Ez a vámpírszerelem újabb szöget ver Luc Besson karrierjének koporsójába – Drakula kritika

Filmszerető emberként nehéz mit kezdeni az olyan veterán filmes alkotókkal, akik már nemcsak túl vannak hajdani fénykorukon, de tisztán látszik, hogy soha nem fogják tudni megközelíteni azon klasszikusaik művészi teljesítményét és közönségsikerét, amik egykoron naggyá tették őket. A személyes ambíciókat háttérbe szorítva, az alkotói hagyaték érdekében van, aki egy ponton leteszi a lantot, például Quentin Tarantino régóta ígérgeti, hogy 10. filmjével búcsúzik a mozitól, vagy a nemrégiben elhunyt Tarr Béla életműve se tűnne utólag annyira tökéletesnek, ha nem A torinói lóval foglalta volna össze végső hitvallását a világról. Ugyanakkor viszont nem mindenkinek kell ugyanazt az életutat követnie vagy elvárásoknak megfelelnie. Például Paul Thomas Anderson vagy Christopher Nolan számos mestermű után még mindig képesek fejlődni, változni a filmes eszköztáruk vagy választott témáik terén, viszont a 84 éves Francis Ford Coppola bármennyire is hadakozott, hogy megvalósítsa élete főművének szánt Megalopoliszt, nem biztos, hogy évtizedek múlva a mester százmilliós blamáját fogják sokan kiemelni.

Cégével, az EuropaCorppal degeszre kereste magát a rahedli Nikita klónnal és midbudget akciófilmmel, amikhez már-már gyártósor-szerűen körmölte a szörnyűbbnél szörnyűbb szkripteket, viszont ezzel együtt eltűnt az a fiatalos tűz, profizmus és ambíció, ami nélkül A nagy kékség vagy Az ötödik elem sem létezne. A kritikai kudarcok és a trashgyár kifulladása mellett Besson régóta dédelgetett, 170 milliós álomprojektje, a Valerian és az ezer bolygó városa is akkorát bukott, hogy kis híján csődbe vitte az EuropaCorpot, így vissza kellett fognia magát, ezért kisköltségvetésű sztorik után nézett. Úgy látszik, ez se vált kifizetődővé, ugyanis a DogMan: A kutyák ura – ami egy egész korrekt Joker parafrázis lett – és a Covid alatt forgatott, de idén bemutatott June & John béna Bonnie és Clyde utánérzése után Besson egy igazi alapművet választott adaptálásra, amihez magával hozta a kutyás filmjéből új férfimúzsáját, Caleb Landry Jonest is maga Drakula gróf szerepére.

A történettel nem érdemes húzni az időt, mert a film szinte pontról pontra követi a legtöbb korábbi feldolgozást: a nagyvárosi ingatlanos, Jonathan Harker ellátogat Erdélybe, hogy nyélbe üssön egy üzletet az idős és hátborzongató gróffal, amit követ a vámpír elutazása, Harker fiatal feleségének az elcsábítása, a vámpírvadász felbukkanása, karó a szívbe satöbbi. Azonban ebbe a képletbe már korán becsatlakozik a fentebb említett Francis Ford Coppola, mivel Besson filmje szinte egy az egyben a ’92-es Bram Stoker’s Draculát koppintja. És igen, itt a koppintani már a helyénvaló kifejezés, ugyanis az ihletésen már kicsit túlmegy, mikor fordulatokban, díszletekben, motívumrendszerben is megidéződik az adott mű.

Amíg Coppola filmje annak idején azzal vált különlegessé, hogy a némafilmek és a hollywoodi aranykor analóg technikáit használva, számítógépes effekteket kerülve mesélte el Stoker alapművének egyfajta grandiózus, operai szinten felturbózott változatát, addig Besson meg se próbál hasonló dolgokkal kísérletezni. Technikai szempontból egy legjobb esetben közepes filmről van szó, ami csak szeretne olyan nagyívű lenni, mint Coppola filmje, de a költségvetési korlátok rendre megakadályozzák ezt. Így csupán csak a rondán bevilágított díszletek, a büntetően ronda CGI vízköpő szolgák és a rendező hangulati és dramaturgiai ízléstelensége érvényesül, ami miatt sokszor nem is egyértelmű, hogy most egy paródiát, vagy egy komolynak szánt filmet nézünk.

