítőbb módon.  

Mr. Hunham meg úgy általában mindent gyűlöl: a karácsonyt, a diákokat – miközben tanítani persze szeret, csak ne idiótákat kellene -, ahogyan azt is, hogy neki kell vigyáznia a fiúkra. Aztán meg Angusra.

Megtudjuk, miért tanít Mr. Hunham még mindig a Bartonban – ahol még az igazgató is gyűlöli -, ahogyan a múltjának olyan eseményeit is megismerhetjük, amelyek ilyen mogorva, vén szamárrá tették. De ugyanígy megtudhatjuk, Angus mitől olyan vad és kezelhetetlen, miért kötözködik vagy verekszik – és általában miért teljesen elviselhetetlen. És persze Maryről és a fiáról is több információt kapunk.

És a három, végtelenül magányos emberrel átélhetünk egy rettenetesen béna karácsonyt, részt vehetünk velük egy kalandos utazáson, és aztán részesei lehetünk egy már nem annyira béna szilveszternek is. És végül megláthatjuk, mi a következménye mindannak, ami a szünetben történt.

Mindehhez a forgatókönyv és a rendező, Alexander Payne tökéletes arányérzékkel adagolja az információkat. Ilyen Angus története, egy hol felbukkanó, hol eltűnő családi fotóval, amiről jóval később derül ki, miért olyan fontos a fiúnak. Ahogyan az is, miért viselkedik hisztis gyerekként, miután kiderül, hogy az anyja karácsonyozás helyett épp nászútra készül a második férjével. Olyan titkok ezek, amelyek megismerésével nem csak a néző látja Angust teljesen más szemmel, de Mr. Hunham is.

És ahogyan Angus engedi láttatni magát, az igazi valóját, hogy mit rejteget a cinikus, beszólogatós stílusával, Mr. Hunham is belátja, hogy nem minden kamasz sötét barbár – ahogyan azt előszeretettel emlegette. Sőt, Angus nem egy sérülése láttán olyan reakciókat láthatunk a mogorva tanár arcán, ami már-már apai. És láthatjuk, szintén nagyon okos rendezői döntéssel, részletekben adagolva, hogy mi rejlik a mogorva, már semmiben nem reménykedő, gúnyos felszín alatt, milyen sérüléseket takargat maga Mr. Hunham is. És cseppet sem szájba rágósan fel is ismerhetjük az üzenetet: ismerd meg jobban a másikat, és ha rájössz, milyen sérüléseket rejteget, talán már nem fogod gyűlölni, sőt, talán óvatos rokonszenv is kialakulhat köztetek. Ahogyan Angus és a tanára között is. A Téli szünet végén nincs kissé giccses, egymás nyakába borulós lezárás, mert a rendező itt is érezte, hol kell megállni, de megmutatja, mindannak köszönhetően, ahogyan Angus és Mr. Hunham hatott egymásra a pár nap alatt, milyen új esélyek nyíltak meg mindkettejük számára.

Maryről pedig azt tudhatjuk meg, több, mint egy “átlagos” anya, hiszen, ha lehetne, a Barton összes diákjának adna az anyai szeretetéből. Angusszal ezt meg is teszi – és Angus ezt (végre) meg is engedi. És a kettejük jeleneteiből az is fokozatosan derül ki, hogy pontosan erre volt szüksége – ahogyan, valahol, Marynek is.

Elképesztő(en jó) színészek 

De ehhez kellett a 70-es éveket idéző filmes stílus, a kiváló forgatókönyv a zseniális jelenetekkel és párbeszédekkel, de főképp a három színész. 

Da’Vine Joy Randolph – Az elveszett város című, Sandra Bullock főszereplésével készült, eszement vígjáték brutálisan hatékony és agresszív könyvügynöke – a lehető legjobb választás volt Mary szerepére. Bármit is csinál éppen – iszik, dohányzik, főz, vagy Mr. Hunhamet szidja, mert rosszul bánik a fiúkkal -, minden pillanatát átitatja a friss gyász, és ezt a színésznő hátborzongatóan mély átéléssel közvetíti felénk. Nincs olyan pillanata a vásznon, amikor az ember ne az arcát figyelné, az a jelenet pedig, amikor a szünetben eljut végre a húgához, és egymást vigasztalva összeölelkeznek, az egész film egyik legszebb és legfájdalmasabb pillanata. 

