A modern amerikai filmtörténet egyik legnagyobb mestere, Paul Thomas Anderson újra lecsapott és nem is akárhogyan! Az Egyik csata a másik után című neo-western eposza nemcsak egy forradalmi csoport és egy rendőrállam háborúján keresztül mesél el egy meghitt apa-lánya történetet, de az év egyik legambíciózusabb filmjévé is válik.
HIRDETÉS
A Warner kifejezetten büszke lehet az idei mozis termésére. Nemcsak sikerrel indították újra a DC filmes univerzumát a Supermannel, és bizonyították be az F1-gyel (az Apple társgyártásában), hogy van még szufla a látványos versenyfilmekben, de nem egy nagyszerű horrorral is borzolták a nézők kedélyeit (Társ, Végső állomás: Vérvonalak, Fegyverek), és még a gyengébb produkcióik is rendkívül magas bevételeket értek el (Egy Minecraft-film, Démonok között: Utolsó rítusok). A stúdió 2025-ös szemléletében kifejezetten értékelendő az az attitűd, hogy a tiszta sikerre alapozó üres látványfilmek mellett hajlandóak voltak hitelt és százmilliós pénzeket szavazni olyan alkotók vízióinak is, amik garantáltan nem hozzák vissza a gyártási költségüket, de hosszú távon hozzájárulnak a filmtörténet és a Warner hírnevéhez, és az se kizárt, hogy az évtized klasszikusai is válhatnak belőlük. Ilyen volt év elején Bong Joon Ho-tól a Mickey 17, Ryan Coogler vámpíros blues horrorja, a Bűnösök, és most hasonlóan kockázatos vállalkozásnak tűnik Paul Thomas Anderson következő műve is.
Az Egyik csata a másik után (One Battle After Another) annak a Thomas Pynchonnak a Vineland című regényéből inspirálódott, akinek Beépített hibáját is adaptálta már Anderson tíz éve. A történet onnan indul, hogy a Francia 75 néven ismert forradalmi csoport egy kaliforniai fogolytáborban szabadít ki mexikói bevándorlókat. A szervezet újonc pirotechnikusa, Gettó Pat vagyis Bob (Leonardo DiCaprio) bizonyítja rátermettségét a csapatának, ami annyira jól sül el, hogy össze is jön a Francia 75 kihívó külsejű vezetőjével, Perfidia Beverly Hillsszel (Teyana Taylor). Azonban Perfidia elkezd cicázni a fogolytábor vezetőjével, Steven J. Lockjaw ezredessel (Sean Penn) is, akit ugyan elsőre megszégyenítenek, de az beleszeret a forradalmárnőbe, vonzalma pedig végül oda vezet, hogy végleg becserkészi a nőt, aki fel is adja csoportjának tagjait.
Innen a film másfél évtizeddel később veszi fel a fonalat, amikor Bob lecsúszott alkoholistaként és potheadként, álnév alatt rejtőzködik a hatóságok elől, és próbálja egyedül nevelni Perfidiával közös gyermekét, Willát (Chase Infiniti) Baktan Crossban. Sajnos a nyugalmuknak vége szakad, mikor Lockjaw ezredes egy elit, szuperrasszista férfiszektába való felvétel miatt elhatározza, hogy megöl mindenkit, aki tudhatja, hogy valaha szexelt egy fekete nővel, pláne ha gyereke is lett tőle. Így Lockjaw egy teljes hadsereget vezényel ki Baktan Cross erdős enklávéjába, hogy felszámolja a Francia 75 még bujkáló tagjait, ami miatt Willa is veszélybe kerül. Bobnak ezért aktivizálnia kell magát, hogy megmentse lányát a hatóságoktól, miközben a saját bőrét is féltheti a városméretű razzia miatt.
A film egy percet se tétlenkedik, és rögtön a kezdéssel bedob minket Gettó Pat első bevetésébe, ahonnan kis túlzással a két és fél órás játékidő alatt épphogy szusszanásnyi szünetünk lesz egy-egy nagyobb setpiece után, hogy onnan folytatódhasson egyik elborult jelenet a másik után.
