HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

Dogman-kritika – Luc Besson Jokerében krisztusivá nemesül a kutyás Robin Hood

Luc Besson új filmje, a Dogman A kutyák ura egy bűnöző felnövéstörténetén keresztül megvalósított társadalomkritika. A témaválasztás miatt kézenfekvő a Joker-párhuzam, de mennyire megalapozott az összehasonlítás? Kritikánkból kiderül – és még sok más is.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

A Dogman – a kutyák ura főszereplője Douglas Munrow (gyerekként Lincoln Powell, felnőttként Caleb Landry Jones), a traumatizált gyerekkort elszenvedett törvényenkívüli, aki az emberekben – mindenekelőtt saját családjában – való csalódásai miatt a kutyák között találta meg a minden embernek fontos kötődés élményét. Ez a kapcsolódás a kutyák nyelvének mesteri uralásává érik, aminek köszönhetően Douglas szinte bármilyen komplex feladatra be tudja fogni az állatokat. A film a főszereplő felnövekedését, a társadalom peremére kerülését és különféle stiklijeit követi végig. 

A Joker, aki nem az

Mindenekelőtt le kell számolni azzal, hogy a Dogmant a Jokerrel hasonlítják össze. A párhuzam első blikkre nyilvánvaló. Van egy nélkülöző, a társadalom által magára hagyott főhős/antihős, aki a perifériára sodródva revansot vesz azokért a sérelmekért, amelyeket zokszó nélkül el kellett tűrnie. És ahogy Arthur Fleck felölti a Joker alteregóját, úgy Douglas is új személyiségbe burkolózik. Ez utóbbi kifejezetten erős hangsúlyt kap, amikor megtanulja, hogy a színészettel az lehet, aki csak akar, és aki egy Shakespeare-karaktert el tud játszani, az bárkit el tud. Az áthallásra a vörös ruha és a túlhúzott rúzs is ráerősít.

Viszont ezen túlmenően fölösleges a Joker-párhuzamba kapaszkodni.

Todd Phillips filmjét áthághatatlan korlátok szegélyezték: egy több mint 80 éves, kiérlelt szupergonosz eredettörténetét kellett úgy formába öntenie, hogy saját elképzelései mellett a film illeszkedjen a Batman-univerzumba. Luc Besson a Dogmannel nem ütközött ilyen falakba. Számára teljesen szabad volt a terep egy saját szociodrámával egybekötött bűnözőtörténet leforgatására.

HIRDETÉS

A tolószék fojtó ölelése

Ha egyetlen szóban kellene megfogalmazni, mi az alapvető különbség Douglas és Fleck között, azt lehet mondani, hogy Besson karaktere nyomorultabb.

Douglas mélyen (betegesen) vallásos és rendkívül erőszakos környezetben nevelkedett. Apja viadalokra tenyésztett kutyákat, családjában pedig leginkább szíjjal tartott fegyelmet. Egy erősebb felindulás következtében kivágta a gyerekét a kutyák közé a ketrecbe, amivel meg is pecsételte a sorsát. Igaz, nem úgy, ahogy elképzelte, hiszen a gyerek itt tanult meg a kutyákkal kommunikálni. Az épületes atyai szándék egy másik atrocitásnál is félresiklott. Egy felbőszült pillanatban rálőtt Douglasre, aki emiatt egy életre megnyomorodott, viszont végül ez a fejlemény nyitotta meg számára a menekvés útját.

Nem, nagyon nem sajnáljuk, amit apu és bátyó kaptak viszonzásul.

Szóval adott egy szadista barom apa és az ő nyomdokaiba lépő báty, akik terrorban tartják a kisebbik gyereket, ő pedig anyja kereket oldása után teljesen védtelen marad. Besson hatásosan érzékelteti a családi környezet brutalitását, olyannyira, hogy felemás eredményre jut.

Nehéz eldönteni, hogy szociodrámával vagy nyomorpornóval van-e dolgunk.