Paul Giamatti meg az a színész, akinek sokan még a nevét sem tudják, maximum rémlik, hogy több filmben látták már, bár konkrétan nem tudják, melyikben. Most Oscar-díjra jelölték Mr. Hunham megformálásáért, és bőven megérdemelten. És talán, ha nem lenne az Oppenheimer és Cillian Murphy, Giamatti meg is kapná – szintén megérdemelten. Olyan tenyérbemászóan alakítja a film első felében a mogorva, vaskalapos, embergyűlölő – és némileg szadista – történelemtanárt, hogy az embernek kedve támad páros lábbal kirúgni bármely oktatási intézményből. Holott ő – állítása szerint – azért olyan szigorú, mert fel akarja készíteni a fiúkat az iskola utáni életre, ami igencsak kemény lesz. És, ahogy a történet előrehalad, kiderül, hogy bár Mr. Hunham valóban sok dologban idióta, de közben végtelenül művelt is, és tele van gyerek- és ifjúkori sebekkel. És azért olyan kemény a diákokkal, mert tényleg az életre akarja felkészíteni őket. Giamatti pedig, a kétfelé néző szemével, borzalmas kefebajuszával és rettenetes sapkájával tökéletesen hozza ezt a gyűlöletes és szánni való karaktert. (Főképp, ha az ember tudja, hogy már dolgozott együtt Alexander Payne-nel, a Kerülőutakban, és a közös munka után Payne kifejezetten rá írta Mr. Hunham szerepét.)

A trió harmadik tagja pedig Dominic Sessa, aki olyan zseniálisan alakítja Angust, hogy remélhetőleg még nagyon sokszor láthatjuk majd a filmvásznon. Az IMDb adatlapjából kiderül, hogy ez volt élete első filmszerepe, mert eddig csak iskolai színdarabokban játszott. Nos, ez egyetlen pillanatra sem látszik a filmvásznon. Olyan átéléssel alakítja a nyegle, gúnyos, de közben fájdalmas titkokat rejtegető, és emiatt igencsak szenvedő tizenéves kamaszt, amiért rögtön több díjat, és még több jelölést kapott. Angus karaktere egyébként csak tizenöt éves lett volna a forgatókönyv szerint, de, miután Sessát megtalálták, a kedvéért átírták az életkort tizennyolc évesre. 

Technikai részletek és díjeső

Az angol „holdover” szó jelentése: maradvány, maradék, ami tökéletesen lefedi azt, ahogy ez a három ember, kortól függetlenül, próbál boldogulni élete romjain – maradékain -, ráadásul magukra maradva a bezárt iskolában. Olyan maradékként, ami – szinte – senkinek sem kell. Téli szünidő – ahogy mindhárman kimenőt kapnak saját, igen boldogtalan életükből pár napra, és az igencsak zűrös kezdet után szeretetre és barátságra találnak.

A színészi játék mellett érdemes arra is figyelni, milyen aprólékosan megoldották akár az öltözködésben, akár a rémes hajviseletekkel, vagy a külső és belső helyszíneken, hogy tényleg minden a 70-es évekre hasonlítson, és egyetlen pillanatig sem erőltetetten. Ugyanezen okból a teljes filmes kópia olyan utómunkát kapott, hogy maga a film is olyannak tűnjön, mintha a hetvenes években forgatták volna. 

A film elején, a szünet előtti utolsó istentiszteleten a Barton kápolnájában előbb nem a jelenlévőket mutatja a kamera, hanem kis táblákat, azoknak a volt diákoknak a nevével, akik meghaltak valamelyik háborúban. És aztán Curtis fotójára svenkel a kamera, aki épp most esett el Vietnámban. 

A történet előrehaladtával aztán, az elhangzó beszélgetésekből kiderül, hogy Angust is ez a veszély fenyegeti. Ha ugyanis az anyja átviszi egy katonai iskolába, onnan egyenes út visz Vietnámba és a lehetséges halálba, alig húszévesen. És az ki is derül a sztoriból, hogy Angust egyre inkább fenyegeti ez a lehetőség. (Ahogyan sok más fiút is abban az időben, aki nem a Bartonhoz hasonló elit iskolában tanult – és ahogyan Curtist is.) 

És a film végén ismét csak visszatér ez a probléma, a három ember történetének lezárásaként, ami igencsak szívbemarkoló befejezésnek bizonyul.

Ahogyan az is kiderül, hogy Mr. Hunham kedvéért – egy kivétellel – egyetlen diák sem állna fel a padjára, hogy azt kiabálja: „Ó, kapitány, kapitányom”, mint a Robin Williams által alakított Mr. Keatingnek a Holt költők társaságában. Holott ez a halszagú és kefebajszú tanár ugyanúgy megérdemelné.

És bár Alexander Payne rendező kifejezetten nem „karácsonyi filmnek” szánta az alkotását, nálam fölkerült a többször nézhető, és karácsonykor pláne előveendő filmek listájára.