Jason Statham legújabb akciózása, A melós kapcsán összeszedtünk tíz olyan alkotást, amelyekben kétkezi, kékgalléros dolgozóknak kell odacsapni saját maguk vagy éppen más emberek érdekében. Noha egyes filmekben több a társadalmi kommentár, míg mások nem annyira használják ki a foglalkozásokban rejlő potenciált, többé-kevésbé a lista összes szereplője rendelkezik egyfajta “munkás hangulattal”. Íme a Roboraptor legújabb, releváns listája dolgozó emberekről, nem csak dolgozó embereknek!
A dinnyés – Mr. Majestyk (1974)
„Én csak a dinnyéimet akarom leszedni” – mondja Vincent Majestyk a megbilincselt bérgyilkosnak, aki akár 25 000 dollárt is fizetne a szabadságáért. De Majestyket nem érdekli a pénz. Csakis egy dolog foglalkoztatja: hogy békében leszüretelhesse a dinnyéit. Ez pedig tökéletesen elegendő motiváció. A krimi/akció/western regények nagymestere, Elmore Leonard által jegyzet történet épp annyira egyszerű és fókuszált, amennyire egy ilyen sztori lehet. Adott az egyszeri dinnyetermesztő (Charles Bronson kemény, mint a dinnye széle), aki miután önhibáján kívül börtönbe kerül, összerúgja a levet egy mániákus bérgyilkossal (Al Lettieri). Leonard forgatókönyve – amit később kicsit árnyalva regényben is megírt – épp ebben a tökös egyszerűségében nagyszerű. Majestyk az eredeti, munkásosztálybeli John Wick, aki nem kereste a bajt, de az bekopogtatott hozzá. Hősünk pedig értelemszerűen csak magára számíthat, hiszen a hivatalos szervek szokás szerint tehetetlenek, amint ténylegesen szolgálni és védeni kéne a kisembert (és a dinnyéit). Richard Fleischer rutinos, biztos kezű szakemberként vezényli le Majestyk az életet jelentő dinnyéiért folytatott küzdelmét. A feszes, remek autós üldözésekkel tarkított Mr. Majestyk a hetvenes évek egyik legszórakoztatóbb akciófilmje, a Bronson életmű egyik legjobbja. Egyedül a szerelmi szál élettelen kissé – ez a könyvadaptációban meglepően érzékeny –, de nem csoda, hisz melyik férfi tudna a nőre figyelni, amíg bajban vannak a dinnyék. Hiszen a szüret nem maradhat el. Az maga lenne a halál. (Pongrácz Máté)
A kamionos – Konvoj (1978)
A kamionosok a munkásosztály egyik legizgalmasabb kasztja, hiszen – ellentétben a gyártósor mellett 8-12 órában robotoló sorstársaikkal – övék az út szabadsága. Ők a vadnyugat cowboyainak utolsó leszármazottai. Elengedhetetlen részei az USA ipari vérkeringésének, így számos (akció)film is készült róluk, ám a legfontosabb és legikonikusabb kétségtelenül a Sam Peckinpah rendezte Konvoj. A kamionos szabadsága is csak addig tart, amíg utol nem éri őket a korrupt hatalom, ami egy dolgot vet meg jobban a munkásnál: a szabad munkást. Noha a legendás kamionsofőr, Gumikacsa (Kris Kristofferson) a saját szabadsága/élete miatt áll az államokat átszelő konvoj élére, hamar a kamionosok – és így a munkásosztály – rendszerellenes szabadságharcának ikonja válik belőle. A Konvoj a 70-es évek országúti-szabadság filmjeinek (lásd még: Szelíd motorosok és Száguldás a semmibe) egyik legikonikusabb darabja, egy színes karakterekkel, nagyszerű zenével és remek autós mutatványokkal operáló, könnyeden szórakoztató road-movie. Ugyan néhol kicsit olyan, mint egy Spencer-Hill film, a mélyén egy nyolckerekű erejével zúgnak valódi-társadalmi feszültségek. Hiszen, ahogy Gumikacsából akarata ellenére válik egyfajta melós-Mózes, úgy lesz az Ernest Borgnine általa alakított seriff a teljes, korrupt, a munkásokat kisemmiző rendszer avatarja. Bár a végén Gumikacsa célba ér, a győzelme sajnos nem egyértelmű. Ugyanis nemcsak a rendszert nem tudta megváltoztatni, de igazából a saját szabadságát is csak a „halála” árán érhette el. (Pongrácz Máté)
Az alkalmi melós – Elpusztíthatatlanok (1988)
