Film

A Polgárháború úgy tépi szét a lelked, mint az Egyesült Államok önmagát – Kritika

Alex Garland Polgárháborúja a háborúval érvel a béke mellett, apolitikusan mutatva meg, hogy ha már az öldöklésnél tartunk, mindegy, hogy miért tesszük.

A világon egyre inkább terjedő szélsőséges ideológiák, a fel-fellángoló erőszak és a katonai és politikai konfliktusok kiélezték a társadalmat. Míg egyes régiókban már régóta a hétköznapok része a háború és a vérontás, addig az elmúlt évtizedekben a békében élők küszöbén is megjelent. Generációk nőttek fel anélkül, hogy ismernék kegyetlenségét, viszont a közösségi médiának és az internetnek köszönhetően nap mint nap nemcsak értesülhetünk a brutális fejleményekről, hanem élőben végig is követhetjük őket. Az álhírek, a dezinformáció és az összeesküvés elméletek pedig csakúgy virágozhatnak és tündökölhetnek, miközben a rövidtávú haszonszerzést leső politikusok és üzletemberek erre építve csak szítják a tüzet. Az eredmény pedig tragédia, fájdalom és gyász; évtizedeket meghatározó traumák és kiábrándultság. Alex Garland (Ex Machina, Ők) legújabb rendezése, a Polgárháború nem azzal foglalkozik, hogy ki és hogyan felelős ezért, hanem nyersen megmutatja, hogy milyen,

amikor gyilkoljuk egymást.

A történet a talán nem is oly távoli jövőben játszódik, amikor az Egyesült Amerikai Államokban kitört egy polgárháború. Az autoriter kormány a regionális, szakadár államokkal vív háborút, a cselekményt pedig egy újságírócsapat szemszögéből tapasztalhatjuk meg. A konfliktusnak várhatóan hamarosan vége, és mielőtt elkapnák – és várhatóan kivégeznék – az elnököt (Nick Offerman), a főszereplők elindulnak, hogy meginterjúvolják. Lee híres háborús fotós (Kirsten Dunst); Joel (Wagner Moura), a kollégája és a Reuters újságírója; Jessie, egy fiatal fotóriporter (Cailee Spaeny), míg Sammy, a The New York Times öreg rókája és Lee mentora (Stephen McKinley Henderson). A négyes autóba ül, mi pedig egy nyers, zsigeri, gyomorforgató és végtelenül nyomasztó road tripen tarthatunk velük, ahogy New York híres Brooklyn negyedéből indulnak Washington, D.C.-be, a fővárosba.

A Polgárháború megjelenése előtt, már az előzetesek után is – teljesen érthető okokból – fellángolt a spekuláció arról, hogy milyen kontextusban prezentálja majd nekünk ezt a polgárháborút. Az Egyesült Államok jelenleg, még ha ennyire nem is, de elképesztően kiélezett helyzetben van. Az elmúlt évek alternatív jobboldali ideológiája és a Donald Trump-féle Repulikánus párti hatalomátvétel méginkább polarizálta az egyébként is megosztott lakosságot, felpiszkálva olyan frusztrációkat, amelyeknek ismét csak a leginkább elnyomott csoportok lettek az áldozatai: a származási és vallási kisebbségek, a nők, a rászorulók. A 2020-as választásokat elvesztő, annak hitelességét megkérdőjelező Trump 2021 januárjában a fővárosi Capitólium ostromára buzdította kiábrándult követőit, a halottakat és sérülteket is eredményező támadás pedig talán a legközelebb állt egy polgárháborúhoz azóta, hogy az 1860-as években a déli és északi államok egymásnak estek. A fegyverviselés, a reproduktív jogok, a nemiséggel és szexualitással kapcsolatos kérdések, a környezetvédelem, a bevándorlás, az oktatás mind olyan témák, amelyekben vagy szögesen ellentmond egymásnak a két fő politikai párt, vagy valamelyik oldal nem tartja elég jelentősnek a kérdést. A közösségi média okozta buborékok pedig visszhangzó kamrákat eredményeznek, ahol mindenki a saját véleményével találkozik gyakrabban. Az elmúlt években a polarizáció felgyorsult, és nehéz megmondani, hogy ez hogyan lesz feloldható, amikor a Republikánus Párt szélsőséges ideológiákra és populista retorikára, míg a Demokrata Párt szinte kizárólag ennek ellensúlyozására hagyatkozik.

