Az istenek kegyéből nyitó fejezeteiben az Anjiin világán élő kis tudóscsapat legfőbb problémája az, hogy ki akarja elvenni tőlük a kutatási eredményeiket. Ez a „világrengető” probléma azonban azonnal eltűnik a süllyesztőben, amikor a carryx faj űrhajói megszállják az Anjiint, és egy kisebb népirtás után a túlélőket a saját bolygójukra szállítják. A Carryxen pedig kizárólag a hasznosság elve érvényesül: ha hasznot hajtasz, túléled. Ha nem, meghalsz. James S. A. Corey új trilógiájának nyitó kötetében, Az istenek kegyéből c. sci-fi-ben a protomolekula után egy újabb olyan idegen faj jelenik meg az univerzumban, amely nagyon nem barátja az emberiségnek. Spoileres kritika!
HIRDETÉS
Amikor simán kihúzzák a hátsód alól a bolygódat
Az Anjiin bolygón emberek élnek, akik a származásuk eredetéről nagyjából annyit tudnak, hogy az őseik valamikor jöttek valahonnan. Aztán ezen a bolygón kialakítottak egy élhető, civilizált életet, tudománnyal, mitológiával, művészetekkel, és az emberek közt általánosan megszokott intrikákkal. Mindez azonban kicsit sem érdekli a megszálló hódítókat, a carryxeket, akik kaptárhoz hasonló társadalmukban csakis a hasznosságra hajtanak.
Minden leigázott bolygó népességének nyolc százalékát (feltehetően a nyolc karjukon alapuló számrendszerből kiindulva) kiirtják, aztán összeszedik a hasznosnak ítélt egyedeket, és egy űrhajón a saját bolygójukra szállítják.
Ott minden túlélő csapat egy tudósoknak való feladatot kap, amely segíthet megoldani egy carryx problémát. Ha megoldják, kicsit feljebb léphetnek a hasznossági ranglétrán. Ha nem, mind meghalnak. Így a felfedezésük lenyúlásán bosszankodó kis tudóscsapat megtapasztalhatja, milyen érzés az, ha egy egész bolygót húznak ki alóluk, és mindent elveszítenek, ami valaha is fontos volt a számukra. Legyen szó az otthonról, az emberi kapcsolatokról, a kommunikációról vagy akár a reggeli, megszokott kávéról.
Egy újabb idegen hódító faj
Ty Franck és Daniel Abraham (ketten együtt James S. A. Corey) a Térségben szereplő protomolekula után egy újabb idegen civilizációt alkotott meg, amelyben nincs semmilyen humanitás vagy együttérzés.
A carryx nép egyetlen, hatalmas gépezetként működik, amelyben minden lény csak egy alkatrésznek számít, és a meghódított népek egyedeit is ebbe a gépezetbe kényszerítik bele. Számukra a többi faj az állatokkal egyenértékű, és csak akkor tartják életben őket, ha hasznosnak bizonyulnak.
Ebben a társadalomban nincs kultúra, művészet vagy bármi más, ami az élet élvezetét szolgálná, csakis a hasznosság. Ráadásul a carryxek úgy vélik, az ő dolguk minden egyes bolygót és fajt leigázni, és elvinni nekik ezt az új lehetőséget, hogy ők is hasznossá válhassanak.
Amikor fajod egy primitív tagja levág egy ágat egy fáról és szerszámot farag belőle, fejszenyelet, sátorfát, vagy bármi mást, azt nem szokás morálisan megkérdőjelezni, és ez így helyes. Perverz dolog lenne. A fának nem áll hatalmában megakadályozni a dolgot, így elkerülhetetlenül eszközzé válik.
Ami ti tesztek a faágakkal, mi azt tesszük veletek, és előttetek számtalan mással is. Miért pont én? Erre a kérdésre az univerzum sosem fog válaszolni.”
És ami a leghátborzongatóbb a carryxekben, az nagyjából ugyanaz, mint a protomolekulában volt.
Igazából nem gonoszak, mert nincsenek érzéseik. Nem is kegyetlenek, mert azt sem tudják, ez mit jelent. A számukra valami vagy hasznos, vagy nem, és a kettő között nincsenek fokozati különbségek. Épp ezért az emberek nem is tudják értelmezni a hódító idegen faj tetteit, hiszen ők abból indulnak ki, hogy a jól elvégzett munkájuk értékes. És ha jobban megértik, mit várnak el tőlük új uraik, jobban tudnak dolgozni – és ebbe a feltevésbe majdnem bele is pusztulnak.