A Dogman rendezője irgalom nélkül veti bele a nézőt a főszereplő családi drámájába. Ehhez nem fukarkodik az indulatgerjesző és könnyfakasztó képi, illetve dramaturgiai megoldásokkal. Mi pedig csak lesünk, hogy most valamiféle túltolt nyomorban lubickolást látunk-e, vagy életközeli, társadalmilag érzékeny kiáltványt. A baj az, hogy bármelyiket el tudjuk képzelni. Mert feltehetjük a kérdést, miféle cselekményelem az, hogy a fater kirakja a kutyák közé a gyerekét. De tegye a szívére a kezét, aki az elmúlt egy-két évben nem hallott hasonló brutalitású bántalmazásokról Magyarországon. A Dogmant nézve tehát azt kell eldöntenünk, öncélú szadizmusparádéval vagy az abszurditással határos, mégis nyomasztóan elképzelhető társadalmi tébollyal van-e dolgunk.

Az apa agresszivitása kapcsán nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a rendező nem ad választ arra a kérdésre, hogyhogy nem figyelt fel a társadalom Douglas eltűnésére. Amikor a gyereket kizárják a kennelbe, iskolás korú. A legfejlettebb országokban is akadnak kisebb-nagyobb hiányosságok a szociális hálóban és a gyerekvédelem terén, de ha valaki egyszer csak tartósan kimarad az iskolából, az óhatatlanul fel kell, hogy tűnjön. Ennek semmi nyoma.

Besson fantáziája meglódult az önfeledt nyomorpancsi közepette, viszont emiatt banális kérdésekre felejtett el választ adni.

A Dogman főhőse nemcsak erőszakban nevelkedett, de tartós károsodást is szenvedett miatta. Emiatt a karaktere béna, erőtlen, küszködő, és a film óriási figyelmet fordít arra, hogy mindezt folyamatosan érzékeltesse a nézővel. Ha visszagondolunk Joker/Arthur Fleck alakjára, ő minden kitaszítottsága és esetlensége mellett is alapvetően egészséges testű ember volt. Ehhez képest a Dogman visszatérő képi eleme az, ahogyan Douglas nagy vesződséggel kiemeli járószerkezettel megtámogatott lábát a kerekesszékből. Bénasága nemcsak karakterjegye, de a cselekmény és a végkifejlet szempontjából is sarkalatos jelentőségű. Emellett Douglas teste petyhüdt. Amikor a film félmeztelenül mutatja, nem kipattintott szupergonoszt látunk, hanem olyan embert, akinek a mindennapok észrevétlen rutinjai is koncentrációt igénylő kihívást jelentenek újra meg újra. Karaktere ilyen szempontból mindvégig emberi léptékű.

Nemcsak a testi hátrányok, hanem a társadalmi érvényesülés korlátai is prominens szerephez jutnak a Dogmanben. Rendkívül érzékletes és átélhető az a jelenet, amikor Douglas szembesül vele, hogy fiatalkori viszonzatlan szerelme, akinek karrierjét ijesztő részletességgel követte, megházasodott és várandós. Átérezzük az intimitástól jó eséllyel megfosztott, rokkant ember fájdalmát, a bigott elzártságban, majd állami intézetben nevelkedett ember naivitását, miközben nem tudunk nem együtt hüledezni Salmával (Grace Palma), amikor Douglas teljes nyíltsággal a kezébe nyom egy albumot, ami a nő összes fellépéséről szóló újsághírt és hirdetést tartalmazza. Ez a jelenet nem kapcsolódik szorosan a cselekményhez, mégis teljesebbé teszi az összképet, jobban rávilágít Douglas személyiségének hátterére.

Került bele valláskárosultság, maradhat?