Jogos tehát, hogy egy ilyen érzékeny időszakban megjelenő, a nemzet önmagába robbanásáról szóló film kérdéseket vetett fel.

Alex Garland szerencsére a lehető legjobb utat választotta: a Polgárháborút nem érdekli, hogy melyik oldal lőtt először. Se nem Trump-ellenes, se nem woke-ellenes, nem baloldali és nem jobboldali. Nem romanticizálja egyik oldalt sem, a háborút még annyira se, és nem a polgárháborúk klasszikus „testvér öl testvért” mantráját hangoztatja. Leplezetlenül mutatja meg, hogy mi van, amikor már itt tartunk. Hogy ember öl embert.  Vagy mi öljük meg a másikat, vagy ők semmisítenek meg minket. Mindegy, hogy jutottunk el idáig, mert most ez történik. Természetesen a konfliktus lezárása után, a háború végével az utókornak – a győzteseknek, no meg a veszteseknek is – le kell vonnia a következtetéseket, hogy soha többé ne legyen ilyen. Most azonban a túlélés, nekünk pedig a megfigyelés marad.

Pont emiatt remek, hogy az újságírócsapat perspektívája a miénk. Így nemcsak, hogy megmutatják rajtuk keresztül azt, hogy miként fest most Amerika, hanem azt is, hogy milyen hatással van az egyénekre. A sajtó legfontosabb feladata a hiteles, alapos tájékoztatás – még ha ez nem is mindig sikerül így a kapitalista valóságunkban –, de ehhez gyomor, kitartás, vakmerőség és elköteleződés kell. A film ugyanannyi hódolat a szakma előtt, mint elrettentés az erőszak ellen.

Nagy eséllyel amerikaiként traumatizálóbb lehet nézni a Polgárháborút, ugyanis az USA-ban aligha volt ilyen jellegű konfliktus. A film egy öngyilkos merénylettel nyit Brooklynban – ami sajnos gyakoribb azért –, majd találkozhatunk egy milícia által uralt benzinkúttal vagy egy mesterlövész-párbajjá alakult karácsonyi vásár maradványaival. Nagyon kemény látni ezeket a helyszíneket ilyen formában, ráadásul úgy, hogy nem épp űrlények, szörnyek vagy egyéb poszt-apokaliptikus katalizátorok teszik rommá,

hanem a polgárai.

Garland rendezésének egyik bámulatos eleme az, ahogy váltogat a nyugodtabb és az intenzívebb szegmensek között. A vihar előtti csendekben a szereplők eszmecseréi a film központi témáinak boncolása, míg az összecsapások a zsigeri aláhuzása az elhangzottaknak. Egy ideig kontrasztos, lágyabb és könnyedebb betétdalok szólnak, míg azt nézzük, ahogy mások szitává lövik egymást. Majd hirtelen visszaállnak a valódi hangok, visszaránt minket a Polgárháború a valóságba, és fülsüketítő puskaropogás, üvöltözés, halálhörgés következik. Ez a kettősség egyfajta kifigurázása is a romantikusabb háborús filmeknek.

Kifejezetten jók a koreográfiák is. Elképesztően izgalmasan és feszesen vannak megrendezve a jelenetsorok, a film utolsó fél órája pedig nonstop feszült szorongás még úgy is, hogy szinte biztosak lehetünk benne, hogy mi fog történni. Utóbbi egyébként számomra a film fő gyengesége is. A karakterek narratívszálai, illetve a központi események fájóan kiszámíthatóak, kliséket klisékre halmozva. Ez számomra olyannyira zavaró volt, hogy folyton kizökkentett a filmből. Míg a csaták bámulatosan realisztikusak, és olyan, mintha háborús felvételeket néznénk, a sztori fejlődése olyan, mintha folyton az arcunkba tolná, hogy a Polgárháború „CSAK EGY FILM!”.

