A Hamnet annyira görcsösen sirat, hogy nem fogunk sírógörcsöt kapni tőle

Az apja adósságait ledolgozó házitanító beleszeret a család legidősebb lányába – noha ezt a frigyet egyik família sem támogatja. A már-már népmesei történet főszereplői azonban ezúttal William Shakespeare (Paul Mescal) és Agnes (Jessie Buckley), akiknek így a családdá válás kihívásai mellett a férfi drámaírói ambícióival is meg kell küzdeniük, illetve egy ponton szeretett fiúgyermekük, Hamnet (Jacobi Jupe) elvesztésével.

Ha nem életrajzi ihletésű műről lenne szó, már kórusban kiabálhatnánk a spoilert, ugyanis bár lényegében ez adja el a művet, az eseménysort katalizáló haláleset csak a film utolsó harmadában következik be. Ennek híján azonban mégis nehéz lenne megfogni, pontosan miről is szól Chloe Zhao legújabb filmje: egy házassággá, majd családdá alakuló szerelem montázsszerű stációiról? Az alkotói lét és magánélet feloldhatatlan szembenállásáról, netán a transzgenerációs traumákból való kigyógyulásról?

Maggie O’Farrell regénye számos hasonló ötletcsírát felvillant, amelyet Zhao ugyan a tőle jellemző mély érzékenységgel, de minden érzelmessége dacára rendkívül kimért és számító módon visz vászonra. A Hamnetnek egy olyan eleme sem akad, amelyben igazán elmerülne, szinte mértani pontossággal két jelenet jut a két főszereplő kapcsolata, a családi élet minden állomásának kifejtésére, és mérföldekkel előre lehet látni, melyek azok a drámai csúcspontok, amelyekre erőnek erejével is meg fog érkezni. Zhao szinte vasmarokkal fojtogatja szereplői érzelemvilágát, karakterizációjukra nem hagy sem időt, sem levegőt, hanem ehelyett kényszerrel próbál az összképbe sehogyan sem elhelyezhető jellegzetességeket kölcsönözni neki, mint például Agnes időkénti babonás felkiáltásokban kulminálódó javasasszony-boszorkánysága. (Bár számos ilyen mozzanat inkább tipikusan annak a jelét mutatja, amikor csak kilúgozva, kontextus nélkül sikerül a vászonra átültetni egy könyv részletgazdagságát.)

Az Örökkévalók nem lesznek örökzöldek, de nincs ezzel baj

Az író-rendező A rodeós és A nomádok földje után (az Örökkévalókat most ne tekintsük a szerzői életmű részének) mintha nem tudna mit kezdeni azzal, hogy ezúttal nem amatőr szereplőkkel, természetes élethelyzetekből dolgozik félig-meddig dokumentumfilmesi szemlélettel, hanem egy fikciós műből kell ugyanazt a hatást kicsiholnia, és számos esetben eszköztelenül marad és a bejáratott megoldásokhoz nyúl félszívvel. Ezt mi sem példázza jobban, hogy amikor Max Richter zenéje kifogy az ötletekből, egyszerűen csak előhúzza a már ezer korábbi filmben elsütött (és bevált) On the Nature of Daylight c. darabját – maga a film is pontosan így apellál időről időre egy karácsonyi reklám olcsó konzervszerűségével a néző érzelmi reakcióira.

Igaz, itt nem is a “mit”, hanem a “hogyan” az igazán bágyasztó: Zhao gondolkodásának tankönyvisége, a formai/tartalmi kockázatvállalás teljes hiánya. Itt még a Hamlet-színdarab lírai áthallásait is le kell rombolni azzal, hogy Jessie Buckley a nézőtérről a szánkba rágja őket, mintha a film betegesen rettegne attól, hogy nézői között egyáltalán egy apró vita is támadjon olvasatairól.

Pedig pont ez az utolsó szakasza a műnek, ahol nemcsak a csendéletekbe révedezés fakasztana némi líraiságot, hanem valóban lenne lehetőségünk elmélyülni abban, az alkotás hogyan segít feldolgozni a gyászt Shakespeare számára, és hogy a házaspár közötti súrlódások hogyan tudnak feloldódni a színdarab katarzisában. Más kérdés, hogy ez a katarzis is akkor lenne az igazi, ha lett volna lehetőségünk megismerni a drámaíró karakterét, ahelyett, hogy a film rendre kiebrudalja őt a színről. Ezzel együtt is nehéz kétségbe vonni a Hamnet természetességét, inkább csak a sekélyességét kérhetjük számon. A végeredmény gyakorlatilag egy hiperigényes, míves tévéfilm, amitől a díjszezon végéig mindenki el fog olvadni, utána viszont nagyjából olyan gyorsasággal fogjuk elfelejteni, mint Zhao ezt megelőző nagy dobását, A nomádok földjét.