Ugyanúgy a középkorban kezdünk (Coppola látványos árnyjátékai helyett itt az Aranybulla-esztétika érvényesül), ahol Vlad (Caleb Landry Jones) és párja, Elisabeta (Zoë Bleu) mindennél jobban szeretik egymást, de az oszmánokkal vívott háborúban egy röhejes véletlen során a nő meghal, Vlad pedig megtagadja Istent, aki ezért büntetésből halhatatlanságra ítéli, hogy soha ne lássa viszont szerelmét. Ezt követi a gróf évszázadokon át tartó magánya, és kutatása Elisabeta reinkarnációja után, amiben lett is volna ráció, azonban Besson idétlen stílusa és a kapkodó forgatókönyv ezt is keresztülhúzza. Drakula mesterterve ugyanis az, hogy egy nőket megvadító parfümmel csábítja magához a kiszemeltjeit, aminek a megvalósítása a Made in Hungária Csókkirály jelenetéhez áll legközelebb, ami nem biztos, hogy segít a karakter komolyanvehetőségén.

Egy másik szálon bejön a képbe Van Helsing, vagyis elnézést, egyszerűen csak a Papnak hívott névtelen vámpírvadász (Christoph Waltz), aki egy Maria nevű átváltozott nőn (Matilda de Angelis) mutatja be a szkeptikus doktornak, mi fán is terem a vámpír. Azt hagyjuk, hogy 2025-ben mennyire van értelme a néző szájába rágni a vámpirizmus szabályait, de ez a szál ezen kívül is az időhúzás netovábbja, ráadásul teljesen értelmetlenné is teszi Harker sztoriját, ugyanis nemcsak a minimális misztikum és feszültség veszik ki a filmből, de a grófnak ráadásul alapból van egy háza Párizsban (újabb Besson-féle újítás), hogy még ennyi értelme se legyen a történetnek.

Itt ugyanúgy Besson a ludas, aki a szörnyű casting érzékével és még rosszabb színészvezetésével teszi még röhejesebbé az összképet. Jones a könnyes szemével és meggyötört tekintetével többnyire hozza a hősszerelmes Vlad világfájdalmát, viszont megnyerő grófként vagy hátborzongatónak szánt Drakulaként sajnos teljes tévedés, így körökkel marad el Gary Oldmantől vagy Bill Skarsgård Nosferatujától, Lugosi Béláról nem is beszélve. A mellékszereplők se segítenek a helyzeten: Christoph Waltz a legminimálisabb erőbefektetéssel játssza el a névtelen Van Helsing pótlékot karrierje talán legrosszabb alakításában, Ewens Abid Jonathan Harkerként egy szánalmas rakás szerencsétlenség, Zoë Bleu bűnrossz Elisabeta és Mina szerepében egyaránt, és valószínűleg csak Luc Besson szupermodellek iránti fétise miatt van itt. Matilda de Angelis pedig egyszerre játssza Renfield, Lucy Westenra és Drakula feleségeinek összegyúrt karaktereit egyszemélyben Mariaként, aki egyedüliként értette meg, milyen szintű ripacsságot követel meg ez a szerep.

Ami viszont a töménytelen hülyeség és kínos pillanat (Drakula parfümös performansza vagy amikor egy apácapiramis csúcsán vonaglik) mellett tényleg szíven döfi a filmet, hogy maga a szerelem drámája az ízléstelen, üres giccs és Zoë Bleu rettenetes alakítása miatt teljesen hiteltelen és átélhetetlen marad. Már a June & John-ban is látszott, hogy a vén kéjenc Bessonnak már csak annyit jelent a szerelem, hogy két modell kaliberű fiatal a nulladik perctől halálosan kívánja a másikat és belassított montázsokban csókolóznak. Bármi más karakterizáció vagy mélység csak úri hóbort.

Luc Besson 25 éve már csak halovány árnyéka régi önmagának, a Drakula pedig a sokadik érv amellett, hogy nem feltétlenül kell erőltetni, ami már régóta nem működik. Egy teljesen fölösleges, túlnyújtott és vérunalmas adaptáció készült el, ami minden valamirevaló ötletét az alapműnek vagy Coppola filmjének köszönheti, a központi szerelmi mese pedig a vérgagyi megvalósítás és az Arany Málna-díjas alakítások miatt marad halott. Ha jó Drakula adaptációt keresünk, akkor inkább érdemes felütni bármelyik klasszikust, kezdve a Lugosi Béla és Christopher Lee féle verziókkal, de akár a Herzog és az Eggers-féle Nosferatuk is tökéletesek erre a célra. Az ínyencek pedig inkább várják ki, míg elérhető lesz a következő, igazán vadnak tűnő román Drakula mozi Radu Jude (Ne várjatok túl sokat a világvégétől, Kontinental ’25) rendezésében.