Nehéz bekategorizálni Anderson alkotását, ugyanis egyszerre lehet westernnek, thrillernek, akciófilmnek, háborús mozinak, de még vígjátéknak is hívni. Az biztosan az év rejtélye, hogy mégis hogyan tudta a rendező rávenni a Warner fejeseit a nagyjából 150 millió dolláros költségvetés megszavazására egy olyan aktuálpolitikával tömött „művészakciófilmre”, aminek a nagy részében Leonardo DiCaprio depressziós, alkoholista forradalmár figurája szarrátépve egy fürdőköpenyben menekül a rendőrök elől. Valszeg a star power és a rendező neve jó presztízs értéknek tűnt, de még így is vad egy olyan alkotónál, akinek egyik filmje se hozott még 76 milliónál többet világszinten.
Az is érdekes, hogy Anderson a Kótyagos szerelem (2002) óta nem rendezett a jelenkorban játszódó mozit, mindig a múltba révedt vissza, hogy elmélkedjen a szerelemről (Fantomszál, Licorice Pizza), hatalomvágyról (Vérző olaj), kontrollról (The Master) vagy a drogokról (Beépített hiba) különböző mértékben elbaszott férfikarakterek útkeresésein keresztül. Ironikus, hogy pont egy Pynchon könyvhöz nyúlt inspirációért, mikor úgy döntött, hogy újra a jelenben mesél egy minden eddiginél jobban szétesett férfiról, akit abszurdabbnál abszurdabb figurák és események kísérnek lányához vezető őrült Odüsszeiáján keresztül. A film borotvaéles szatírával tematizálja a jelenkor Amerikájának egyre inkább autoriter, önkényuralmi rendszerré válását, miközben nemhogy nem esik durva túlzásokba, de egyetlen Trump említést se enged meg magának. Persze megjelenik a Szent Miklóst szolgáló náci férfiszekta (említettem már Pynchon-t?), és a két harcoló oldal se állhatna távolabb egymástól a Dzsungelpunci nevű, abortuszellenes irodákat robbantó fekete terroristacsajtól a baltával faragott pofájú ezredest alakító Sean Pennig – aki az egész film alatt úgy mászkál, mintha egy gépkarabélyt dugtak volna fel neki –, de ezek már-már disztópikus szintekre emelik azt a groteszket, ami ezzel együtt már a valóságunkká is vált.
Az Egyik csata a másik után viszont nemcsak a bátor politikai témái miatt emelkedik ki az életműből, de a gigászi méretű és hosszúságú akciójelenetei is új terepet jelentettek a kimért tempójú rendezőnek.
Anderson szokásához híven, eredeti helyszíneken, valódi tömegekkel és praktikus effektekkel kelti életre Baktan Cross ostromát, és mellette olyan szinten zsigeri és valóságos tűzharcokat és autós üldözéseket rendez, hogy az akciófilmes szakma nagy része elszégyellhetné magát. Ehhez hozzátesz a képi világ is, ugyanis ez a film is arra a szuperritka, nagyformátumú Vistavision nyersanyagra forgott, amit legutóbb A brutalistánál használtak, ami Oscart is szerzett Lol Crawleynak. Anderson a Licorice Pizza után ismét a még újoncnak számító Michael Baumannal dolgozott operatőri fronton, akivel egy olyan jólesően patinás, egyszerre oldschool és elképesztően dinamikus képi történetmeséléssel éltek, aminél látványosabbat nehezen találni idénről.
Emellett a cím nem árul zsákbamacskát, az események tényleg tökéletes pacinggel haladnak előre egyik eseményről a másikra, és a majd három óra egy szempillantás alatt telik el, ami a rendező jópár éve állandó vágójának számító Andy Jurgensen munkáját dicséri. Ugyanakkor egy PTA mozi se lehet teljes a Radiohead oszlopos tagja, Jonny Greenwood hol elidegenítően kakofonikus, hol pedig meglepően érzelmes zenéje nélkül. Az itteni művének fő attrakciója egyértelműen a film közepén végigvonuló, a razziát és a menekülést aláfestő idegtépő zongorafutama, ami olyan, mintha több mint fél óráig folyamatosan feszíti a néző idegszálait, természetesen a jó értelemben.
