James Cameron letette az asztalra a saját A jedi visszatérjét – Avatar: Tűz és hamu kritika

Valószínűleg nincs még egy olyan úttörő rendező és technológiai pionír a filmszakmában, mint az idén 71 éves James Cameron, aki ha fejébe vesz egy ötletet egy idegen bolygón játszódó háborús sci-fi eposzról, akkor nemcsak kivárja, hogy az álmaihoz szükséges technológia megszülessen, de azt nem rest még tovább fejleszteni, hogy tényleg olyat mutathasson a közönségnek, amit még senki más. Ehhez pedig szakmájának olyan esszenciális, mindenre kiterjedő megértése párosul, hogy több mint 40 éves karrierje során nemcsak franchise-okat teremtett (Terminátor), tökéletes folytatásokat alkotott (Aliens, Terminátor 2), de egymás után háromszor rendezett olyan kaliberű blockbustereket, amik azóta is ott csücsülnek a box office listák tetején.

Sajnos vagy nem sajnos ugyanis a rendező olyan szinten csúszott bele a saját Pandora nevű álomvilágába, még bőven a 90-es években, hogy azóta se szabadult belőle. Persze még az Avatar előtt kijött a Titanic és az óceánkutató dokumentumfilmjei (A Titanic szellemei, A mélység szülöttei), de azóta csupán csak producerként tevékenykedett és forgatókönyvíróként dolgozott az Alita: A harc angyalán, aminek a rendezését pont az Avatar folytatások miatt passzolta át Robert Rodrigueznek. Az tagadhatatlan, hogy Cameron nem pénzügyi, hanem teljes egészében személyes megfontolásból szeretné az Avatar szériát öt részig tolni, viszont emiatt olyan régóta tervezgetett projektjei sikkadnak el, mint a Hiroshima szellemei című háborús regény feldolgozása, amiből legfeljebb tíz év múlva, a tervezett ötödik Avatar film után lesz bármi is.

Addig is viszont töretlenül készülnek tovább ezek a filmek (persze, ha továbbra is jön a milliárdos bevétel), és követhetjük tovább Jake Sully és a na’vi törzsek történetét. A Tűz és hamu alcímű harmadik felvonás lényegében ott veszi fel a fonalat, ahol A víz útja befejeződött. A metkayina klán fényes győzelmet aratott Jake Sullyval az oldalán Quaritch és a tulkun vadász flotta felett, de a csatának nagy ára volt. Jake legidősebb fia, Neteyam odaveszett az ütközetben, ami teljesen megtörte a Sullykat: Lo’ak önmagát hibáztatja bátyja halála miatt, Neytiri még inkább elkezdi gyűlölni a család egyetlen emberi tagját, Gekkót (eredetiben Spider), Jake pedig a gyásztól sújtva elbizonytalanodik saját vezetői szerepében, mint Toruk Makto. Miközben a család visszakíséri Gekkót a bázisukra a szélkalmárok léghajóin, rajtuk ütnek a mangkwanok, vagyis a hamu népe, akikre nem sokkal később felfigyel a továbbra is Jake Sullyra vadászó Quaritch ezredes, aki váratlan szövetségesre lel a tűzzel támadó na’vik kegyetlen úrnőjében, Varangban. Az ezredes és a mangkwanok összefogása, Scoresby tulkunvadászatainak egyre nagyobb pusztítása és Gekkó újfent szerzett képességéből adódó veszély egy minden eddiginél nagyobb összecsapás felé sodorja hőseinket, aminek a kimenetele ismét eldönti Pandora sorsát.

A Tűz és hamu erősen indít, amivel már percek alatt visszarázódunk a bolygó idegen, de már egész ismerős ökoszisztémájába és helyszíneibe, mintha el se telt volna ez a három év az előző rész óta. Ami viszont elsőre leginkább szembetűnővé válik a cselekmény előrehaladtával, hogy mennyire támaszkodik A víz útjára, ami már sajnos olyan méreteket ölt, hogy elkezdi konkrétan ismételni azt. Ugyan az Avatart erősebben kritizálók már az előző filmet is elővették azzal a váddal, hogy csak újra becsomagolta az első részt, csak egy vizes környezetben, de ott az újbóli felfedezése a bolygónak az antagonista szemén keresztül vagy az új, erősen új-zélandi beütésű kultúra megismerése mind hozzátett tematikailag és vizuálisan is annak a sztorinak az értékeihez, amiket most továbbszőttek, miközben megőrizte azt, amiért annyira sikeres volt az előd.

