Novemberben végre itthon is megjelent James S. A. Corey Térség könyvsorozatának lezáró kötete, a Leviatán bukása. Az utolsó egyben kilencedik részben a laconiai birodalom válságban van félelmetes vezetője, Winston Duarte eltűnését követően. A rejtélyes dühös istenek továbbra is pusztulással fenyegetik a világmindenséget. Elvi Okoye tudományos csapata pedig versenyt fut az idővel, hogy rájöjjenek, hogyan tudják megakadályozni a további támadásokat. James Holden és a Rocinante legénysége immár egy fiatal lány és egy kutya társaságával kiegészülve ismét az események középpontjába csöppennek. A feszültség egyre nő és kedvenceink lehetőségei fogynak. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A James S. A. Corey írói álnéven író Daniel Abraham és Ty Franck könyvsorozata, a Térség hatalmas sikert aratott világszerte. Az első kötet (A Leviatán ébredése) 2011-ben jelent meg, amit 10 év alatt 9 könyv és egy szintén népszerű és látványos sorozat adaptáció (The Expanse) követte. Az űropera a Leviatán bukása című, izgalmas és szívszorító kötettel fejeződik be.
HIRDETÉS
A Térség sorozat alapfelvetése az volt, hogyan reagálna az emberiség egy idegen létforma megjelenésére.
Az írók fogták a technikailag fejlett, de mentalitásában még mindig kicsinyes és esendő emberiséget, és az egyes csoportok közti feszültséget megbolondították egy kis kék, földönkívüli trutyival.
A Föld, a Mars és az aszterodia övben élő övbéliek közti társadalmi, kulturális és politikai ellentétek dinamikája folyamatosan változott a történet során. A Föld túlnépesedéssel, a Mars a terraformálással és függetlensége megerősítésével küzdött, míg az övbéliek az előző két bolygó elnyomása ellen harcoltak. A három világ közé szorulva pedig ott állt Rocinante legénysége, akik mind máshonnan érkeztek, különböző értékrenddel, mégis egy remek példái az emberi összefogásnak és csapatmunkának. Az emberi kapzsiság és önzőség mindig kis híján a pusztulás szélére felé az emberiséget, csak hogy utána az utolsó pillanatban megmeneküljenek – és ebben minden alkalommal nagy szerepe volt Holdennek és csapatának.
Az alapproblémák azonban a titokzatos protomolekula érkezésével komplexebbé váltak, vagy helyettük újabb ellentétek éleződtek ki. A könyvsorozat előrehaladtával a fókusz a Naprendszerből lassan eltolódott a protomolekula által létrehozott gyűrűkapuk és az azokon keresztül vezető új világok felé.
Folyamatosan tágult az univerzum, de az emberiség problémái nem lettek kisebbek.
Minden szörnyűség ellenére a történetben ott a remény, hogy az emberek mégis képesek összefogni, személyes ellentéteiket félretenni, és helyesen cselekedni. Mondhatnánk, hogy ez egy romantikus elképzelés az írópárostól, de ők sem akarják teljes happy enddel zárni az egyes könyvek történetét. A sztori egyértelművé teszi, hogy mindig lesz valaki, vagy valami, ami a törékeny békét felboríthatja. Az emberek pedig nem fognak megváltozni, a kérdés az, képesek-e a nagyobb jót szem előtt tartva cselekedni. Ezt az elképzelést osztotta végig James Holden is, aki Don Quihote-ként vívta a szélmalomharcát hol a Föld, hol a Mars, hol az idegenekkel szemben.
A Tiamat dühe fordulatait követően veszi fel a fonalat a kilencedik rész. James Holdent Teresa Duarte, a laconiai birodalom vezetőjének lánya megszökteti a börtönből, és a javító droidok által felélesztett Amos Burtonnel együtt elszöknek a Rocintate hajóval. Winston Duarte, aki halhatatlanságra vágyva megfertőztette magát a protomolekulával úgy dönt, itt az ideje cselekedni és egyszerűen eltűnik a Laconiáról. Trejo admirális a könyörtelen és kitartó Tanaka ezredest küldi a felkutatására. Mindeközben Elvi Okoye az Adro rendszer kietlen ürességében próbál közelebb kerülni a protomolekula és az azt elpusztító sötét anomáliák megértéséhez, ám az ideje egyre csak fogy.
