Avatar 2: A víz útja
Film

Avatar 2. kritika – A víz útja bálnadalt zeng az óceánokhoz

Az Avatar második része legalább akkorát szól, mint az első, pontosan ugyanazon paraméterek mentén. Meglepetés, hogy nincs meglepetés. Alámerülés A víz útjába.

Aréna pláza, csütörtök este fél nyolc. Előttem hároméves forma fiúcska ül 3D-szemüvegük mögül számomra ismeretlen nyelven talán nevelő célzattal vele diskuráló szülei között. A bennem szunnyadó gyermekvédő nem hiszi, hogy helyénvaló ez a helyzet, de hát csak úgy negyedóránként siránkozik valamit szegényke, a teremőr meg, akit a mellettem ülő jóbarát riasztott, arra biztat minket, hogy üljünk máshova. Na azt már nem, a majd’ teltház ellenére a legjobb helyeket szereztem meg (hittem ugye addig), meg aztán a kissrác is elhallgat kábé félidőtől. Családi mozi, mondják az Avatarra, és ez IMAX-vásznon innen és túl egyaránt igaznak tűnik, mintha az ülésekkel szemben misztikus dimenziókapu szűrné át a valóság eseményeit James Cameron megvalósult fantáziájába.

A víz útjának nyitása olyan, mintha gyorstalpalót néznénk egy Avatar-epizódból, amit vagy elfelejtettek leforgatni, vagy majd a jövőben tervezik bemutatni. Az erdőben élő Omatikayáknak gyakorlatilag alig jut szerep ebben a felvonásban, ugyanakkor az elmúlt években Jake és Neytiri három gyermeket is nemzettek – ezt a törzs egyedszámát rögzítő belső törvények szerint megtehették, hiszen számtalan Na’vi vesztette életét legutóbb az emberi hódítók vezette RDA elleni leszámolásban. A katonás rendben nevelt második generáció tagja még a küllemében is egy az egyben a fiatal Winona Ryderre hajazó Kirit, aki Dr. Grace Augustine ismeretlen körülmények közt fogant leánya. És igen, a tudósnő meghalt az első részben, de a testét valamiért egy tartály őrzi teljes épségben. Az alomhoz félvad Maugliként csapódik Gekkó (Spider), aki meg a rossz emlékű Miles Quaritch ezredes hátrahagyott utódja, aztán a mozaikcsalád menekülni kényszerül: a Neytiri által lenyilazott katona avatárként tér vissza, hogy onnan folytassa gyilkos hadjáratát, ahol abbahagyta.

Avatar 2: A víz útja
Avatar 2: A víz útja

Munkára fogunk, hogy megmentsünk a tétlenség szégyenétől, fogadja be a Sully családot a testfelépítésében az óceáni életmódhoz adaptálódott Metkayina klán, és ez a bevándorlás témaköréhez intézett bájosan naiv kiszólás továbbra is szervesen illeszkedik az Avatar-filmek szellemiségéhez. Nemrég A Pandora felfedezése kapcsán taglaltam, mennyire szívet melengető az a spiritualitás, ami a kibontakozó akcióorgia táptalaja. A lényeget átemelve bármily veszedelmes is az ábrázolt világ, annak lakói harmóniában élnek a természettel, és nemet mondanak a technológiai fejlődésre. (Mondjuk a Na’vinak van némi könnyítése ezen a téren a farkukon található idegvégződéseknek hála, amivel nemcsak más élőlényekhez tudnak kapcsolódni, hanem egyfajta holtidéző VR-ként a már eltávozott barátokkal és rokonokkal is érintkezhetnek.) Minden szépségével együtt mégis gyermekien egyszerű ez az ideológiai alapozás, ami teljesen oké; egyrészt miért is kéne bonyolítani, másrészt meg ez egy családbarát akciófilm – és hadd utaljak itt vissza a kisgyermekes felvezetésre.

Az akciófilmek pedig központi témájukat tekintve baromira primitívek.

Nem mind, nem törvényszerűen, de egyik sem attól lesz jó, hogy elveszünk a motivációk tengerében, vagy éppen a konfliktus ugrál lépten-nyomon, míg a néző elfelejti kire is kéne haragudni, és miért – ez utóbbi mondjuk bármilyen drámát tönkretesz. Amiben a maximalista rendező – többek között – profi az az, hogy ezt az őskori adrenalinmozi-kőbunkóságot csodaszéppé varázsolja mind vizuálisan, mind üzenetében. Ezzel villantott nagyot 2009-ben az első résszel, és ugyanezt ismétli meg 2022-ben. Szinte teljesen. A fák közé vetődő magányos harcos beilleszkedését felváltja a vízbe csobbanó család új otthonba költözése, ami dramaturgiailag már csak a résztvevők megsokszorozódása miatt is szélesebb spektrumot fog bejárni, lényegileg azonban változatlan. Az ellen ezúttal hajóra (is) száll, legfőbb gaztetteinek céltáblái pedig – a Sullykon túl – a tulkunok, ezek a bálnaszerű lények, amiknek levadászását igazán fájdalmas végignézni. Mégsem válik egy percre sem unalmassá a már járt úton újra végighaladni, mert az mindössze gerince a sebesen zajló cselekménynek. Új környezet, új kultúra, új veszélyek riogatnak, nincs ok az óranézegetésre.