Színészekről beszélni fölöslegesnek hathat, ugyanis szokásosan tökéletes az egész gárda a veterán arcoktól kezdve az újoncokig egyaránt.
Unalmas kiemelni a tényt, hogy Leonardo DiCaprio ismét Oscar-esélyes alakítást szállított egy olyan rakás szerencsétlenség karakter megformálásával, aki egyszerre hozza Rick Dalton alkohollal fűtött tantrumait a Megfojtott virágok Ernest Burkhartjának suttyóságával keverve, aminek a mélyén ott van egy odaadó és önfeláldozó apa, aki bármit megtenne a lánya védelmében. Ennek ellenpontját képviseli Lockjaw ezredesként Sean Penn, aki egyszerre képes fenyegetően tekintélyt parancsoló katona és a világ legnagyobb talpnyalója lenni, aki bármit megtenne azért, hogy az általa menőnek tartott elit Mikulás fanklub befogadja őt. Kisebb-nagyobb mellékszerepekben brillírozik még Regina Hall, Alana Haim, Teyana Taylor, Shayna McHayle és Benicio Del Toro az überprofi felkelő karatemester, Sensei Sergio St. Carlosként, de az igazi felfedezés Chase Infiniti Willa szerepében, akire Anderson több évnyi casting után bukkant rá, de megérte a belefektetett idő, mert a fiatal színésznő fizikai és érzelmi téren egyszerre kőkemény szerepben éri el DiCaprio-i magasságokat.
Végérvényesen a film fő erősségévé és a központi témává is Bob és Willa kapcsolata válik, amibe Anderson belefoglalja saját belső aggályait, kétségeit az apai létről.
Ugyan a karaktereik alig néhány jelenetben szerepelnek egy légtérben, de pont a köztük lévő távolság adja át azt a szülői félelmet, hogy Bob múltbéli hibái és gondatlansága sodorta a lányát veszélybe, ami csakis az ő vállát nyomja, és ezen csak úgy tud változtatni, ha feláll a fű és pia mellől, és megteszi a tőle telhető legjobbat. Ironikus módon (kis spoiler) végül nem Bob válik Willa megmentőjévé, de ez még inkább kihangsúlyozza a valódi győzelmet, vagyis hogy a gyermekben, az új generáció képviselőjében ott a lehetőség, hogy túlnőjön szülein és saját életében már többet és jobbat tegyen önmagáért és környezetéért.
Amíg a Fantomszál egy házasság furcsa misztikusságát, a Licorice Pizza pedig az első szerelem szabad vadságát szemlézte, addig az Egyik csata a másik után a szülői lét kihívásairól és azokról a félelmekről mesél, mikor minden egyes ébren töltött órádban aggódsz az utódaidért. Ugyanakkor a film ott teszi le a voksát, hogy korunk háborúktól, globális felmelegedéstől és sok más veszélytől terhelt jelenében a legbátrabb dolog, amit tenni lehet az, hogy lehetőséget adunk utódainknak, hogy jobbak legyenek nálunk, és kijavítsák azokat a dolgokat, amikhez mi kevesek voltunk. Ezt jelenti a szabadság: „Semmi félelem. Kibaszott Tom Cruise!”
Paul Thomas Anderson és Leonardo DiCaprio továbbra se tud hibázni, közösen pedig az év legdurvább bangerjét szállították egy Vistavisionbe álmodott, modern amerikai rémálommal, ami éjsötét humorral és pattanásig feszült akciójelentekkel mutatja be jelenünk teljes elkorcsosulását, amihez csak az emberi kapcsolatok és az önzetlen szeretet nyújthat feloldozást. Nem lesz mindenki kedvence, de értékelni kell az ilyen szinten eszementen bevállalós mozikat, amikből sajnos egyre kevesebb van. Szerencsére azzal tisztelhetjük meg őket legjobban, ha teljes pompájukban, minél nagyobb vásznon fogadjuk be az általuk kínált egyedülálló élményt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