És itt most nem az olyan visszatérő Cameroni sajátosságokról van szó, mint az erős nők, víz alatti világok, halálos idegen lények, háborúellenes kritika vagy a lassan elsüllyedő, gigászi vízi járművek, hanem a konkrétan ismétlődő storybeatekről, amiktől többször lehet olyan érzésünk, hogy egy teljes értékű folytatás helyett csak egy Avatar 2.5-öt nézünk. Például a fiatalok újbóli csapdába ejtése, Kiri újbóli megvilágosodásása, az RDA újabb tulkun vadászatai, mikor Quaritch újra és újra sarokba szorítja és zsarolja Jake-t a szeretteivel, vagy akár a teljes végső ütközet is ismerős lehet, ami mintha csak keverné az előző két film fináléit. Ezek a hasonlóságok valószínűleg oda vezethetőek vissza, hogy Cameron egyfajta sorozatos stílusban írószobákra osztotta a folytatásokat, így a 2-3. rész egyszerre íródott Rick Jaffa és Amanda Silver (A majmok bolygója-filmek, Jurassic World) által, akikkel sokáig egy filmként képzelték el a történetet, viszont mikor elkezdett testet ölteni a maratoni játékidő, inkább kettészedték az egészet. Ez magyarázhatja azt, hogy a Tűz és hamu sokkal szorosabb folytatás tematikailag és karakterekben egyaránt. Ez szép és jó, viszont a film három órája alatt a kelleténél sokkal több ilyen pillanattal találkozhatunk, ami pláne akkor lehet zavaró, ha vagyunk olyan lelkes Avatar-nézők, hogy újráztuk a filmeket a mostani előtt.

Azonban ha ezen az aspektuson túl tudunk lépni úgy, ahogy például A jedi visszatérnek se hánytorgatjuk fel, hogy újból egy Halálcsillag elpusztítása hőseink célja, akkor már rögtön elkezd funkcionálni a film. Maradva a Star Wars példájánál, ez a sorozat is egyfajta családi melodrámává alakult át, aminek a leghangsúlyosabb vonala az autoriter apák kapcsolata a lázadó és teljesen ellentétes nézeteket valló fiaikkal. Ezzel pedig elérkeztünk a Tűz és hamu legerősebb aspektusához, a Stephen Lang által még mocap mögött is elképesztő karizmával életre keltett Quaritch ezredeshez, aki csupán egy egydimenziós, kőagyú, militarista fenyegetést jelentett az első részben, így na’vi testben való a feltámasztása többeknek felvonta a szemöldökét. Azonban most érett be Cameron mesterterve azzal, hogy nem csupán egy komplex antagonistát faragott a saját beosztottja által elárult, bosszúra szomjazó klónból, amihez a főhős torz tükörképévé kell válnia azzal, hogy végigjárja nemezise útját, hanem ő is próbál megfelelni apaként annak a fiúnak, aki nemcsak gyűlöli őt, de Jake-et tekinti a valódi apjának.

Ehhez a feloldhatatlan konfliktushoz pedig hozzájön, hogy a feletteseihez végtelenségig lojális ezredest is megbabonázta Pandora világa, de természetéből adódóan nem Eywa kegyes istennője nyitotta fel a szemét, hanem a tűz pusztító törzsében találta meg a számítását, akiknek a gyűlölettől fűtött, femininitását fegyverként forgató matriarchája, Varang gyorsan el is csavarja a na’vi-fób Quarich fejét, aki ezzel még inkább azzá vált, aminek az elpusztítására esküdött fel, miközben ez fel se tűnik neki. Amíg az újonnan behozott emberi tényezők, mint Ardmore tábornok (Edie Falco) vagy Scoresby (Brendan Cowell) megrekednek az egydimenziós, gyűlölhető, ezért örömmel elpusztítható ellenlábasokon, addig a széria Quaritch személyében végre megkapta a maga Darth Vaderét.

Aki például azt várja, hogy ők lesznek a fő ellenlábasok sose látott tűzorkánok kíséretében és Jake Sully annyira tüzetesen megismeri a mangkwanok kultúráját is, mint a többi törzsét, az bizony csalódni fog. Cameron fókusza még mindig az emberi elnyomáson van, amiben a tűz na’vik és vezérük, az Oona Chaplin által hidegrázósan hatásosan életre keltett Varang csak mellékszerepők, viszont a film tematikai rétegének tökéletes megtestesítői. Ők ugyanis azok, akiket olyan szinten megsebeztek és traumatizáltak a történelem őket ért katasztrófái, hogy konkrétan megtagadták Eywát és önpusztító nihilizmusba fordultak azzal, hogy elkezdtek más törzsekre vadászni a tűz segítségével. Ugyanez fenyegeti a Sully családot is, mikor az egyik tagjuk halála teljesen szétszakítja az addig sziklaszilárdnak hitt kapcsolatokat. Neytiri gyásza és embergyűlölete már konkrét rasszista felhangokat kezd megütni Gekkóval szemben, Lo’ak önutálata és apjával való ellentéte már az öngyilkos gondolatokhoz vezet, amiből csak a kitaszított Payakannak nyújtott segítség ad új célt. Jake-t pedig a saját önbizalomhiánya és a bukástól való félelme taszítja egy Ábrahám és Izsák történetére rímelő helyzetbe, ahol szintén a család egysége és az egymásba vetett hit az egyetlen, amivel a Sullyk és Pandora népei is megélhetik a holnapot.

Erre pedig még ráépül Cameron rendkívül felvilágosult családképe, amiben teljesen elfogadott egy másik faj testébe költözött egyén családalapítása az ellenkező faj képviselőjével, miközben a „természetesen” fogant utódok mellett megférnek a befogadott és bolygó istene által transzcendentálisan klónozott gyerekek, mert a család az család. Továbbra is átüt a film egészén az alkotója személyisége, apai félelmei, személyes nézetei, amik rendre kiterjednek jelenleg is aktuális forrongó problémákra a világban (rasszizmus, xenofóbia, öngyilkosság, környezetvédelem, háborúk, generációs traumák stb.), így nem csak karakterek szintjén, hanem tágabb kontextusban is megfogalmaz olyan pozitív üzeneteket, amik valószínűleg sok millió nézőhöz fognak elérni világszerte, és talán ez a rendező legnagyobb ambíciója ezekkel a mozikkal.

Ezt pedig továbbra is olyan kaliberű, a jobbfajta 3D-vel és HFR technológiával megtámogatott látvánnyal, profi és lényegretörő akciórendezéssel és digitális filmkészítéssel, Russell Carpenter veterán operatőr asszisztálásával prezentálja Cameron, hogy tényleg párját ritkító és továbbra is generációkkal előzi meg a teljes szakmát. A film több mint három órája is olyan gördülékenyen folyik el, bármifajta megakadás vagy unalmasabb szekvencia nélkül, ami Cameron oldschool, de kifogástalanul átgondolt blockbuster történetmesélésének és vágói tehetségének érdeme. Egyedül a David Attenborough természetfilmeket idéző, a bolygó flóráját és faunáját bemutató jelenetekből lett most nagyon kevés, de a film komplexebb karakterdrámái és háborús filmeket idéző intenzitása valószínűleg megkövetelte ezt a kompromisszumot.

A víz útja egyik legérdekesebb új szereplőjéről, Kiriről (Sigourney Weaver) például többet megtudunk, viszont a kevés játékideje miatt nincs sok tennivalója és sokszor csak a cselekményt előregördítő plot device szerepét töltötte be. Ugyanerre a sorsra jutott Gekkó is, akinek ugyan sokkal hangsúlyosabb szerepe lett, de a csupaszív, bumfordi, a fogadott családja felé végtelenségig lojális fehér raszta srácként nem nagyon tudott semerre se fejlődni a történet során, és sajnos az se segít, hogy Jack Champion ugyan egy szerethető, de képességeiben jelentősen behatárolt színész. Simon Franglen pedig több mint korrekten követi már második alkalommal a tragikus balesetben elhunyt, az első rész zenéjét komponáló James Horner taktusait, de sajnos nem igazán tudja bővíteni a palettát, csak szállítja kötelezőt.

Cameron ugyan bámulatos profizmussal és úttörő látvánnyal kerekíti trilógiává Jake Sully krónikáját, de talán a True Lies óta most először lehet olyan érzése az embernek, hogy egy olyan mozit látunk a vizionárius rendezőtől, amitől nem hőkölünk automatikusan hátra, ugyanis se történet szintjén, se számítógépes effektek terén, se koncepciójában nem ér minket semmi forradalmi vagy váratlan. Cameron eljutott oda, hogy olyan magasra tette a korábbi műveivel az elvárásokat, amiket már önmaga se tudott újra megugrani, maximum replikálni, ami hozzátenném egy olyan teljesítmény, amiért más filmesek két karjukat és az egész életművüket odaadnák. Az Avatar az a fajta őszinte, inspiráló, pozitív és univerzálisan befogadható értékeket közvetítő, cinizmustól mentes, klasszikus hőstörténet, amivel manapság már nagyon kevesen próbálkoznak, és még kevesebbek értenek hozzá, ráadásul ilyen őrülten nagyívű tálalásban. Ezen kevesek közé tartozik James Cameron, aki még mindig nem mondott le a moziról és a közönségéről és valószínű, hogy két további felvonáson keresztül még szeretne mesélni nekünk erről az idegen, de mégis ismerős világról. Az már csak rajtunk áll, hogy továbbra is vevők vagyunk-e Jim bácsi maratoni esti meséire.