Ha mélyen belegondolunk, Az Éhezők viadala az egyik legkeményebb disztópia. A világot majdnem elpusztító háborúk után a korábbi lázadóknak, a tizenkét körzetre osztott Panem népének – pontosabban a gyerekeiknek – évente részt kell venniük egy embertelen sorsoláson, hogy aztán huszonnégy gyereknek – körzetenként kettőnek – meg kelljen küzdenie egymással egy arénában, míg végül csak egy marad életben. A győztes mindent visz – aztán a következő évtől neki kell mentorálnia az újabb gyerekeket/áldozatokat. Ilyen mentor Suzanne Collins első regényében a cinikus, megkeseredett, masszívan alkoholista Haymitch Abernathy a Tizenkettes körzetből, aki az első pillanatban kivívta a főhős Katniss gyűlöletét. Azt már a kezdetektől lehetett érezni, hogy Haymitch nem egyszerű figura, és Collins Az aratás hajnalában végre elmeséli, miért és hogyan lett a szerelmes kamaszból megrögzött alkoholista.
HIRDETÉS
Spoileres tartalom a teljes sorozatra nézve!
Az a bizonyos „Nagy Mészárlás”
Az Éhezők viadala-trilógiában a szereplők többször is megemlítették azt a korábbi Nagy Mészárlást, amelyben minden körzetből kétszer annyi gyereket sorsoltak ki, csak hogy még nagyobb legyen a parádé/büntetés a Kapitólium részéről. Collins pedig – miután a Futótűzben röviden összefoglalta – Az aratás hajnalában részletesen elmeséli, méghozzá a tizenhat éves Haymitch szemszögéből, hogyan is zajlott le az akkori viadal. A későbbi cinikus, és folyamatosan piáló mentor ekkor még csak egy, az anyját és az öccsét végtelenül szerető kamasz. És bár fél attól, hogy kihúzhatják a nevét, az foglalkoztatja a leginkább, hogy aznap van a születésnapja, és hogy a sorsolás után végre ünnepelhet a szerelmével, Lenore-ral.
Azonban – ahogyan később majd Katniss esetében is – a sors közbeszól, így Haymitch hamarosan azon a vonaton találja magát, amely a fővárosba szállítja a kisorsolt gyerekeket, hogy felkészítsék őket a viadalra.
És ha ez még nem lenne elég, két olyan lánnyal kerül egy csapatba, akik közül az egyik mintha a húga lenne, a másikat meg ki nem állhatja, mert a város egyik legbeképzeltebb lánya. Mindezt tetézve egy olyan sráccal, akinek az egész családja abból él, hogy fogadásokat kötnek a kisorsolt gyerekekre, hogy melyikük húzza a legtovább az arénában.
És egy nem túl szívderítő felkészülés után Haymitch ott áll a viadalon, 47 másik gyerekkel. És bár kezdetben csak arra vágyik, hogy túléljen, és hazamehessen Lenore-hoz, valamint az édesanyjához és az öccséhez, Sidhez, a felkészülés során tapasztaltak hatására úgy dönt, megpróbálja tönkretenni a viadal jól megolajozott gépezetét. Szó szerint és átvitt értelemben is.
Régi és új karakterek
Amikor Katniss lesz a kiválasztott, a sorsolástól a viadal teljes elpusztításáig – vagyis három köteten át – számtalan olyan emberrel találkozik, aki valamilyen módon hatással lesz nemcsak az életére, hanem a viadalokra is. Ezek közül van, akit elveszít, sokszor igen brutális módon, de van pár igen ügyes túlélő is. Ilyen például Effie, aki a sorsolás – mondhatni – reklámarca, a fura ruháival és parókáival, vagy Plutarch, a viadal egyik szervezője, akikről az új regényből megtudhatjuk, hogyan indult a pályájuk.
A Futótűzben lezajló Nagy Mészárlás során pedig Katniss olyan emberekkel kerül az arénába – és válnak fontossá a számára eközben -, akik korábban nyertek a viadalokon. És mindegyiküket most, Az aratás hajnalában van lehetőségünk sokkal jobban megismerni.