Noha anno a kritikusok nem lelkesedtek az Elpusztíthatatlanokért, mai szemmel egyértelmű, hogy a Carpenter-életmű, sőt a teljes 80-as évek egyik (ha nem A) legfontosabb (műfaji)filmje. Egy korát megelőző alkotás. Az eredeti woke film, amiben az egyszerű melósnak – a pankrátor legenda Roddy Pipernek fantasztikusan testhez áll a szerep – szó szerint kinyitják a szemét. Noha a film metaforáját sokan félreértették: a filmbéli napszemüveg ugyanis nem a „háttérben garázdálkodó gyíkembereket” leplezi le, hanem a kapitalizmus működését. Azt, hogy a fogyasztói társadalom médiája hogyan hülyíti el az embereket azért, hogy kordában tartsa őket a hatalmasságok kénye-kedve szerint. A Piper által alakított kétkezi munkásnak így nemcsak egy összeesküvéssel, hanem egy egész rendszerrel kell megküzdenie. A társául szegődő, eredetileg a maga dolgával törődő kollégájának pedig azt kell felismernie, hogy ez egy olyan harc, amiből nem maradhat ki. Még akkor sem, ha a győzelemre vajmi kevés esély van. Noha a film végére mindenki szeme felnyílik, ehhez a hősnek mártírra kell válnia. Carpenter filmjének lényege ugyan a bitang erős, (sajnálatosan) elévülhetetlen központi metaforája/társadalomkritikája, ám nem ez az egyetlen erénye. A szenzációsan karizmatikus főszereplői, a nagyszerű zenéje és hangulata (illetve feszes szerkezete) miatt még az itt-ott előforduló, kissé bénácska/lusta írói megoldásai ellenére is a 80-as évek egyik legszórakoztatóbb akció-sci-fije. Ami után a tőkések is elkezdhetnek izgulni, hogy nehogy egyszer elfogyjon a melósok rágógumija, mert akkor bizony jön a lövöldözés. (Pongrácz Máté)
A kidobós – Országúti diszkó (1989)
A legtöbb valamennyire eladható szakmának megvan a maga „Rockyja”. Azaz az a film, ami a lehető legmenőbben mutatja be az adott foglalkozást, amit nézve a szakmabeliek elégedve dőlhetnek hátra, hogy bizony EZ a hős én is lehetnék. Jótékonyan elfeledve, hogy az adott munkával járó napi szintű kihívások bizony közel sem ennyire izgalmasak. Így ami a tűzoltóknak például a Lánglovagok, a nyelvészeknek az Érkezés, a hegymászóknak pedig a Cliffhanger – Függő játszma, az a biztonsági őröknek az Országúti diszkó. A film, ami meggyőz minket arról, hogy a szórakozóhelyek védelméért nemcsak tarkopasz ember-bulldog hibridek felelnek, hanem vannak művelt, elegáns, békepárti kidobó emberek is. Ám a Patrick Swayze által alakított Dalton nem pusztán megteremti a jóképű, igényes, érzékeny, tragikus múltú szekus legendáját – aki ugyan nem akar verekedni, de ha kell, bárkit lever –, de közben a vidéki kiskirályok elleni lázadás szimbólumává is válik. Hiszen neki nemcsak részeg tahókkal gyűlik meg a baja, hanem a városkát elnyomásban tartó – valamiért egy gyarmatosító ruhatárából öltözködő – helyi nagytőkéssel is. Végül az ő hatására állnak össze a város kis- és középvállalkozói, hogy véget vessenek az oligarcha terrorjának. Az Országúti diszkó mindemellett egy brutálisan erős 80-as évek esztétikával bíró, elképesztően hülye – már-már rajzfilmvilágban játszódó –, és épp ezért marha szórakoztató neowestern. Tökéletes párja egy hideg sörnek egy dolgos munkanap zárásaként. (Pongrácz Máté)
A robbantós – Lángoló jég (1994)
