HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

Az új Éhezők viadala-film nem csak az énekesmadarak rajongóinak szól, története pedig szép kígyóként tekeredik

Az új Éhezők viadala-film papírforma előtörténet, de keretein belül is próbál azért egy érdekesebb karaktertanulmány lenni, minden hibája ellenére is.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Az előtörténetek izgalmas részei a modern popkultúrának. Egy-egy hős vagy rosszfiú eredetének megismerése izgalmas lehetőségeket kínál, árnyalhat a karakter személyiségén, míg az előre meghatározott végpontok adnak egyfajta predesztinációt a narratívának: ha tudjuk, hogy hova fut ki a sztori, az változtat az élményen. Ezzel együtt azonban valamennyire feleslegesek is, és ritkán kínálnak többet szórakoztató világépítésnél, inkább lovagolják meg az adott franchise népszerűségét. Ezzel persze önmagában nincs gond: a formátum nyújthat többet is ennél – lásd Better Call Saul –, elrugaszkodhat a forrástól – á lá Ratched – vagy hordozhat újabb üzeneteket – például Szörnyella –, csak párat felsorolva a masszív felhozatalból. A prequel – azaz az elősztoris folytatás – már-már különálló alkategória, aminek kötöttsége gyakran béklyó az alkotóknak, akik jobb esetben próbálnak azért kihozni belőle valamit. Friss belépési pont azonban a nézőknek, akik nagy eséllyel úgy csatlakozhatnak be egy világba, hogy nem kell végignézniük az eredeti fejezeteket. Ez a helyzet az Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladájával, ami újoncoknak és veteránoknak is tartalmaz örömöket. Mindez azonban a hosszú játékidő végére bukdácsolásra vált.

Susan Collins írónő még a 2000-es évek végén írta meg Az éhezők viadala trilógiáját, amit pár évvel később egy filmsorozat követett. (Az írónő ugyan azt állítja, hogy sosem találkozott Koushun Takami Battle Royale című regényével, írásai és a filmek gyanúsan emelik át annak témáit.) A történet egy disztopikus jövőben játszódik, ahol egy korábbi, az éhezés miatt kitört háború veszteseit tartja elnyomás alatt a központi Kapitólium. Ennek formája a címadó esemény, ahol minden évben véletlenszerűen kiválasztanak 12-12 fiút és lányt a környező körzetekből, akiknek aztán élet-halál harcokban kell részt venniük. A mérkőzéseket közvetítik a televízióban, minden versenyzőhöz pedig tartozik egy mentor, akinek dolga nemcsak felkészíteni az összecsapásokra, hanem marketingelhetővé tenni az egészet, hogy nőjön a nézettség, és extra erőforrásokhoz, valamint anyagi támogatásokhoz jussanak. Az eredeti trilógia főhőse volt Katniss Everdeen, aki fellázad az elnyomás ellen, szövetségesekre tesz szert, és küzd, hogy megbuktassa a diktatórikus rendszert, aminek élén Coriolanus Snow áll. A könyvek és a filmek is masszív sikernek örvendtek, és beindították Jennifer Lawrence karrierjét is. Az első regény után 12 évvel, 2020-ban Collins megírta a sztori előzményét,

HIRDETÉS

ami az említett diktátorra összpontosít – most pedig ennek a filmadaptációja jelent meg.

A történet 64 évvel játszódik Az éhezők viadala előtt, Coriolanus „Coryo” Snow (Tom Blyth) pedig még csak 18 éves. Édesapját elvesztette a költséges, brutális háborúban, a családja pedig már rég nem prosperál. Célja, hogy a Snow név újra nagy legyen, ezért pedig kitűnően teljesít az akadémián, rejtegetve közben azt, hogy nemesi külseje és viselkedése már inkább csak egy jól fenntartott álca. Kiderül, hogy a kitűnő tanulóknak járó, hőn áhított ösztöndíjat – ami igazi kiutat jelenthetne neki – idén nem a tanulmányi eredmény alapján osztják ki. Az éhezők viadala mérkőzések iránti hanyatló érdeklődés miatt ugyanis a vezetés – Dr. Gaullal (Viola Davis) és Casca Highbottom dékánnal (Peter Dinklage) az élen – próbálja feldobni a mérkőzéseket, így most vezetik be a mentorok rendszerét. Az ösztöndíjat pedig az nyeri, akinek kiválasztottja lesz a győztes. Coryo a 12. körzet női jelöltjét kapja, a temperamentumos, de jószívű Lucy Gray Birdöt (Rachel Zegler), aki délies akcentusával, éneklésével és vagányságával már az elejétől belopja magát a nézők szívébe. Sőt, Coryo és Lucy Gray között is mintha alakulna valami, a film pedig kettejük kapcsolatán keresztül mutatja be a brutális eseményeket, illetve azokat a karakterfejlődéseket, amik elvezetnek majd az eredeti trilógiából ismerhető világhoz.

A két és fél órás Énekesmadarak és kígyók balladája elég teret és időt ad története, világa és karakterei felépítéséhez, a figyelmet pedig az izgalmas történet és a szuper alakítások remekül fenntartják. Francis Lawrence visszatérő rendező kiválóan szemlélteti a tereket, ahova kalauzolja a nézőket, érdekes betekintést adva ennek az abszurd rendszernek a működésébe. A rajongóknak pedig izgalmas lehet látni Panemet és a körzeteket így, több mint egy fél évszázaddal korábban, amikor még a technológia és a Viadal műsorelemei gyerekcipőben jártak. A teatralitást egy kezdetleges, bakikkal megtöltött közvetítés előzi meg: csak itt egy hiba életekbe kerülhet. A termek, csarnokok és kültéri területek egyaránt tükrözik azt a fasiszta jellegű rendszert, ami nemcsak lehetővé tesz egy ilyen barbári, erőszakos rendezvényt, hanem

elhiteti polgáraival, hogy ez normális.