Avatar 2: A víz útja
Avatar 2: A víz útja

Ami viszont szembetűnő, az az RDA SpecOps részlegének fegyverzetbéli elmaradottsága. Ez már az első részben is azt a narratívát erőltette, hogy a Na’vinak esélye lehet a győzelemre – csúnyábban fogalmazva ez teszi lehetővé a gyorsan befogadható, sablonos vonalvezetést. Űrutazás, Avatar-program, emlékek mesterséges beültetése, de a fegyverzet mechanikája és a harcmodor semmit sem fejlődött, még a vereségből okulva sem. Talán csak azért vált ez számomra zavaróan feltűnővé, mert éppen A perifériát nézem mellékágon, amiben az exkatonák egymás szemére kapcsolódva látják át a teljes csatateret, vagy mert a Get Evenben folyosón kanyarodó gépfegyverrel lövöldöztem a közelmúltban; nem tudom, de mesterkélt megoldás James Camerontól ilyenformán kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Könyörgöm, a csávó egy gyilkos kiborgot küldött a jövőből egy pincérnő ellen!

Bevallom, hogy ha egymás mellé raknám a két epizód látványvilágát, fogalmam sem lenne, mekkora lenne az ugrás az elődhöz képest. Egy zenei fórumon olvastam valaha, hogy mindig egy banda fejlődését mutatja, ha trombitabetétet raknak valamelyik számukba, ami miatt azóta is a fejemet vakarom. Olyan hülyeséget ezért nem akarok leírni, hogy a vízben minden jobban néz ki, de tény, hogy az Avatar 2 elképesztően szép. Felmerült bennem az első óceánban játszódó jeleneteket szemlélve, hogy a nálam fiatalabbak most megkapják azt a generáció-kohéziós élményt ettől a filmtől, amit én anno a Star Wars IV-től, és ha ez így van, az rendkívül felemelő lenne a ritkuló blockbusterek korszakában. Emellett ugyanazt az elragadtatást éreztem a víz alatti miliő kapcsán, ami az alámerülő szereplők arcán megjelent, ami megismételhetetlen, hátborzongató élmény.

Van azonban A víz útjának egy olyan megoldása, ami kicsit ront az összképen, ez pedig a 24 másodpercenkénti képkockáról (FPS) 48-ra váltás, majd visszaváltás, akár egyetlen jelenetsoron belül.

Avatar 2: A víz útja
Avatar 2: A víz útja

Cameron híres arról, hogy projektjei a technológiai korlátokat és a box office-számokat egyszerre feszegetik, bár a magas képfrissítést (high frame rate, röviden HFR) nem elsőként alkalmazza. A másodpercenként 48 lejátszott képkocka élethűbb, folyékonyabb mozgást eredményez, ugyanakkor a legtöbb néző számára zavaró, mert elveszi a filmszerűség élményét: gyorsnak, egyúttal valahogy túlzottan realisztikusnak hat, amikor agyunk az állóképeket folytonosként dekódolja. Ahhoz tudnám hasonlítani a jelenséget, amikor egy videojátékban a ronda átvezető animációkat követően a grafikai motor szebbnek hat, vagy fordítva. No persze itt nem ennyire szélsőséges a dolog – talán az Avatar 3 végig 48 másodpercenkénti képkockával pörög majd, és most történik a szoktatásunk. Az akciójelenetekről azért sem szóltam eddig, mert ezekre olykor árnyékot vet a képkockafrissítés variálása, illetve egy ponton az aktuálisan felrobbanó monstre jármű meglehetősen furcsa fizikával bucskázott darabokra – máskülönben a rendező hozza a tőle megszokott elképesztően magas színvonalat. Ezt aztán színészeiből is kihajtja, például amikor érzékelőkkel telepakolva kellett percekig gyöngyhalászok módjára, visszatartott lélegzettel a víz alatt dolgozniuk, amíg a kamerák a mozgásukat rögzítették.

Az Avatar második részének eszköztára tehát kiszélesedett, ami a játékidőn is meglátszik: 192 percre nem érdemes nagy adag üdítővel beülni, főleg, hogy a mindenütt jelenlévő víz igencsak fel tudja pörgetni a kellemetlen képzettársítást. Hogy merre tovább, arra elvileg nem kell tizennégy évet várni: 2024 decemberében elvileg kiderül, hogy egy újabb helyszínnel ússza meg a sorozat a narratíva komolyabb megreformálását – mely esetben a sivatagot javasolnám –, vagy nem csak nosztalgiázni térünk vissza a Pandorára. A hírek szerint szerint szerencsére az előbbi várható.

8 /10 gyöngyhalász raptor

Avatar: A víz útja

Avatar: The Way of Water

családi sci-fi, akció
Játékidő: 192 perc
Premier: 2022.12.15.
Rendező: James Cameron

Szerző

2019 óta írok cikkeket, kritikákat, bemutatókat a legváltozatosabb témákban - valahogy mégis főleg a filmeknél kötök ki. Néhány döntős novellapályázatos helyezést, valamint megjelenést követően első saját kötetem, a Tüzek és túlvilágok 2022-ben jelent meg a Helma kiadónál. A világ- és a karakterépítés egyaránt fontos számomra, ezért a saját dolgaimmal csigalassúsággal haladok, viszont közben másokét elemezni rendkívül szeretem, ha találok bennük valami érdekeset. Cserébe önálló szerzőként esetemben is akasztható a hóhér :-)