Bizony, a Nagy Ember is játszott egyszerű melóst! Na persze a katasztrófaelhárító-tűzmester szerepében tetszelgő Steven Seagal már a film eleji robbanástól is nagyjából csak annyira ijed meg, mint más akkor, ha egy kicsit odaégeti a rántottát. A Lángoló jég kapitalizmuskritikája (gaz, mindenen és mindenkin átgázoló olajvállalat vs. munkából élő, egzisztenciálisan veszélyben lévő emberek) mellett jókora etnikai (északi indiánok kizsákmányolása) és környezetvédelmi (globális felmelegedés!) vonatkozással bír. Mondhatnánk azt is, hogy ez Steven Seagal filmográfiájának csúcsa, hiszen mindent beleszuszakolt, ami valaha is érdekelte, ráadásul a rendezői kreditet is megszerezte magának. Magasról lehet azonban a legnagyobbat esni. A zöld üzenetet nehéz komolyan venni, miközben az akcióhős mindent és mindenkit szétrobbant az alaszkai vadonban, az önfeledt, parodisztikus zsánerfilm lehetőségét viszont a Mester önirónia-mentessége nyírja ki. Így hát a filmtörténelembe jogosan ordas bukásként bevonuló Lángoló jég kapcsán maximum annyinak örülhetünk, hogy a „kisember” végre igazságot szolgáltat. (Szente Ádám)
A gitáros – Desperado (1995)
Volt idő, amikor Quentin Tarantino országos cimborája, Robert Rodríguez nem Kémkölyköket meg Konstrukciókat rendezett, hanem laza, stílusos mozikat. A Desperado, Rodríguez Mexikó-trilógiájának (El Mariachi, Volt egyszer egy Mexikó) középső darabja pont ilyen alkotás. Elvégre egy olyan film, amelyben macsó latin férfiak gitártokokból lőnek halomra gengsztereket, csak az lehet. Na meg meglehetősen lesújtó is: a mexikói kisvárosokban az ököl a törvény, a hatóságnak nyoma sincs. Na és persze ki szívja meg leginkább? Hát naná, hogy a kisember, az egyszerű utcazenész, aki kénytelen a maga kezébe venni az igazságszolgáltatást. De a megváltást még talán magának sem tudja elhozni, nemhogy egy teljes országnak. A Desperado sok tekintetben egy egyszerű, túltolt, bugyuta B-film, de Rodríguez közegábrázolása érzékeny, emberi, egyszóval meglehetősen értő. (Szente Ádám)
A munkás(osztály) – Snowpiercer – Túlélők viadala (2013)
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy napjainkban Bong Joon Ho a munkásosztály küzdelmeinek legfontosabb és legszórakoztatóbb filmes krónikása. Noha ezen a téren kétségkívül főműve, az Élősködők kapta a legnagyobb figyelmet, a rendező szinte minden alkotását áthatja egy erősen antikapitalista hangvétel. Ami pedig különösen fontossá teszi a filmjeit az az, hogy alapvetően szórakoztató műfaji filmek keretében foglalkozik napjaink legégetőbb társadalmi kérdéseivel. Ez pedig azért is figyelemreméltó, mert így ezek a témák ahhoz a nézőkhöz is eljutnak, akik sosem ülnének be egy Művész Mozis Ken Loach vetítésre. A Snowpiercer pedig vitathatatlanul az életmű legkeményebb darabja. Egy faltól-falig tolt, vizuálisan (világépítésben és akciórendezésben egyaránt) elképesztően látványos és egyedi akciószeánsz. Ahol egymást követik az évtized legjobb akciójelenetei, miközben a kizsákmányolást megelégelő munkások felszántják a társadalom (ez esetben konkrét) vonatszerelvényeit. Ám amilyen szórakoztató látványmozi a Snowpiercer, épp olyan elkeserítő társadalmi látlelet is. Hisz kiderül, az apokalipszist csupán egy dolog éli túl teljesen: a kapitalizmus, ami szélsőségesebb formában burjánzik, mint bármikor. A szűkösség ugyanis olyan áthatolhatatlan, szigorú kasztrendszert hozz létre, ami 180 fokig nyitja a társadalmi ollót. Ám ennél is nyomasztóbb, hogy hősei végül kénytelenek lesznek szembenézni a kényelmetlen igazsággal: a vonat társadalmát nem lehet megváltoztatni. Nem lehet a kizsákmányolást megszüntetni, ugyanis az egész rendszer arra épül. Így pedig csupán egyetlen dolgot lehet tenni: kisiklatni, felborítani és lerombolni azt. Hátha a világ (újbóli) vége talán már tényleg elhozza a szabadságot. (Pongrácz Máté)
A fuvaros – Jeges pokol (2021)