Collins itt egyszerre használ fel már ismert és új karaktereket, és mesterien keveri őket egymással, és egyben párhuzamot is von köztük. Az aratás hajnalában megismerhetjük a fiatalabb Beetet, Wiresst és Magset, akik a Futótűzben már mind leharcolt, elnyűtt alakok voltak, ami megmutatta, hogy hiába nyeri meg valaki mások élete árán a viadalt, soha többé nem lesz nyugta, mert a Kapitólium és Snow elnök nem ereszti többé. Innen nézve a nagyon is kedvelhető új szereplők, a viadalra kisorsolt újabb gyerekek ugyanazt a részvétet kelthetik az olvasóban. Hiszen a korábbi történetek alapján azt lehet tudni, hogy egyrészt nem lesz könnyű haláluk, másrészt a győztesnek sem lesz többé normális élete, ahogyan Haymitch vagy később Katnissék generációjának sem.
És Collins ugyanúgy behoz most is olyan nagyon szerethető gyerekeket Ampert vagy Louella személyében, mint Az Éhezők viadalában Ruta/Rue volt,, ahogyan már kamasz, rafinált, de mégis kedvelhető versenyzőket, mint most Maysilee, Wyatt, vagy majd a Futótűzben Finnick. Sőt, a szerző még a “Hivatásosak” között is megmutat némi különbséget, így láthatjuk, hogy nem mindannyian a viadalra lelkesen készülő, brutális kamaszok.
És persze kapunk Snow elnökből is, annyit, hogy bőven megsokallhatjuk mindazt, amit ebben a történetben is művel.
Mesteri párhuzamok
Collins új regénye szerencsére nem egy újabb bőr lehúzása arról a bizonyos rókáról. A történet, a karakterek – és főképp: a háttérben folyó ármánykodás és a lázadásra készülés – itt sokkal jobban ki lett dolgozva, mint az eredeti trilógiában.
Ráadásul a szerző megdöbbentően jól húzza meg a párhuzamokat a különböző idővonalak és a történetek főhősei között.
Ahogyan Katniss, úgy Haymitch is csonka családban él, „köszönhetően” a Tizenkettes sok szempontból embertelen körülményeinek. És ha csak kettejük között lenne ez a hasonlóság, már az is elég lenne, de Collins ezt még tudja fokozni. Hiszen az Énekesmadarak és kígyók balladájából az is tudható, hogy az ottani főhős, Lucy Grey is elvesztette a családját – sőt, maga a fiatal Snow is félárván nőtt fel. (Az más kérdés, kire milyen hatással volt ez a körülmény, és milyenné formálta a személyiségét).
És ha a három idővonal főszereplőjét nézzük, az is fontos párhuzam, hogy egyiküknél sem zajlott le simán a kiválasztás. Sem Katnissnek, sem Haymitchnek, de még Lucy Greynek sem kellett volna a viadalra kerülnie – a sors mégis mindhármukkal alaposan kibabrált. (Vagy, ha a nagyobb összefüggéseket nézzük, mindhármuk kiválasztása segített abban, hogy a Kapitólium és Snow végül elbukjon).
A párhuzamokat erősítik a történetekben fontos szerepet játszó dalok is – amelyek ráadásul történetről történetre vándorolnak. Erre a legjobb példa az akasztott férfiról szóló dal, amelyet Katniss énekel az eredeti trilógia második kötetében, majd az Énekesmadarakból megtudhatjuk azt is, hogyan született meg a dal (amely a Futótűz c. film egyik legerőteljesebb jelenetében szólal meg).
A szálak összeszövése
Collinsnak a történet megírásakor három idővonallal kellett dolgoznia – legalább –, és a regény végére mesterien össze is kötötte őket.
Mivel Katniss történetét ismerhettük meg először, így az ő ideje a tulajdonképpeni jelen, és az írónőnek ehhez viszonyítva kellett felépítenie az idővonalat, amin az időben visszafelé haladva rögtön Haymitch története következik. Ezt előzi meg Mags, Wiress és Beetee sztorija, sőt, még korábban ott van Lucy Grey és a fiatal Snow története – természetesen utalásokkal a még régebbi lázadásra és a viadal létrejöttére (és párszor megemlítik a lázadás előtti korszakot is). És mindezek, a rengeteg előre- és visszautalással, valóban létrehozzák az idővonal folytonosságát és a történetek közötti kapcsolódásokat.
Ráadásul Collins több mellékszereplő segítségével is összeköti az időszálakat. Az aratás hajnalában a viadal előtt és után is többször felbukkan például a Tizenkettes körzetben Burdock Aberdeen, egy fiatal vadász, aki kiválóan használja az íját. És Haymitch találkozik egy bizonyos Asteriddel is, akiről kiderül, hogy nagyon jól ért a gyógyításhoz – így ismerhetjük meg Katniss későbbi szüleit, még az egymásra találásuk előtt.