Érdemes röviden kitérni a Dogman vallási elemeire és azok felszínességére. A film főhősének családja szélsőségesen hívő, ami elsősorban a nagytesó viselkedésében manifesztálódik. A kérdés kivédhetetlenül repül az arcunkba: minek? Milyen többletet ad a filmnek a vallásos háttér a főszereplő családjában? A válasz: nem sokat. Csak megkapjuk, hogy ezek a családtagok fertelmesen rosszak és valláskárosultak. Ez egyébként masszívan igaz, tényleg nyomorult szaremberek. De akkor is, miért volt szükséges a vallás ennyire érzékletes bevonása? Ha valaki azt mondja, ez csak indokolatlan valláspara, elhiszem. Viszont ha valaki azt mondja, hogy tényleg léteznek ilyen érzéketlen, szadista barom hívő családok, nos, sajnos azt is elhinni kényszerülök. Akárhogy is: a Dogmanben a vallási vonal nem mutat túl önmagán. Valláskritikának sovány, de nem is fut ki semmire a történetben.

Vallásos képi világú és hasonlóan felemás a Dogman záró jelenete.

A film párbeszédeiben visszatérő jelleggel kerül elő Isten, a gondviselés és az egyéni felelősség kérdése.

Erre a szálra csatlakozik rá a Dogman befejezése is. Valamiféle megigazulásnak, megtisztulásnak vagy megbékélésnek lehetünk tanúi, azonban a rendező kicsit túllőtt a célon. Túlságosan drámai, talán azt is mondhatjuk, túlságosan giccses látványvilággal dolgozik, ez pedig zárójelbe teszi azt az állítást, amit a film teljes hosszában közvetít a nézőnek. Nevezetesen: Douglas egyszerre bűnöző és áldozat, társadalmi termék és autonóm cselekvő, esendő ember, akiben a jó és a rossz képessége is ott van.

Erőszak, erőszak mindenhol

A Dogmanben Douglasnek gyerekkorától fogva alapélménye a kitaszítottság. Történetét azonban egy másik főszereplő közreműködésével ismerjük meg. Ő Evelyn (Jojo T. Gibbs), a pszichiáter, aki munkájából kifolyólag elbeszélget a letartóztatásban lévő Douglasszel. A film cselekményét ezek a beszélgetések keretezik, a Douglasszel történteket ugyanis visszaemlékezések formájában ismerjük meg. Ezek során fokozatosan közelítünk a film jelenéhez és tudjuk meg végül, mi volt az az esemény, ami a főhős letartóztatásához vezetett.

Evelyn elsősorban az események bemutatásának katalizátora. Szerepe alapvetően passzív: kérdezgeti a főszereplőt és ennek apropóján végignézzük az utóbbi életének egy-egy fontosabb, emlékezetesebb mozzanatát. Egyvalamiben mégis hangsúlyosan hozzájárul a film üzenetéhez.

A Dogmant diszkréten, de eltéveszthetetlenül végigkíséri a sugallat, hogy az erőszak mindenhol előfordulhat.

Ennek az üzenetnek a hordozója Evelyn, aki, ha éppen nem Douglast interjúvolja, attól retteg, hogy exe a távoltartási végzés ellenére tiszteletét teszi nála és karonülő gyerekénél. Az erőszak állandó fenyegetése sorsközösséget teremt kérdező és kérdezett között. Douglas kitaszítottsága és az ehhez vezető okok nem valamiféle idegen, egzotikus érdekességként jelennek meg, hanem olyan állapotként, ami társadalmi rétegtől függetlenül bármelyikünket érinthet. Evelyn helyzetét a film finoman, óvatosan ábrázolja, az mégis fontos összetevője a mondanivalónak, ráadásul megpendíti annak kérdését, mennyire determinálja az embert a környezete és a körülményei és mit hozunk ki a helyzetből, amibe belekerülünk.

