A Mosolyogj 2 brutálisabb, nyomasztóbb és kidolgozottabb szintre emeli elődje koncepcióját, hogy egy kemény, közeli képet adjon egy mentális leépülésről – és következményeiről.
A depresszió – mint megannyi emberi érzelem és tudatállapot – terjedhet is. Persze nem szándékosan, de az empátia és az automatikus, ösztönös utánzás miatt szinte elkerülhetetlen. Vannak emberek, akik érzékenyebbek másoknál, így könnyebben átveszik a különböző hangulatokat. Ahogy vannak olyanok is, akik könnyebben képesek átadni érzéseiket, legyen az öröm vagy bánat. Az eredeti, 2022-es Mosolyogj erre építette fel narratíváját, ahol az öngyilkosságra való hajlam terjedt egy ördögi entitáson keresztül: aki „elkapta”, az vigyorogva vetett véget életének egy szemtanú előtt, akinek továbbadta ezt. Valamennyire – csak jóval intenzívebben – ezt folytatja a Mosolyogj 2 is, amiben a főszereplő ezúttal egy a karrierjét újra beindító popsztár.
Skye Riley (Naomi Scott) egy népszerű popsztár (nevén kiadott lemeze épp a film előtt jelent meg), aki igyekezett helyrehozni életét, miután autóbalesetet szenvedett párjával, egy színésszel – úgy, hogy mindketten komolyan be voltak drogozva. Riley mindent megtesz azért, hogy visszarázódjon a turnézásba, az éneklésbe, a tánckoreográfiákba anélkül, hogy újra függővé váljon. Háta azonban azóta is könyörtelenül fáj, ezért egy régi ismerősétől, Lewistól (Lukas Gage) – aki dealer – fájdalomcsillapítót vásárol, mivel múltja miatt egy doki sem írná fel neki. Az egyik ilyen látogatásnál azonban Lewis elképesztően bizarrul és paranoiásan viselkedik, majd Skye szeme láttára, vigyorogva, brutálisan szétveri saját fejét egy fekvenyomó súlytárcsával. (Lewis esetét egyébként egy meglepően intenzív intró fejti ki, ami összekapcsolja az első filmet ezzel.) Az énekesnő így „kapja” hát el az entitást, és végignézhetjük,
hogy miként indul el a pszichológiai lejtőn.
A folytatás kifejezetten jól választotta ki alanyát. Mivel a szörnyeteg prédái depressziójából, negatív érzelmeiből, egyébként is meglévő szuicid gondolataiból táplálkozik, egy fiatal sztár kifejezetten remek választás. A film kiválóan szemlélteti azt a gigantikus nyomást, ami ránehezedik. Menedzserei – köztük anyja (Rosemarie DeWitt) – teljesítménye és szakmai kötelezettségei miatt telepednek rá: menjen jótékony rendezvényre, rajongói találkozóra, próbáljon, készüljön, mert hát a nagy visszatérő turné áll mindenek felett. Skye-t érthetően nyomasztja az öngyilkosság, amit végignézett, de nem beszélhet róla senkivel, így próbálja felvenni a kapcsolatot régi barátnőjével, Gemmával (Dylan Gelula), akivel anno elég csúnyán váltak el a. Mindez a személyes és szakmai nyomás gigantikus, nem beszélve a rajongók elvárásairól – és persze fordítva, hogy mit jelent
a fanoknak végig nézni ilyen jellegű mentális leépüléseket.
Befolyásolható, a világra nyitott, sokkal befogadóbb tinédzserként látni, ahogy kedvenc énekeseink, színészeink tönkre teszik magukat vagy másokat elképesztően nyomasztó. Felnézni valakire, aki aztán szerek hatására magát vagy másokat bánt, vagy épp olyanra, aki egy narcisztikus, megalomán szociopata, aki a hatalomtól megrészegülve használ ki másokat hosszú, mély sebeket ejt a közös társadalmi és kulturális pszichén. A sztárok idealizálása és piedesztálra emelése nemcsak őket teszi egyfajta áldozati báránnyá, de követőiket is bedarálja – a Mosolyogj 2 pedig ezt remekül ragadja meg Skye önpusztító viselkedésén és pszichéjének örvénylésén keresztül.
Ehhez pedig Naomi Scott fantasztikus partner. A színésznő érzelmek és tudatállapotok széles skálájával villoghat, ami kétségtelenül megterhelő lehetett a forgatáson is. Egyik pillanatban idegösszeroppanása van egy vélt vagy valós hallucinációtól, míg a másikban vigyorogva pózol és szignózik rajongóinak. Épp teljesen lejáratja magát nyilvánosan, kikelve magából, majd nem sokkal később dühroham közepette vádolja konspirációval közvetlen munkatársait. Scott tölti meg tartalommal és egyéniséggel inkább archetipikus, szimbólum jellegű karakterét, és alakításától válik igazán nyomasztóvá a film. Időnként tényleg kellemetlen nézni azt a kíméletlen lejtőt, amin végig kísérjük:
ez igazi pszichológiai horrorrá emeli a Mosolyogj folytatását.
Parker Finn író-rendező – és a széria kitalálója – rendezésével pedig remekül épít Scott alakítására, nyomasztó, közeli képekkel hozva testközelbe a borzalmakat. Az kevésbé pozitív, hogy szinte óramű pontossággal érezte szükségét jumpscare-ek beiktatásának, amik ritkán adnak hozzá az élményhez, időnként pedig még komikusak is. A történet ráadásul nagyon kiszámítható, bár inkább a téboly fokozatainak szemléltetése a cél – az egész kissé olyan, mintha az első rész feltekert, felturbózott változata lenne. Már az elején tudjuk, hogy mire fut ki a történet, csak az a kérdés, hogy közben milyen poklokat él meg Riley, illetve rajta keresztül a pszichológiai, a paranormális és a testhorrorok milyen fokozatainak leszünk kitéve vele együtt.
A Mosolyogj 2 több egyedi gondolatot visz koncepciójába elődjénél, ami kissé a Valami követ újrakeverése volt. Naomi Scott kiváló alakítása és a valós, ténylegesen átérezhető mentális problémák kiemelik az átlag horrorok közül, hogy egy olyan, kifejezetten nyomasztó alkotás szülessen, ami aktuális problémákkal foglalkozik, legyen szó sztárokról vagy hétköznapi emberekről. Kíméletlen és kegyetlen alanyaival, de hát… ilyen ez a popszakma. Bár a klisés rémisztgetések és a kiszámítható narratíva elvesznek egy kicsit az összhatásból, az üzenet kiválóan átjön. A szomorúság – mint a boldogság – ragályos lehet, és
a mosolyok gyakran csak a lekonyuló szájak erőltetett fordítottjai.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.