Ryan Coogler ha épp nem Fekete párduc– vagy Creed-filmeken ügyködik, akkor valami nagyszerűt hoz létre, mint mondjuk az év egyik legjobb filmjét. Blues és vámpírok, meg a zene kultúrákon átívelő, de mégis gúzsba kötő ereje. Ami mögötte húzódik, az pedig maga a nagybetűs mozi. Bűnösök (Sinners) kritika.
1930-as évek, Mississippi állam. Két testvér, Smoke és Stack (Michael B. Jordan) hazatér a fekete munkások lakta városukba. Azt beszélik róluk, hogy megjárták a háborút, majd magának Al Caponénak dolgoztak. Az igazságot senki sem tudja igazán, ám egy biztos: az ikerpárnak sok pénze van, és kezdeni akarnak vele valamit. Meg akarják nyitni a környék első afroamerikai csehóját, ahol szól a blues, és a csapról jóféle csempész olasz és ír sör folyik. A nyitóra meghívják unokaöccsüket, Sammie-t is (Miles Caton), aki istenadta zenésztehetség, és egy ilyen mulató jó alkalom a zenei karrierje beindításához. A nagy terv beteljesül, kezdetét veszi a mulatság, amelyre hívatlan vendégek is érkeznek egy helyi fehér, Remmick (James O’Connell) vezetésével.
A Bűnösökről régóta lehetett tudni, hogy vámpírfilm és southern gothic (déli horror) lesz, ám a végleges történetben ennél sokkal több lüktet. Coogler a blueszenében gyakorta megforduló ördögtől egészen a tényleges mitologikus dalnokokig (mint amilyen az ír filí és a nyugat-afrikai griot) számos, látszólag nem összeillő, de az ő filmjében mégis kényelmesen megférő elemet fűz össze a vámpír és déli horrorok keretei között. Erre még ráhúzza a Jim Crow-törvények uralta 1930-as évekbeli déli államok világát, bemutatva a feketék és bevándorlók közösségének mindennapjait úgy, hogy nem feltétlen a fájdalmon, a nyomorpornón van a figyelem, hanem a puszta, átélhető hétköznapokon, annak minden velejárójával.
Ez a természetes atmoszférateremtés a Bűnösök egyik legnagyobb ereje.
Elbeszélésében karakteres, gyorsan megkedvelhető figurák lakják a Mississippi deltáját, kezdve az alkoholista zenésztől (Delroy Lindo) a harcias anyatigrisen át (Li Jun Li) egészen a helyét nem találó, otthagyott szeretőig (Hailee Steinfeld) és feleségig (Wunmi Mosaku). Ahogy Michael B. Jordan ikerkarakterei felkeresik ezeket a szereplőket, hogy üzleteljenek velük, már az ad egy lüktető ritmust a filmnek. Akár a városban, akár a már kész csehóban járunk, a belátható tér nyüzsög, élettel teli, Autumn Durald Arkapaw operatőr pedig képes végig úgy vinni a figyelmünk, hogy tudjunk mindenkiről, de azért ne vesszen el a figyelmünk a nagy kavalkádban. Sőt, olykor azt az érzést is átadja, hogy a szereplők közt járunk-kelünk.
Az egész élményt itt és a film későbbi zenés darabjaiban Ludwig Göransson (Oppenheimer, A mandalóri) zenéje emeli még tovább, aki a különbözőségek összehozásában hasonló mester Cooglerhez: motívumaiban a blues az uralkodó irányzat, de amikor azt kívánja a történet, a bluesba a maga természetességében simul bele a modern hiphoptól kezdve a nyugat-afrikai zenéig minden.
És amikor Göransson és Coogler művészete összeér a Bűnösök két legikonikusabb zenei jelenetében, az maga a nagybetűs moziélmény.
Bármennyire is élvezetes ez a körbekapcsolás, a Bűnösök a beígért horror és mészárlás előtt aránytalanul elhúzza az időt.
Amiért jöttünk, a zene, a tánc és a vérengzés csak a film felén túl veszi kezdetét, amikor végre elszabadul a pokol, zárt térbe szorult rettegés lesz a részünk. Ebben a tekintetben kimunkált a film, hatásos, ám az egyszeri horror keretein nem lép túl, azaz nem sok olyat nyújt, amit ne láttunk volna már máshol. Itt nem látnivalóban vagy világépítésben hoz újat Coogler, hanem gondolatiságban. Ez az eredetiség pedig a vámpírokban ölt testet. A felszínen bennük sincs sok újdonság (behívni való vérszívókat kapunk), de abban, hogy Ryan Coogler mit kezd ezekkel a szörnyekkel mint szimbólum, már van érdekesség bőven. A zenén keresztül, amely fő motívumként végigkíséri a szereplőket, a vámpír egy kettős lénnyé válik a rendező értelmezésében. Mint fekete alkotó, felállít egy elnyomó-elnyomott szembenállást, ahol a vámpírok nem véletlenül érkeznek fehér ember képében a mulatozó feketékhez (ennek előkészítése a Ku-Klux-Klan időnkénti felemlegetése). Ezen keretek között és a zenén keresztül pedig a kultúrák válogatás nélküli bekebelezése, kvázi kulturális leigázásának jelképévé válik a vámpír. Sokáig úgy tűnik, ezen gondolat mentén megy végig a Bűnösök, Coogler viszont nem szorítkozik filmjében csak erre az értelmezésre, hanem bőven árnyalja azt karakterein keresztül.
A vámpír jelenléte kettős választás elé állítja a szereplőket, amin keresztül pedig maga az útelágazás vagy a keresztút jelképe kúszik be (és a film nem mellesleg áttételesen, de visszatér a blueshoz). Utóbbira rímelnek Michael B. Jordan ikerkarakterei is, akik a sok kihívást rejtő alakításban egy életút két lehetséges megoldását hordozzák. Smoke-t és Stacket bár látszólag (és ténylegesen is) ugyanabból az anyagból gyúrták, a jellemük egymás tükörképei: a vidám szemben a komorral, a laza a szigorúval. B. Jordan jól hozza ezt a küzdelmet mindkét szerepében, a film előrehaladtával válik ketté leginkább értelmezhetően az ikrekben rejlő különbözőség. De hasonlóan épül fel – bár egyetlen személyben – Sammie zene iránti érzése, ahogyan több, tétova karakter is. A lényeg egy: a filmben egyesülő sok, innen-onnan hozott elem hasonló ritmusban áll össze egyfajta bluesos keresztúttá, ahol azt a bizonyos döntést meg kell hozni. Coogler filmjének zsenialitása leginkább ebben rejlik: jó történetszövőként képes a sokszor körbejárt, ám egymástól távol eső történetekben megtalálni azokat a közös pontokat, melyek mentén összeállhatnak úgy, hogy mindig egybetartozónak érződjenek. Amiért talán nehezen adja magát a Bűnösök, hogy mindent átszövő üzenete darabosan, folyamatosan megtört fókusszal jön át – ezt pedig az sem segíti, hogy a két stáblista utáni jelenet is bőven meg tudja kavarni azt, amit addig filmről gondoltunk.
Az apróbb hibák, fókuszvesztések ellenére nem voltak túlzóak a Bűnösök magyar bemutatóját megelőző hírek: 2025 eddig egyik legjobb moziélménye Ryan Coogler önálló rendezése. Nagyon ismerős elemekből dolgozik, de szerencsére elég egyedi gondolkodással és képi vizualitással ahhoz, hogy újszerű élményt adjon.
Egy remekbe szabott alkotás, amire az ördög is odasiet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
