A sokadik John Wick-rókabőrben látszólag már saját alkotói sem hisznek – leszámítva a Meg 2. éléről szalajtott, két B-kategóriás mű között elvetemült szerzői mozikban utazó rendezőjét. Normal kritika.
HIRDETÉS
Tartok tőle, hogy még nem értük el a John Wick indukálta akciófilm-apokalipszis legmélyét, elvégre Jason Statham sem zongorázta végig az összes munkásosztálybeli karaktert (Ben Affleck meg a fehérgallérosakat), és miután a Liam Neeson-i babérokra törő Bob Odenkirk csinált már nem is egy, hanem kettő aputestre írt John Wick-utánzatot, még elő tudott jönni az utánzat utánzatával, ahol éppen gyanútlan kisvárosi seriffként vág rendet a jakuza katonái között. A megszemélyesítés nem véletlen, ugyanis az ötlet tényleg az ő fejéből pattant ki, hogy aztán ténylegesen az a Derek Kolstad írjon belőle forgatókönyvet, akiről nem fogjátok kitalálni, melyik filmmel futott be. Ugyanakkor a Normal szerencséje, hogy rendezője személyében megtalálta az egyetlen embert a világon, aki nem ilyen cinikusan viszonyul hozzá.
Ben Wheatley karrierje túlnyomó részében elborult-elvont, többszörösen műfajt ugró filmekkel vetette észre magát, hogy köztük megcsinálja a már-már Tarantino-mozikat lekörözően szórakoztató Free Fire-t – jutalma cserébe az lett Hollywood részéről, hogy önerőből összekapart projektjei mellé kapott egy másodvonalas Netflix-thrillert és a Meg 2-t. Innen nézve még csoda, hogy ránézésre sokkal nagyobb lelkesedéssel vágott bele a milliomodik JW-rókabőrbe, mint akár maga Kolstad.
Free Fire – Egy kis Guy Ritchie, egy kis Tarantino, meg egy csipetnyi Scorsese
Ugyanis a Normal semennyire sem erőlteti meg magát, hogy néhány homályos ok-okozati összefüggésen kívül bármi történetszerűséget kerekítsen a vérfürdő mögé. Ha valaki azt állítaná, a forgatókönyvíró csak beledobta az AI-darálóba eddigi munkáit, és a gép ezt köpte ki, könnyű lenne elhinni. A fő konfliktust elvileg az adná, hogy Odenkirk karaktere helyettesítő seriffként csöppen a címadó városkába, csakhogy hamar rá kell jönnie, az egész település csak a jakuza pénzmosodája, és az utolsó kisboltossal és kocsmárossal bezárólag mindenki ölni is hajlandó, hogy titokban tartsa ezt a konspirációt. Bár a setting egy Fargo-szerű coeni komédiának ágyazna meg az álmos-nyomorult, hófutta kisvárossal, amit a válófélben lévő helyettes seriffel az élen csupa elfuseráltan kispolgári karakter népesít be,
Kolstad valójában nem gondol semmit arról, hogy főhősünk miért nem éppen a Continental egyik vidéki kirendeltségébe téved be, hogy a jakuza miért pont Minnesota-külső egyik bankjában tárolja a vagyonát, vagy hogy ebben a helyiek miért vállalnának bűnrészességet.
Mindez csak variáció ugyanarra a témára, és éppen ezért nehéz bármit is kezdeni az alapötlet máskülönben kellemes elvetemültségével.. A Normal azt a lustaságot próbálja abszurdnak eladni, hogy egyáltalán nem törődik azzal, a nézője bármihez bárhogyan viszonyuljon.
Odenkirk Senkijében legalább értelmezhető motívum volt, ahogyan a kertvárosi családapa-lét frusztrációja becsatornázódott a gyilokáradatba, aktuális seriffjének viszont tényleg nem jut semmi azon kívül, hogy rosszkor pottyant rossz helyre, és próbál becsülettel helytállni. Kolstad még azt a Vaskabátok-féle, teljesen kézenfekvő komikus alaphelyzetet sem vállalja fel, hogy egy olyan karaktert állítson a film középpontjába, aki mélységesen gyűlöli ezt a vidéki közeget. Cselekmény szintjén is épp csak annyira futja tőle, hogy a narratíva menetrendszerűen elkövetkező kifulladásaiból kikecmeregjen egy újabb légből kapott fordulat révén, ami igen komoly fegyvertény egy olyan film esetében, amely műfajához (és bő másfél órás terjedelméhez) mérten eleve egy igen hosszú és unalmas bevezetéssel bír, amelyet leginkább saját mitológiájának és mindvégig kiaknázatlanul hagyott kisvárosi viszonyrendszerének felskiccelésére szán.
Kolstaddal ellentétben azonban Ben Wheatley látszólag körömszakadtáig hitt ebben a projektben, ugyanis a végül elkerülhetetlenül elkövetkező vérfürdők épp olyan erőszakosak, gonoszan komikusak és kreatívak, ahogyan azok egy elsőrangú (korhatáros) akciókomédiában ki kell nézzenek. Más kérdés, hogy ha valaki ezt az élményt keresi, lényegesen esszenciálisabban láthatja viszont a már említett Free Fire-ben, de ettől függetlenül is üdítően ritka, hogy egy film képes úgy megkacagtatni egy-egy halállal, ahogyan azt a Normal teszi – és azt se hallgassuk el, hogy a kaszkadőrkoordinátorokba is szorult annyi becsület, hogy a John Wick-örökséghez közel méltó akciókat komponáljanak. Ebben a kevés vonatkozásában lehet a versenytársak fölé emelni ezt a filmet, amelyet még így is érdemesebb lehet egy YouTube-highlightban elfogyasztani, mint pedánsan végigülni – ugyanis könnyen lehet, hogy ezzel is több energiát öltünk bele, mint azok, akik kitalálták.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
