Ez a dekád – a szuperhősfilmek mellett – a horroré volt. Sorra jelentek meg olyan zsánerdarabok, amelyek az öncélú ijesztgetések helyett kimunkált atmoszférával és társadalmi érzékenységgel kívántak hatást elérni. A horror ezzel visszatért a gyökereihez, és reméljük, továbbra is remek alkotásokkal örvendeztet meg minket. Amíg a legújabb lidércnyomásokra várunk, álljon itt az a tíz film, amelyen a legjobban rettegtünk ebben az évtizedben.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A 2010-es években számos horrorfilm jelent meg, amelyek jump scare-ek és túltolt, öncélú belezések helyett inkább a pszichológiai hadviselésre, erős drámára és nyugtalanító légkörre alapoztak, valamint különféle társadalmi problémákat kívántak megjeleníteni. Az angol szaksajtó el is nevezte ezeket a filmeket „poszt-horroroknak”, mivel ezek az alkotások nem lehetnek sima horrorfilmek, hiszen ez a műfaj nem lehet okos és reflektív. Ám ez az elnevezés rendkívül lenéző.
Abban ugyanis semmi új nincs, hogy egy horror érzelmileg átélhető, okosan építkezik és társadalmi jelenségekkel foglalkozik. A horror mindig ekképpen működött, azonban az elmúlt idők rossz trendjei (a találtkamerás hülyeségek, a Fűrész-sorozat henteléspornója, és legújabban a James Wan-iskola kísértet-hullámvasútjai) miatt csak elvétve bukkant fel a műfaj esszenciája.
Azonban ismételten egy zaklatott és bizonytalan korban vagyunk kénytelenek élni (elég csak a fake news-jelenségre gondolni), a frusztrációk pedig kifakadtak a horror által, jobbnál jobb produkciókat eredményezve. Jelen listában az a tíz film szerepel, amelyek a legkeményebb pokoljárásra késztettek minket, és amelyeknek a legjobban sikerült megfogni napjaink félelmeit.
HIRDETÉS
Valami követ (2014)
Noha a „szex=halál” konzervatív alaptétele régóta részese a horrorfilmeknek, de még egyetlen alkotás sem állt olyan egyedien a témához, mint a Valami követ, amelynek mumusa a szex után kezdi el követni a tiniket, így a démon az elhamarkodott nemi aktust, valamint a felnőttlétbe való belépés nehézségeit is szimbolizálja. Figyelemre méltóak a szereplők is, akik nem tipikus hülye iszákos tinédzserek, hanem valódi, érző-lélegző hősök. A szélesvásznon Michael Myershez hasonlóan sétatempóban közeledő, alakváltó gonosz pedig remekül teremt feszültséget, amit a ’80-as éveket idéző baljós szintetizátorzene csak tovább fokoz.
A Babadook (2014)
A Valami követ rémjéhez hasonlóan A Babadook mumusa is egy allegorikus szörny. Jennifer Kent filmjében a gyerekkönyvből érkező monstrum egy csonka család veszedelmes viszonyainak manifesztációja. A Babadook nemcsak egy összetett film a bűntudatról és a frusztrációkról, hanem kifejezetten kimért és okos is: Kent tudja, hogy az átélhető sorsok, az emberi dráma pont elég ahhoz, hogy lekösse a nézőt, így aztán nem dob semmilyen felesleges ijesztgetést vagy vérzuhatagot a néző nyakába.
A boszorkány (2015)
Végtelenül megosztott társadalomban élünk, ahol akár a legfontosabb közösség, a család tagjai is egymás ellen fordulhatnak, így aztán egyáltalán nem csoda, hogy a kortárs horrorfilmek egyik legfőbb témája a családon belül elszabaduló terror lett. Robert Eggers műve hiába áll fel 17. századi angol telepesekkel és boszorkányokkal, A boszorkányban a lélektani dimenzió fontosabb, mint a misztikum: kiválóan, igazán hideglelős atmoszférával mutatja be, hogy egy tragédia hatására hogyan égeti fel magát belülről egy família.
Örökség (2018)
Ari Aster debütje méltó párdarabja A boszorkánynak: itt is egy család szétszakadását követhetjük végig, amelynek története szintén lassan eszkalálódik az intenzív fináléig. Aster víziója azonban apokaliptikusabb, hiszen kimondja, hogy az emberek közé éket verő terhek öröklődnek, szülőről gyermekre szállnak, ezért újra és újra fel fogjuk égetni a világot. Az Örökség egy kiszámíthatatlan, sokkoló és különösen tragikus film, amelyet azonban mindenkinek látnia kell legalább egyszer.
Fehér éjszakák (2019)
Aster második filmjében a mérgező párkapcsolatoknak megy neki. A két és fél órán át hömpölygő Fehér éjszakák még az Örökségnél is jobban próbára teszi a néző idegeit, de megéri energiát fektetni a filmbe, hiszen a néző jutalma egy különös, tripszerű atmoszférával bíró, a horror bevett formuláitól eltérő megoldásokkal dolgozó (a cselekmény csaknem egésze verőfényes napsütésben játszódik!) alkotás lesz. A Fehér éjszakák egy szektás zsánerdarab közegébe ágyazott borzongató szakítástörténet, amelynek befejezése – egy horrortól merőben szokatlan módon – megnyugvást áraszt.
It Comes at Night (2017)
Trey Edward Shults posztapokaliptikus mozijában egy család próbál meg túléli egy vírus által megtámadott világban. A film a bevándorlással és a terrorizmussal kapcsolatos érzéseinkkel játszik el: beengedjem azt az embert az otthonomba, aki segítséget kér tőlem? De mi van akkor, ha pont ez okozza a vesztemet? Aki a cím alapján valamiféle szörnyeteget vár, annak csalódnia kell. Éjjel a paranoia és a bizalmatlanság tör felszínre, hogy még a pokol tüzére is olajat engedjen. Az It Comes at Night konklúziója, hogy nem egy külső erő fog minket végleg eltörölni a föld színéről, hanem saját magunk.
Nyers (2016)
Noha a gore-ban gazdag, de érzékeny francia horror már jóval a zsánerreneszánsz előtt, a 2000-es években elkészítette a maga nagy műveit (Magasfeszültség, Betolakodó, Mártírok), Julia Ducournau rendezőnő bemutatkozása, a Nyers újabb csúcspontnak bizonyult az ország horrorgyártásában. A Valami követhez hasonlóan ez a film is megértően mesél az elveszett, a nagyvilágban a helyét kereső fiatalságról, felnövéstörténetét pedig egy szaftos kannibálhorrorba ágyazza. A Nyers egyszer bizarrul groteszk és fantasztikusan vicces, máskor lehengerlően drámai – és minden esetben zseniális.
Under the Shadow (2016)
A horror iszonyatos mértékű felfutását jól jelzi, hogy még egy iráni rendezőtől is érkezett horror, méghozzá egy kiváló darab. Az Under the Shadow egy gyermekével egyedül maradt anyuka kálváriáját mesélni el a háború sújtotta Teheránban. Aki „az iráni Babadook” jelzővel illeti az alkotást, annak csak félig van igaza: noha ez a film is lassan, okosan építkezik és átélhető drámát kínál, de ha nem eszközeit, hanem tematikáját nézzük, akkor inkább a „horrorisztikus Persepolis” lenne találó címke, Babak Anvari filmje ugyanis a nyugati szellemiségű nő és az elnyomó iszlám rezsim ellentétére épít – nem véletlen, hogy a filmben szereplő szellem egy ruhadarabból csadort formál, amit sokan az elnyomás jelképének is tartanak.
Tűnj el! (2017)
Napjaink horrortrendje a társadalmi-kulturális ellentétek mellett nem feledkezik meg a faji nézeteltérésekről sem. A 21. századi horror sokadik ifjú tehetsége, Jordan Peele groteszk humorú, szürreális fordulatokkal megtámogatott filmje arról számol be, hogy bizony a rasszizmus nem szűnt meg, csak átalakult. A Tűnj el! legnagyobb fegyverténye, hogy rávilágít arra, hogy a túlzott liberalizmus is legalább olyan veszélyes lehet, mint a totalitárius eszmék.
anyám! (2017)
Aronofsky filmje iszonyatosan sok fontos témát tartalmaz (művész és múzsa pusztító viszonya, férfi és nő kapcsolata, de a film értelmezhető ember és környezetének egyre keservesebbé váló kapcsolatának bemutatásaként is), és olyan szintű terrort szabadít a nézőre az utolsó harmadban, amelyet még a cseppet sem a finomkodásairól elhíresült Aronofskytól sem láttunk. Az anyám! egy óriási, dühös és félelmetes kiáltás, amelyet remélhetőleg rengeteg ember meghall.