Viola Davis Dr. Gaul szerepében kiváló, remekül kelti életre az őrült tudóst, aki teljesen meg van győződve nemcsak az általa felépített szisztéma jogosságáról és magasztosságáról, hanem saját zsenialitásáról, ami kegyetlen kísérleteket szül. Ellenpólusa a szerfüggő dékán, akinek letargikus nemtörődömségét szuperül adja át Dinklage, a maga jellegzetes stílusával és kisugárzásával. Persze a fókuszban Blyth és Zegler párosa van, akik játéka talán a legfontosabb. Előbbi már-már nyomasztóan adja át Snow karakterének jellemváltozását, ahogy a megfontoltság és impulzivitás mezsgyéjén egyre inkább saját egója kerül a fókuszba. Utóbbi pedig tökéletes a szabadlelkű „énekesmadár” bőrében, természetességének köszönhetően így az sem furcsa, amikor egy vérontás után dalra fakad – Zeglernek ráadásul gyönyörű hangja van, plusz a dalok szépen illeszkednek a világba.

Az énekesmadarak és kígyók balladája három fejezetre oszlik, amelyek kellően eltérnek egymástól. és ugyan a fináléra a kezdeti nagy lendület valamennyire kifullad, plusz az addig valamennyire életképes logika is felhagy, tompábbá téve a lezárást. Az időtartam elég ahhoz, hogy felépítse mondanivalóját, aminek kimenetelét a legtöbben valószínűleg tudják előre, a többiek pedig sejthetik. Még így is magával ragad a sztori, és át tudunk lendülni a furcsa megvalósításokon vagy értelmi bukfenceken. A felszín alatt, még ha szájbarágósan is,

egy fontos karaktertanulmány lapul.

Egy példázat az egóról és a hatalom részegítő jellegéről. Arról, hogy a kegyetlenség olyannyira növekedhet exponenciálisan, hogy idővel érzéketlenné teheti az embert – sőt, szörnyeteggé. Snow persze nem szörnyetegként kezdte, de a körülmények teszik azzá: olyan helyzetek, amiknél dönthetett volna máshogy, de nem tette. Kiválóan illusztrálják a változást társai is. Unokatestvére – a rajongók számára nagy eséllyel ismerős nevű – Tigris (Hunter Schafer) folyton támogatja őt, de tehetetlenül nézi végig a benne végbemenő változásokat, míg a gazdag családból érkező Sejanus (Josh Andrés Rivera) vagyona és apja státusza ellenére is tenni akar a rendszer bukásáért, fokozatosan sodródva más irányba, mint barátja. Mindketten remekül szemléltetik olyan aspektusait a „főhősnek”, amelyektől fokozatosan fordul el.

Emellett a cselekmény elmesélése is szórakoztatóan zajlik, izgalmas, ötletes csavarokat kínálva, amik nem csak Coryo Snow, de Lucy Gray leleményességéről árulkodnak. A viadal is követi a klasszikus képletet, de elég újítással és módosítással, hogy egyedi maradjon. Sajnos a melodráma és a túlzott teatralitás néhol nevetségessé teszik a jeleneteket, amik egyébként meglepően ridegek és kegyetlenek tudnak lenni. A készítők jól illusztrálják a brutalitást és azt, hogy az ilyen szituációk mit hoznak ki másokból:

hogy azért is válhat ragadozóvá valaki, hogy ne legyen préda.

A hatásvadászat és a kimért ridegség ellentmondásossága a zenére is kihat, ami sokszor túlzóan grandiózus, aláaknázva a központi üzenetet. Érthető egyébként, elvégre a színpadiasság alapjai kerülnek itt bele az éhezők viadalába, de még így is valahogy sok az egész: mintha a fülünkbe üvöltené valaki, hogy épp most mit kellene éreznünk. Ezzel szemben Lucy Gray dalai – amik inkább lehetnének ilyenek – meglepően visszafogottak, érzelmesek és helyénvalók.

Egyébként az egész filmet átjárja egy kettősség, aminek egy része tudatos. Coryo, a hatalmi pozícióban lévő mentor és pártfogoltja, Lucy Gray kapcsolatánál a néző sem tudja eldönteni, hogy épp mi őszinte és mi tranzakcionális. Ez ad egy nagyon érdekes ízt az egész élménynek, még úgy is, ha tudjuk, hogy mire fut ki a sztori. Plusz, a dualitás kiterjed a helyszínekre és az eseményekre is, bőven elhintve apróságokat a régi rajongóknak is, akik örömmel ismerkedhetnek több érdekességgel és háttérinformációval: például a legendás „akasztófás dal” eredetével.

Őszinte leszek: a világ meglett volna Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája nélkül is. Nem lehet azt mondani, hogy hiánypótló lenne vagy olyan mértékű pluszt nyújtana univerzumának, ami miatt kihagyhatatlanná válna. Azonban nem is baj, hogy létezik, ugyanis játékideje alatt leköt, utána pedig valamennyire elgondolkodtad. Alkotói igyekeztek karakterközpontúvá, de látványossá is tenni, és ez alapvetően sikerült. Fináléja ugyan, ha nem is csalódás, de valahogy zagyva és kihagyott ziccer. Azonban még ezzel együtt is érdemes megnézni, annak is, aki nem ismeri az eredeti történeteket. Nem egy kihagyhatatlan darab, de nem is indokolatlan.

7 /10 Éhesraptor

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája

The Hunger Games: The Ballad of Songbirds & Snakes

amerikai disztópikus kalandfilm
Játékidő: 157 perc
Premier: 2023. november 22.
Rendező: Francis Lawrence

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük