Ki ne vágyott volna arra kiskorában, hogy élőben találkozhasson dinoszauruszokkal! Hát még őslényt tartani háziállatként! Sőt, gondozni őket! És tudjuk, mindig így kezdődik, aztán jön a futás meg a sikítás, de egy alternatív, aranyos mangában nem ez, hanem az alulfinanszírozással és az ebből következően demotivált őslénygondozó csapattal találjuk szembe magunkat. Pedig mindez nem indult másnak Japánban, mint két dínórajongó szórakoztató ismeretterjesztőjének. És szerencsére annak is kiváló manga a Dinoszaurusz-menhely.
HIRDETÉS
Itaru Kinoshita dínós mangája hasonló koncepcióból indul, mint Michael Crichton Őslényparkja (ismertebb nevén: a Jurassic Park): 1946-ban a világ egy eldugott szigetén a felfedezők még mindig élő dinoszauruszokat találtak. A gondos génmanipuláló és szaporító programoknak hála egyre több és több dínó jön a világra, amiket idővel a népszerű dinoszauruszparkokba helyeznek el. Ám egy végzetes baleset miatt az őslények PR-ja a béka feneke alá megy, és a dínóparkok kora is leáldozni látszik. Ennek a látleletét látjuk a Dinoszaurusz-menhely első fejezetében, ami alapján inkább azt érezhetjük, mindez annak kísérlete, hogy mi lenne, ha a mindenkori magyar állam tartaná fenn a Jurassic Parkot. Pénz, ha van is, kevés, az eszközpark korszerűsítését a beosztottak felejtsék el, de még azt is meg kell gondolni, hogy van-e egyáltalán keret felvenni egy pályakezdőt. Itt az nem lenne demotivált, aki még nem tudja, hogy a dínók csak a menő külcsín.
Suma Suzume, a lelkes újonc, mindent megváltoztatni akaró lány erre a helyre lép be. A „minden mindegy” és a kiégés eltéveszthetetlen jeleivel azonnal szembesül az első napján: betanítása nincs, nem igazán tudnak mit kezdeni vele, de azért rögtön beosztják mindenféle pedagógiai képzettség nélkül egy gyerekcsoporthoz (mert „gyerekekre csak tud vigyázni”). Itt jó munkaerőként feltalálja magát, és proaktivitásról tesz tanúbizonyságot, amin a már kiégett/elkeseredett gárda is meglepődik (szóval még lehet nekik újat mutatni). Nem is kell félni, Suzumét gyorsan beosztják dínótrágyahordásra, aztán egy költés előtt lévő dínó lefogásához, még mindig mindenféle előzetes betanítás nélkül (de legalább munkaruhát kap). Aztán amikor hibázik (betanítás nélkül ki ne hibázna, ugye), még le is szidják, és „megoldásként” az aktuális felügyelője, Kaido már nem is engedi oda a munkához.
Suzume ahelyett, hogy másnap rögtön felmondana, emlékezteti magát nemes céljára (megismertetni a dinoszauruszok nagyszerűségét az emberekkel), és ez az olvasó szerencséje.
Suzume egy valóban példaértékűen nyitott, a helyzeteket jól felmérő lánynak bizonyul, aki pont ezen tulajdonságaival világlik ki abból a kiégett parkból, ahol önként marad dolgozni. És pont ez lesz a kapcsolódási pontja a többi dolgozóhoz. Mert ugye egy ilyen rosszul menő munkahelyen, ahol közös tünet a demotiváció, ott pont egy nyitott fél hozhat enyhülést, aki időt szán arra, hogy meghallgassa az alulmotivált kollégákat.
Suzume szorgos napjai pedig az elmúlt években nagy népszerűségnek örvendő cosy történetek nyugodt és kellemes medrében telnek, így ebből a szempontból is kedvesen kikapcsoló történetnek ígérkezik. Viszont a hirtelen érkező, cliffhangeres lezárás és az első kötetben megemlített konfliktusok másfajta sztorit is előrevetítenek: egy munkahelyi drámát, meghintve egy kis kapitalizmuskritikával.
Kinoshita jó érzékkel pásztázza a dínópark belső helyzetét két teljesen különböző kollégán keresztül: az első részben Kaido, a már említett kiégett és Suzuméhez hasonló lelkes újoncokhoz kritikusan álló gondozó, illetve Karin, aki dínós elvonatkoztatásban megfeleltethető annak az embernek, aki a nagyvállalati szemlélet elől menekül kisebb méretű céghez. Rajtuk keresztül látunk egyaránt jó és rossz gyakorlatokat, amelyek jelenthetnek kihívást akár a munkában, akár a felettünk zajló események elfogadásában. A manga egyelőre nem sokat reagál le ezekből Suzumével, de mivel tényleg az első napjain látjuk őt, ez nem is annyira zavaró. Viszont Karin sokkal jobb szócsövévé válik a triceratopsz történetén keresztül a gazdasági rendszer kritikájának, hogy a puszta szórakozás miatt létrehozott intézményt sorsára hagyják, valamint benne mindenkit, aki próbál emberséges hozzáállással tenni az őslényekért és az edukációért.
Keserédesen, de nagyon sok területre átültethető a képregény ezen része.
Nem mellesleg ezen elképzelés mentén ismerteti a Dinoszaurusz-menhely a különböző állatokat és gondozókat epizodikus formában. Az első kötetben találkozunk egy ide-oda eladott kétszarvú triceratopsszal, a második fejezetben a troodont ismerhetjük meg, harmadikban pedig egy gyanúsan aktív dilophosaurusszal találkozunk. Az őslények feltételezett viselkedését érthetően és tudományos pontossággal írják le a dínóparki kalandok, aminek a hitelességét Shin-ichi Fujiwara paleontológiai szakértő biztosítja. Így a dínók nem hatalmas vérengző vagy épp buta szörnyekként jelennek meg, hanem szociális állatokként viselkednek, fajukra feltételezhetően jellemző tulajdonságokkal. Külön üdítő, hogy a Dinoszaurusz-menhely nem a jól ismert nagy és népszerű dínókat veszi végig, hanem a kevésbé ismert jószágokat, így sok új ismerettel gazdagodhatunk a képregény lapjait pörgetve. De még a mangakötetekben megszokott fejezetzárókban is mindig bőséges, ám teljesen emészthető paleontológiai ismeretterjesztést olvashatunk – szóval ezt a funkcióját a Dinoszaurusz-menhely bőven túl teljesíti.
A manga bemutatkozó kötete tényleg csupán mindennek a kezdete, ám annak igencsak ígéretes – akár munkahelyi drámának, akár komfortos dínós ismeretterjesztőként olvassuk. Jöhet a bérlet a parkba!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