A korábbi viadalokról szóló videókat nézve Haymitch többet tudhat meg a saját körzete múltjáról is, így Collins beletehet olyan utalásokat is egy eltitkolt viadalaról és egy ismeretlen győztesről a Tizenkettesből, ami az Énekesmadarak olvasóit több aha-élménnyel is ellátja.
Hasonló módon kapnak nagyon fontos szerepet egyes tárgyak, amelyek nemcsak az idővonalakat kötik össze, hanem azt is megmutatják, Collins milyen mélyen tudatos író.
Ilyen a fecsegőposzáta-kitűző, a teljes sorozat egyik legfontosabb eleme, de az a nyakék is, amit Haymitch a szerelmétől kap, és amelynek két végén egy madár és egy kígyó található. Ráadásul mindkettő a Tizenkettes több generációját is összeköti egymással, és igen fontos felismerésekhez juttatja a teljes sorozat olvasóit.
Az aratás hajnalában Collins egyik legerősebb húzása az a munka, amit Haymitch titokban végez. Egy idős asszonynak segít szeszt főzni, és ezzel látják el nemcsak a Tizenkettes körzet egyes lakóit, de még a Békeőröket is. Haymitchet magát viszont nem érdekli az ivás, és még a viadal során is, ha alkohol közelébe kerül, vagy elkerüli, vagy megosztja másokkal, mindenesetre egyáltalán nem fontos a számára. És épp azzal, ahogyan Az Éhezők viadalában megismertük, kiégett, lelketlen(nek tűnő), cinikus alkoholistaként, tudja Collins megmutatni, milyen kegyetlen ez a világ, amely mindent elvett a fiútól, nemcsak a viadal során, de utána is, és megkeseredett alkoholistává változtatta. Az aratás hajnalából az is érthetővé válik, hogy a veszteségei ellenére miért nem végzett magával, ahogyan az is, hogyan és miért fonódik össze a sorsa a lázadás során Effie és Plutarch életével.
A karakterek fejlődése mellett pedig van a regénynek még egy igen hátborzongató fejlődést mutató része – és ez az Éhezők viadala.
Az Énekesmadarakból megtudhattuk, hogyan született meg az ötlet egy rossz, részeg poénból, és hogy Snow fiatalkorában milyen kezdetleges és „unalmas” volt az egész. A gyerekeket marhavagonokban, megbilincselve szállították a Kapitóliumba, az állatkertben a majomketrecben „szállásolták el” őket. Alig kaptak enni, és maga viadal is csak egy unalmas, elkapcsolható tévéműsor volt, amelyben a kiválasztottakat beterelték egy lepukkant arénába, ahol aztán a sötétben lemészárolták egymást. Az, hogy ez a viadal azzá a showműsorrá tudott „fejlődni”, amelyen Katnissnek és Peetának részt kellett vennie, sok szempontból Snow bűne – de végeredményben az egész társadalomé is.
Nem véletlen merül fel Haymitch társai között többször is a kérdés: ha mi többen vagyunk, és még fegyvert is adnak a kezünkbe a felkészülésnél, miért egymást pusztítjuk, miért nem a Kapitóliumot?
És nem ez az egyetlen áthallás a regényben, jelezve, hogy a Collins által kitalált világ – ha nem is ilyen módon – sok szempontból lassan a való életben is párhuzamokat mutathat (elég csak a tévében bemutatott háborúkra és mészárlásokra gondolni). Így nem meglepő, hogy Katniss a Futótűzben azt üvölti a kamerába egy kórház lebombázása után, Snow elnöknek és a Kapitólium élősködőinek: ha ők, a körzetekben tengődő kiszolgáltatottak elpusztulnak, velük pusztul mindenki más is.
Ahogyan az sem, hogy Az aratás hajnalában küzdő Haymitch sem érez – mert nem érezhet – másképpen:
Valami acélossá válik bennem, arra gondolok, hogy túl magas lovon ül, uram. És egy szép napon valaki le fogja lökni magát, egyenesen a sírgödörbe.”
Collins írt egy újabb olyan regényt, amelynek olvastán sajnos el kell töprengenünk azon, vajon ez még mindig valódi disztópia-e. De közben azt is bizonyította, milyen mesterműveket tud létrehozni a saját világának építésével és a korábbi karakterei felhasználásával. Így nem lenne rossz, ha születne még néhány történet, az idővonal bármely részéről. És ha nézőpont, akkor én ki tudnék egyezni például a Cinnáéval.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