Egy jó fuvarosra bizony sokszor szükség van. Hiszen ha valamit időre el kell vinni A-ból B-be, ráadásul biztonságosan, elengedhetetlen egy kiváló szakember. Pláne, ha tevékenységén emberi életek is múlnak. Mint a Jeges pokolban, amelyben kamionosoknak (élükön az öregkorára valószerűtlen módon akciósztárrá váló Liam Neesonnel) kell elszállítania egy berobbant kanadai bányához felszereléseket, hogy a munkásokat még időben ki tudják menteni. Persze ezt nem mindenki akarja, így lesz itt ármány, árulás, izgalom és akció! Persze csak módjával. Jonathan Hensleigh (Armageddon, Jumanji) filmje mintha csak a ’90-as évekből szökött volna meg: cselekménye, karakterei elnagyoltak, fordulatai kiszámíthatóak, digitális effektusai helyenként kissé bénácskák. Mindazonáltal van benne két nagy DE. Egyrészt bármennyire is együgyű, őszintén szórakoztató. Nem akar többnek látszani annál, ami. Egy vasárnapi matiné, amely nem veszi hülyére nézőjét. Azt kapod, amire befizettél. Másrészt igazságot ad a mindennapok hőseinek: az egyszerű jómunkásembereknek, akik még ma is két kezükkel rakják össze és tartják egyben az országot. Ezt pedig nem lehet nem értékelni. (Szente Ádám)
A csőgörényes – Super Mario Bros.: A film (2023)
A lista vége felé befutott a popkultúra legnagyobb melósa is. Igen, a Nintendo videojáték-karakteréről, Super Marióról van szó, aki évtizedeket (és rengeteg játékidőt) töltött a csatornákban. Noha nem vizesként kezdte: debütálásakor, az 1981-es Donkey Kong platformjátékban még ácsként tűnt fel, hogy az 1983-as Mario Bros.-ban testvérével, Luigival immáron vízvezeték-szerelőként lépjen a geekek színe elé. A csővezetékekben kalandozó, ott pedig különféle veszélyekkel szembesülő, önmagába visszatérő, monoton dallamokra menetelő Mario le sem tagadhatná, hogy a munkásosztály félelmei rögzülnek benne. Ráadásul a játék a főszereplő félreérthetetlen olasz származása okán még a bevándorló-lét metaforáját sem úszhatja meg. Ezt a “a lét minden nap egy küzdelem” szituációt ha nem is annyira direkten, de valamelyest érzékeltette a nemrég megjelent, inkább csili-vili fantasyként megjelenő, újításokkal felálló (itt már nem kell megmenteni a nőt, sőt, ő segít a bajszos hősnek) adaptáció is. Mindazonáltal napjainkban Mario már nem csőszerelőként, hanem egyfajta multiplatformos celebként határozza meg magát CV-jében – a munkásosztálynak ennyire leáldozott? (Szente Ádám)
A méhkasos – A méhész (2024)
Jason Statham minden volt már, csak akasztott ember nem. Elvégre kipróbálta magát sofőrként, bérgyilkosként, kémként és mélytengeri búvárként is. De persze többnyire mindig ugyanazt játssza: a minden hájjal megkent, kőkemény tesztoszteronbombát, aki előbb üt, és csak aztán kérdez (vagy még akkor sem). A méhészben – nagy meglepetésre – egy méhészt gúnyáját ölti magára, aki azonban nemcsak az állati kaptárt gondozza. A méhészek ugyanis egy titkos szervezet tagjai, akik akkor aktiválódnak, amikor valami nagyon durva csoportos bűncselekmény vagy jogfosztottság üti fel a fejét. Így mikor idős szomszédja kemény munkával összekuporgatott pénzét internetes csaló hülyegyerekek lenyúlják, kedvenc kopaszunk elindul, hogy a régi, becsületes melósok érdekében jól odavágjon a nemtörődöm fiataloknak, akik csak a szarjaikat nyomkodják és kihasználják az öregeket. A méhésszel vannak problémák: dialógusaival vallatni lehetne, a méhes beszólások, metaforák egy idő után már elképesztően fájnak (“-Nincs édesebb a bosszúnál! – De, a MÉZ!”), és a John Wick-univerzum misztikumának majmolása is inkább fárasztó, mint remek elem. Ugyanakkor David Ayer rendezése mégis mosolyt csal az arcra, mert parádés akciószekvenciákat rak a néző elé – amikor Stath beindítja a pofonofont, bizony kő kövön nem marad. És talán az elkényeztetett, komputerbuzi generáció is megtanulja, hogy a tisztességes, kétkezi dolgozókkal nem szabad szórakozni! (Szente Ádám)
Összeállította: Szente Ádám és Pongrácz Máté
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