Ráadásul a két szerző nem csak ezt az egyetlen új fajt alkotta meg az új trilógiában. A carryxek az embereket és a többi leigázott fajt egy olyan bolygóra viszik, amelyen fura zikkuratok állnak, és ezek belsejében dolgoznak rabszolgaként a különböző fajok képviselői – nagyjából úgy, mintha egy tudósok számára létrehozott gladiátorharcban vennének részt. Mert a különböző fajoknak itt nemcsak a kutatásra szánt idővel vagy a carryxek embertelen hasznossági elvével kell megküzdeniük, hanem egymással is.
És ami a történet egyik legerősebb eleme, az pont egy hiány: fajok közti normális kommunikáció hiánya, a megszállás első pillanatától fogva.
Egyedüli humán lényekként a hol rák,- hol meg majomszerű és érthetetlen nyelveket használó idegen lények között az emberek nem tudnak kihez fordulni tanácsért, vagy felvilágosítást szerezni arról, hogyan élhetik túl a tudományos versenyt. Így totális elszigeteltséget élhetnek át, bármiféle kapaszkodó nélkül, és ugyanezt éli át velük az olvasó is.
És csak amikor Dafydnek (róla később bővebben is esik szó) sikerül végre egy tolmácseszközt szereznie, akkor nyílik meg az emberek számára egy addig szinte teljesen elzárt világ, a maga rejtélyeivel vagy épp hasznos információval – és így végre az olvasók számára is.
Fő- vagy mellékszereplők?
És talán mert a két szerző annyi időt és energiát szánt az idegen világok és lakóinak kidolgozására, a humán szereplőkre mintha kevesebb energia maradt volna.
Mivel Franck és Abraham olyan magasra tette a lécet Holden és társai esetében (és most a könyvbeli, és nem a sorozatbeli karakterek kidolgozottságára gondolok), várható volt, hogy az olvasók hasonlóan bonyolult, mégis nagyon kedvelhető karakterekre számítanak, no meg a köztük lévő bonyolult dinamikára. Azonban az új sorozatban – egyelőre – nincs se Holden, se Amos, se Naomi, pláne Avasarala.
Van helyettük pár tudós, akiket kezdetben elég nehezen lehet megkülönböztetni egymástól, még a váltogatott nézőpontok ellenére is. A karaktereknek szinte nincs múltjuk vagy annyira alaposan felépített személyiségük, hogy könnyen tudnánk azonosulni velük. És ahogyan a cselekmény, úgy a szereplők magára találása is meglehetősen sokára, csak a carryx támadás után kezd beindulni.
Talán két kiemelkedő szereplő található a regényben, és ezek közül az egyik Jessyn, aki nem is annyira a személyisége, mint inkább a vele kapcsolatos morális kérdések miatt válik érdekessé. A fiatal kutatónő a történet elején folyamatos rettegésben él, a leginkább a fejében uralkodó sötét gondolatok és zűrzavar miatt. Két dolog tud segíteni rajta: a gyógyszerei és a bátyja jelenléte. És épp ezekkel kapcsolatban merülnek fel a nagyon is érdekes morális kérdések is. Az egyik legfontosabb az, ha Jessynt egyedül csak a bátyja tudja nagyjából egyben tartani, kívánhatja-e azt a lány, hogy bár vele lenne Jellit még a szinte halálos csapdában is? Vagy jobb, ha a fiú az Anjiinon maradt, remélhetőleg életben, és távol a veszélytől, akkor is, ha ez Jessynnek nagyon nem jó?
És leginkább a felmerülő erkölcsi kérdések kapcsán válik a kezdetben jellegtelen, a nagynénje árnyékában élő, és a főnöke párjába szerelmes Dafyd is érdekesebb figurává, sőt, idővel talán főhőssé.
Míg a csapat tagjai szinte hátborzongató lelkesedéssel vetik bele magukat a kutatásba, addig Dafyd előbb csak háttérjátékos marad, majd inkább a környezetét kezdi el feltérképezni. Neki köszönhetően tudnak meg a többiek is rengeteg dolgot az új „otthonukról” és a „lakótársakról”, és ő az, aki bár ügyetlenül, de megpróbál kommunikálni még a rájuk felügyelő carryxszel is.
De épp a kutatásai miatt kerül aztán olyan helyzetbe, ahol a Jessynénél sokkal súlyosabb erkölcsi kérdésekre kell választ találnia. Például arra, hogy elárulható-e pár, a carryxek elleni lázadást tervező ember, ha azzal az Anjiin életben maradt lakosságát mentheti meg.