A történetben több nézőpontkaraktert kapunk, de a következetes két vagy három szálat ismét megszakítják közjátékok (az álmodók látomásai) vagy egy-egy mellékszereplő sztorija. A Leviatán bukásában ezek a töltelék fejezetek arra hivatottak, hogy az epikus küzdelmet és eseményeket minél szélesebb szemszögből megismertessék az olvasóval. A mellékszereplők kapcsán azonban némelyik fejezet kifejezetten felesleges volt, mert nem járult hozzá igazán a fő cselekményhez. Fayez, Elvi férjének fejezete például nem sok pluszt adott a sztorihoz, de Jillian vagy Ekko részei is kizökkentőek. Ez az egyik visszatérő hibája az írópárosnak; néha túl sok nézőpontot pakolnak a történetbe, ezzel túlzsúfolják a cselekményt, vagy egyszerűen megakasztják a lendületet. Kit Kamal, Alex fiának útja viszont érdekes volt. Kit, felesége és kisfiuk útja egy új csillagrendszerbe jelképezte az újrakezdést – távol a civakodó birodalmaktól és a rossz családi mintáktól. Mindeközben szorongva drukkolunk nekik, hogy eljussanak új otthonukig a gyűrűkapukat és civilizációt fenyegető idegenek elől.
A legjobb fejezetek egyértelműen Jim Holden és Elvi Okoye nézőpontjából születtek, ők ketten voltak azok, akik ismét nagy hatással voltak az eseményekre, és feláldoztak valamit az emberiség megmentéséért. Belső bizonytalanságaikat és félelmeiket is remekül bemutatták az írók, így Jim és Elvi igazán komplex és szerethető hőseivé váltak a regénynek. A Tiamat dühe jól előkészítette az egyes szereplők fejlődésének ívét. A regény végére a főbb karakterek megfelelő lezárást kapnak, vagy elindulnak a végső céljuk irányába. Az írók nem zárják le teljesen a történetet jelen kötetben, ezért csak sejthetjük, a Rocinante legénysége hogyan és hol folytatja tovább az útját.
Az viszont a Leviatán bukásában egyértelművé vált, hogy az emberiség még nem kész arra, hogy új rendszereket hódítson meg és idegen lényekkel is kapcsolatot teremtsen.
A protomolekula más és izgalmas világok kulcsa volt, de a lezárásból egyértelművé válik, hogy az emberiség a saját problémáit sem tudja egyelőre megoldani, nemhogy ismeretlen lényekkel szembenézni.
A rejtélyes leviatánról – ami itt nem a bibliai szörnyeteg, hanem a protomolekula – is többet tudhatunk meg az utolsó részben. Az olvasó elég információt kap az entitásról, a fejezetek pedig apránként, érdeklődést fenntartva adagolják a morzsákat. Rendkívül izgalmas részek ezek, a leviatán és a sötét istenek pedig még egyszer, utoljára összecsapnak a könyv végén. Mindig is tetszett a Térségben, hogy a földönkívüli idegen lények és anyagok működése nem volt túlmagyarázva és nem volt egyértelmű a sztoriban a tudósoknak sem. Egy idegen civilizáció teljesen más, mint a mienk, épp ezért a működésük, vagy nyelvük megértése sem magától értetődő (sőt, Stanislaw Lem regényében, az Úr hangjában egyenesen lehetetlen megérteni).
A Leviatán bukása így sem válaszolja meg minden kérdésünket a protomolekuláról, vagy az őt egykor elpusztító, sötét anyagról, de ez nem is baj. Sejtet, a leírásokat olvasva értjük is, meg nem is az idegen lényeket. A történet szempontjából viszont minden szükséges információt megad a könyv ahhoz, hogy a protomolekula felemelkedése és bukása egy teljes egészet alkosson, és megfelelő lezárást kapjon.
A Leviatán bukása keserédes lezárása a Térség könyvciklusnak.
Kár, hogy véget ér a sorozat, hiszen mindannyian nagyon megszerettük a Rocintante legénységét, de az írók elmondták, amit akartak. A cselekmény végig izgalmas, feszült és nyomasztó. A sztori nem varr el minden szálat, de nem marad hiányérzete az olvasónak a befejezése után. Naomi gyönyörű gondolatával búcsúznék:
A csillagok még mindig ott vannak – mondta. – Majd kiderítjük, hogyan juthatunk el hozzájuk.