A Dogman ezen túlmenően is érzékletesen kapcsolódik rá az erőszak témájára. Douglas családi körülményei ezt minden másnál jobban mutatják, de az olyan helyzetek, mint például a védelmi pénzt beszedő fickók megjelenése, vagy akár a gátlástalan biztosítási ügynök zsarolási kísérlete, azt tanúsítják a néző számára, hogy minden civilizációs máz ellenére „az erősebb kutya baszik” mentalitás kitörölhetetlenül ott rejtőzik bennünk. Nem ismerem ennek a szólásnak az idegen nyelvű változatait, de magyar szemmel különösen eltalált húzás, hogy éppen a kutyák szimbolizálják a szolidaritást, az összetartást, a közösségi gondolkodást.

A piti bűnöző esete a vulgármarxizmussal

Szinte műfaji kellék, hogy egy bűnelkövető életútjáról szóló film foglalkozzon a társadalmi igazságosság kérdésével. Ennek legegyszerűbb, legkézenfekvőbb módja egy párbeszédben bedobni azt, hogy a vagyonmegosztás létező állapota igazságtalan, ezért a szegények jogosan veszik el a gazdagoktól a „többletet”. Ezen a téren a Dogman sem erőltette túl magát. Douglas időnként megemlíti, hogy a gazdagoktól elvenni rendben van, és kapunk egy kis moralizálást Evelyntől, aki ezzel az állásponttal finoman szólva nem 100%-ban azonosul. Itt felmerül annak problémája, mennyire reális dolog az, hogy egy pszichiáter nekiáll kioktatni a páciensét, de a film szempontjából ez részletkérdés, olyan sajátos ábrázolásmód, ami ezer más hasonló filmben is ott van.

Valójában Douglas társadalmi igazságérzete emberi oldalának, a jóra való képességének megnyilvánulása.

Érdemes ennek fényében értékelni a tetteit. Douglas ugyan a szavaiban képvisel bizonyos Robin Hood-szellemiséget, ez azonban nem sűrűn nyilvánul meg a tetteiben. Az ékszereket legalábbis alapvetően magának lopkodja. Mégis munkál benne egyfajta társadalmi lelkiismeret. Ezt tükrözi a film egyik legkirályabb jelenete, amikor Douglas befenyíti a helyi kemény csávót, aki védelmi pénzt szed a környékbeli vállalkozóktól. Ez a jelenet önmagában elképesztően jóleső és felszabadító, továbbá keretet is ad az eseményeknek. De még fontosabb, hogy érzékelteti: a főszereplő minden hányattatás és törvényen kívüliség dacára nem vetkőzött ki emberi mivoltából.

Verdikt

A Dogman – a kutyák ura első blikkre egy bűnöző születésének krónikája, de valójában egy szerencsétlen sorsú ember történetét ismerhetjük meg, aki jó és rossz döntéseket egyaránt hozott. Bizonyos tetteivel lehet azonosulni, másokkal kevésbé vagy egyáltalán nem. A film tartalmaz némi elnagyolt társadalomkritikát, de nagyobb hangsúly van a központi karakter jellemének bemutatásán.

8 /10 raptor

Dogman – A kutyák ura

Dogman

thriller
Játékidő: 113 perc
Premier: 2023. október 19.
Rendező: Luc Besson

Gimiben nagyon szívesen olvastam volna fantasyt, de nem volt bátorságom a többiektől kölcsönkérni a könyveket, mert élősködésnek éreztem. Egy Stephen King-olvasói előéletet követően Lovecraft-kedvelőként keveredtem igazán az SFF-világba és találtam önmagamra. Azóta volt egy horror témájú könyves blogom Zothique címmel, fordítgattam ide-oda, olykor podcastekben rontottam a levegőt meg az átlag IQ-t, és a Magyar H. P. Lovecraft Társaság büszke tagja vagyok. Jobbára a horrort kedvelem, méghozzá olvasni, de szeretem a sci-fit is. Állandó életcélom koherensen lezárni a hosszú, kanyargós mondataimat. Szenvedélyes Blood- és lelkes Doom-játékos vagyok. A zenei ízlésem vállalhatatlanul rétegszerű, de én eleve az emberiség egy vállalhatatlan rétege vagyok.