Egyetemes szabály a horrorfilmekben, hogy a gonosznak mindig vissza kell térnie egy utolsó ijesztés erejéig, hogy az alkotók teret adjanak a folytatásnak. Azonban mihez kezd Scott Derrickson a Fekete telefon 2-nél, mikor a gyerekgyilkos rémét már rég hidegre tették?
HIRDETÉS
A horror műfajának örökös átka (vagy éppen áldása), hogy többségében alacsony költségvetésből el tud készülni, cserébe nagyot tud kaszálni, így a stúdió mindig nyitott lesz a folytatásra. Alig van olyan sikeresnek mondható horror, aminél ne készült volna, vagy legalább ne merült volna fel a folytatás lehetősége. Ez azonban a műfaj azon alapvetésével megy teljesen szembe a bevételek szellemében, hogy az ismeretlentől való félelem a legerősebb, és másodjára már nem lehet a rémület tárgyát ugyanolyan frappánsan prezentálni, hiszen oda a kiszámíthatatlanság és a meglepetés ereje. Így a horrorfolytatások nagyon kevés kivételtől eltekintve meg sem közelítik elődjük színvonalát.
Az ipar azonban ezen kivételek szellemében igyekszik megismételni sikerüket, amihez főként három taktika áll rendelkezésre. A leglustább az, ha csupán újra szeretnék alkotni az elődöt minimális változtatásokkal a rizikó elkerülése érdekében, amiből amúgy születhetnek vállalható produkciók (pl. Sikoly 2, Végső állomás 2). Ott a „nagyobb, hosszabb, vágatlan” elve, vagyis mikor a tétek növelésével, a koncepció kibővítésével és új ötletekkel turbózzák fel alapvetően ugyanazt a történetet (pl. Mosolyogj 2, Démonok között 2). Végezetül pedig a legbevállalósabb lépés, mikor az alkotók mernek elrugaszkodni a bevált formulától, egy teljesen friss megközelítést kipróbálni, és ugyanazokból az összetevőkből valami teljesen mást összehozni, ami elképzelhető, hogy a nagy elődöt is túl tudja nőni. Ilyen klasszikusok közé soroljuk például a Frankenstein mennyasszonyát, az Alienst, a Gonosz halott 2-t vagy a Wes Craven-féle Új rémálmot.
Scott Derrickson 2021-ben tette le az asztalra a Fekete telefon című Joe Hill novellából készült misztikus horrort, ami nemcsak egy piszkosul sötét és feszült sztorit mesélt el a fiatal Finney (Mason Thames) szemszögéből, aki egy gyermekeket gyilkoló maszkos őrült fogságába kerül, de a szerepet megformáló Ethan Hawke egy csapásra a horrorikonok Pantheonjába emelte Portyázó figuráját. A kritikai és közönségsiker ellenére azonban nem volt kilátásban folytatás a novella történetének teljes lekerekítettsége, és amiatt se, hogy (spoiler) a film végén az önbizalmát és bátorságát felfedező Finney a fekete telefon zsinórjával megfojtja a Portyázót, ezzel felszabadítva áldozatainak lelkét. Derrickson 2012-es kulthorrorja, a Sinister is csúnyán megjárta, mikor megpróbáltak hozzá folytatást készíteni ugyanabban a szellemben (igaz, más rendezővel), így szinte állandó írótársával, C. Robert Cargillel lényegesen más irányba kellett elmozdulniuk, hogy ki tudjanak sajtolni még valamit a Fekete telefon történetéből.
A megoldást pedig egy bizonyos Elm utcában találták meg.
A történet a 80-as években veszi fel a fonalat, négy évvel az előző rész eseményei után. A 17 éves Finn továbbra is az első részben átélt események lelki traumáit hordozza, amiket fűvel és iskolai verekedésekkel próbál elnyomni magában, miközben húga, Gwen (Madeleine McGraw) hátborzongató rémálmok és alvajárások formájában kap üzeneteket a túlvilágról a Portyázó még kísértő áldozataitól. Gwen túlvilági képességeiből adódó egyre erősödő álmok hatására elhatározza, hogy utánajár ennek a rejtélynek. Így Finnel és udvarlójával, Ernestóval (Miguel Mora) a coloradói hegyekben lévő gyermektáborba utaznak, ahol az elhunyt édesanyjuk is egykor dolgozott. A táborban viszont egy újabb csörgő fekete telefon várja őket, aminek a másik oldaláról a Portyázó szól vissza, aki a túlvilágról, kegyetlen álmok formájában kezdi el kínozni a fiatalokat.
A Fekete telefon folytatása nem árul zsákbamacskát, mivel már a premisszából világos lesz, hogy bizony itt Wes Craven horrorklasszikusa, a Rémálom az Elm utcában volt a fő ihletforrás, amivel sokkal inkább a történet túlvilági oldalát domborítják ki. Az első rész egy földhözragadtabb, Stephen King-i gyermekhorror volt, amiben a fekete telefon nyújtotta túlvilági vonulat inkább körítésként szolgált a kertvárosi terrorhoz, amiben nemcsak az alkoholba menekülő, háborús veterán apuka abuzív viselkedése, és az iskolai bullyk keserítik meg a fiatal fiú életét, de mindezt keretbe helyezi a sorozatgyilkos általi elrablás, ami okán a sötétség és kilátástalanság legmélyebb pincéjéből kell visszatérnie főhősünknek, hogy életben maradjon.
Ezzel szemben a folytatás már kizárólagosan a túlvilági fenyegetésekre fókuszál, aminek a középpontjában a Portyázó áll, aki egyfajta Freddy Krueger-szerű álomdémonként terrorizálja Finnt és Gwent.