És a lázadás kapcsán merül fel egy másik nagyon érdekes kérdés is. Vajon emberi ostobaság vagy hősiesség az, ha rátámadunk az ellenségre, még akkor is, ha tudjuk, hogy sehogy sem győzhetünk? Megéri-e a tudat, hogy legalább nem adtuk fel, és hősi halált haltunk, amivel magunkkal vittünk jó sokat az ellenségből, akkor is, ha ezzel alapvetően semmit sem nyertünk?
A rejtély meg a raj
Ami a legkiemelkedőbb dolognak tűnik az új sorozatban, az egyrészt egy rejtély, másrészt meg a raj.
Az istenek kegyéből egy carryx könyvtáros beszámolójának egy részletével indul, amelyből kiderül, most már tudják, hogy nem kellett volna leigázni az Anjiin jelentéktelen népét, mert ez indította el a pusztulásukat. Pontosabban: egyetlen humán lény, aki egyszerre vált népe árulójává és a carryx társadalom elpusztítójává. És a történet előrehaladtával lassan ki is derül, hogy Dafydről lesz szó – azonban az első részben még nem derül ki, hogyan.
Így tehát lehet a történetet úgy is nézni, mint egy izgalmas krimit, ahol már a legelején tudjuk, ki a tettes, csak épp fogalmunk sincs arról, mit és hogyan tett pontosan – miközben a mindentudó szerzők élvezettel húzzák el a mézesmadzagot az olvasók orra előtt.
Ahogyan erről maga Franck is mesélt egy interjúban: az első könyvet arra szánták, hogy megmutassák, milyen hatalmas és erős is a carryx birodalom, és miért lehetetlen legyőzni. Így a szűkösen adagolt információ arról, hogy egy humán lénynek mégis sikerült, folyamatosan fenntartja a feszültséget, hiszen nem tudjuk, hogy a fenébe csinálta.
A történet másik legfontosabb és legérdekesebb része pedig a raj.
A raj szintén idegen lény(ek csoportja), amely a carryxek ősi ellensége, és ami úgy próbálja legyőzni az erőszakos hódítókat, hogy beszivárog a leigázott népek és fajok közé, testközelből gyűjt információkat a carryxek gyenge pontjairól, amiket aztán megpróbál eljuttatni az űrön át a fajtársaihoz.
Csakhogy a raj csak úgy tud túlélni és információt szerezni, ha átveszi egy másik lény teste és tudata felett az irányítást, míg előbb a tudat, azután a test is meghal. A raj pedig ezután megszáll egy másik testet.
Innen nézve a raj mintha semmivel sem lenne jobb vagy kevésbé kegyetlen, mint a carryxek, azonban mégis vannak különbségek.
A raj nem harcos faj, nem akar hódítani, csak túlélni. Ráadásul a humán lények valamiképpen szinte ugyanolyan ártalmasak a számukra, mint a carryxekre – és ebben is rejlik talán a szerzők cseppet morbid humora és zsenialitása.
Ugyanis mindaz, amit a raj egy emberi testben átél, megismer, a legfőképp lelki szinten, az elkezd hatni rá. Akár úgy, hogy ők is elkezdenek vonzódni ahhoz az emberhez, akihez a gazdatestük vonzódott, akár úgy, hogy a lelki mélységeket megismerve ők is elkezdenek szenvedni a gazdatest elkerülhetetlen halálától. És mi ez, ha nem a kicsinek, erőtlennek és lényegtelennek tartott humán lények akaratlan bosszúja?
Ráadásul a szerzők ide is vittek be csepp rejtélyt, hiszen soha nem derül ki azonnal, épp kit szállt meg a raj – és kit ítélt ezzel a szereplők közül pusztulásra. Csak a raj és az eredeti tudat küzdelméből és a gondolatok összecsapásából derül ki, melyik karakter fölött vették át az uralmat.
Mindezeket összevetve elmondható, hogy Az istenek kegyéből szikárabb és kegyetlenebb, mint a Térség bármelyik kötete, és ennek nemcsak az embertelen idegen fajok az okai, hanem az is, hogy itt igazából nincsenek olyan mély emberi kapcsolódások, mint Holden és a társai közt – legalábbis egyelőre. Azonban a raj jelenléte és a carryx utalások a civilizációjuk bukását okozó Dafydre, valamint az egyre táguló perspektívájú caryx világ nagyon is csábító ahhoz, hogy az ember majd lelkesen vesse bele magát a következő részbe is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