A sztori középpontjába így a már sokat látott traumafeldolgozás és a múlt démonaival való szembenézés kerül, amikkel csak úgy tudnak leszámolni és túllépni, ha a felszínre hozzák őket. És ezt itt konkrétan úgy kell érteni, hogy kisfiúk hulláinak a felkutatása lesz hőseink feladata, de a Derrickson/Cargill párost eddig se az árnyalt történetmesélésük és mély szimbolikájuk miatt kedveltük, így a maga groteszk módján működik a formula.
A problémák inkább valahol a kivitelezésben keresendők, ugyanis ismét előjöttek Derrickson azon rendezői gyengeségei, ami az év eleji A szurdok című romantikus akció/horrorjánál is nagyon durván érződtek. Ezek a handicapek leginkább filmjeinek költségvetéséhez kötődnek, például a kevés pénzből összerakott horrorjainál – mint a Sinister vagy a Fekete telefon – valahogy érzi a történet kereteit, sokkal hatásosabb ijesztéseket rendez, és elkerüli, hogy a cselekmény egy bazári hülyeséggé silányuljon. Nagyobb kaliberű munkáinál viszont, mikor nincs mellette egy erős kreatív kontroll (mint a Doctor Strange esetében Kevin Feige) a játékidő messze túlburjánzik a megkívántnál, a forgatókönyvírás kreatív megoldásait elkezdik felcserélni a fantáziátlan CGI setpiece-ek, valamint a párbeszédek és az emberi karakterek már-már szappanoperai magasságokba nyúlnak, ezzel lesilányítva az izgalmasan induló alaphelyzeteket.
A Fekete telefon 2-nél is hasonló problémák jelentkeznek: maga a központi rejtély és konfliktus nincs túlgondolva, a félidőnél bejátszott csavarnak pedig szinte semmilyen valós hatása sincs a történetre, így a két órát alulról súroló játékidő borzasztóan hosszúnak és időhúzósnak érződik, ami abszolút rámegy a feszültségkeltésre.
Hiába vannak hatásos elemek, mikor egyiket se sikerül helyesen kihasználnia az alkotóknak.Például a havas coloradói tájak és az elhagyatott gyerektábor egy ideig borzasztóan erős, rideg atmoszférát és egy kvázi kamaradarab-szerű bezártságot biztosít a cselekménynek, de ezt is elinflálja a tény, hogy a hideg például semmilyen hatással sincs a karakterekre, jópár beállításban pedig nagyon csúnyán kijön, hogy a külső jelenetek nagy részét fűtött stúdióban és zöld hátterek előtt vették fel. Visszatért Derrickson a Sinister óta jelen lévő analóg mániája, így az álomjelenetek super 8-as filmre lettek rögzítve, ami valóban ad egy ronda, szemcsés túlvilági érzetet ezeknek a szekvenciáknak. Azonban egyrészt ezt a formátumot az utolsó harmadra annyira túlhasználják, hogy már teljesen hatástalanná válik, másrészt ugyanolyan operatőri stílust társítanak ezekhez a felvételekhez, mint a digitálissal rögzített képekhez, amivel pláne eltűnik a varázs.
És sajnos ez a kettőség jellemző a film minden pontjára is. Mason Thames, Madeleine McGraw és az utóbbi években a silány horrorok védőszentjévé váló Demián Bichir mind nagyon erősek a szerepeikben, viszont rendre elpazarolja őket a script, hogy rettenetesen nyálas jelenetekben monológok formájában mondják el minden érzésüket ahelyett, hogy hagynák őket kibontakozni más színészi eszközökkel. Ethan Hawke a Portyázóként a síron túlról is brillírozik, és úgy hoz egy Freddy Krueger-kaliberű gonoszt, hogy hozzá nem kell lemásolnia a nagy elődöt, hanem az első filmben megismert velejéig romlott gyilkos figuráját építi tovább. Azonban a fináléban ezt is megtorpedózza a forgatókönyv szükségtelen plot armorok hadával, Gwen Carrie-szerű képességeivel, Finn karakterfejlődésének fura végkifejletével, és a ténnyel, hogy
horror létére a lezárás már inkább egyfajta paródiába hajlik a rengeteg elborult ötlettel, mint például a baltával jégkorcsolyázó Portyázó látványával.
Egyedül a film zenéjére nem lehet semmi panasz, amit mellesleg a direktor feltörekvő zeneszerző fia, Atticus Derrickson komponált. A hideg poklot, a 80-as évek hangulatát és a 8 mm-rel rögzített brutális flashbackeket hátborzongatóan festik alá a főleg John Carpentert idéző, szintetizátoros tételek, amik sokszor messze túlnőnek az egyes képsorokon. Ígéretes karrierkezdet ez Atticustól.
Scott Derricksontól azonban ez már a második csalódás idén az év eleji A szurdok után. Hiába készült a Fekete telefon 2 kétszer akkora költségvetésből, és próbáltak elmozdulni egy lényegesen másik stílusba, a végeredmény egy észrevehetően gyengébb és összecsapottabb mozi lett, nagy részben Derrickson lapos rendezése és Cargill hányaveti forgatókönyve okán. Abszolút nem egy rossz filmről van szó, de az érdekes alapötlet, Ethan Hawke és a többiek játéka, illetve a dermesztő atmoszféra mit sem ér, ha a végére addig húzzák a néző türelmét, hogy az izgalomnak és a terrornak is hűlt helye lesz. Ezt a holtat hagyhatták volna békében nyugodni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