Pedig azért több is annál. Idén a legjobb dokumentumfilm kategóriában a 20 nap Mariupolban kapta meg az Oscar-díjat, és pár hónapja (még a díjátadó előtt) meg is néztem – ha pedig téged is érdekel, az RTL+-on tekintheted meg. A filmet Msztiszlav Csernov rendezte, aki az AP hírügynökség haditudósítója, és kollégájával Mariupolban töltött 20 napot közvetlenül azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Mivel addigra már minden újságíró elmenekült, Csernovék felvételei voltak azok, amikből a nemzetközi sajtó beszámolt – és amit az orosz propaganda hamisítványnak bélyegzett. A másfél órás dokumentumfilm szívszorító, vérfagyasztó és kiábrándító egyszerre, mivel nyersen, leplezetlenül mutatja meg, hogy mit művelnek egymással és magukkal az emberek. A Polgárháború ezt a hatást képes elérni, ugyanis annyira jól megvannak komponálva jelenetei, annyira idézik a valós városi összecsapásokat. Ez pedig nem kis érdem. Azonban játékfilmről van szó, így megvan az a luxusa, hogy

kedve szerint alakítja a történéseket.

Nagyon jó egyébként, hogy megmutatja a főszereplőire gyakorolt hatást is. Lee talán, ha ki nem is égett, de cinikus a világgal szemben. Frusztrálja a fiatal Jessie érzékenysége, és nem akar felelősséget vállalni érte. Kirsten Dunst kiváló a szerepre, és remekül kelti életre azt a belső konfliktust, ami egy ennyi halált és traumát megélt emberben lehet. Cailee Spaeny ügyesen lavírozik a tettrekész nő és a borzalmaktól megtört lány kettőssége között. Wagner Moura szuper Joelként, a színész természetes kisugárzása pedig illik a karakterhez, aki poénkodással és lazasággal oldja a feszültséget amellett, hogy felpezsdül a vére, ha a káosz közepén lehet – a maga torz módján vonzódik az ilyen helyzetekhez. Henderson pedig pazar Sammy, aki a kor bölcsességével és távolságával a ráció hangjaként igyekszik megértésre buzdítani mindenkit. Az epizódszerepek is hitelesek, és itt külön kiemelném a film egyik legmegrázóbb, legnyomasztóbb jelenetét, ahol a fantasztikus, a stáblistában meg se jelenő Jesse Plemons egy rasszista ultranacionalista figurát alakít – játéka mellett az is érdekes, hogy nem is ő kapta volna a szerepet, csak az eredeti színész nem ért rá, ő pedig (Kirsten Dunst férjeként) pont ott volt.

Teljesen el tudom fogadni azokat a véleményeket, akik több politikai állásfoglalást vártak a Polgárháborútól. Azonban fontos megérteni, hogy nem azt a filmet nézzük, amit szeretnénk, hanem azt, amit kapunk. Bizonyára mindenki megerősítést várhatott az ideológiájához, hogy a szélsőségek mennyire veszélyesek, hogy Trump/a woke/stb. tönkreteszi a világot és ezt eredményezi. Itt azonban nem ez a lényeg, hanem egy nyomasztó, másfél órás farkasszemnézés azzal, hogy mi lehet akkor, ha nem állunk meg. Sőt, mi van a világ rengeteg pontján. Mert Amerikában ez sokkoló, de Ukrajnában, Gázában és a világ több pontján ez olyannyira hétköznapi, mint nekünk elmenni moziba. Garland rávilágít arra, hogy egy idő után már nem is az ideológiák védelméről szól az öldöklés – hanem hogy előszeretettel műveljük ezt egymással. Hogy a konfliktus ugyanúgy szülhet összetartást és barátságokat, mint még több kegyetlenkedést. Hogy a rossz tündökölhet, és még a jó is rosszá válhat. A Polgárháború nem megoldást akar kínálni a ma kérdéseire, mert nem ezekre helyezi a fókuszt. És bár a legtöbb esetben nem biztos, hogy egyetértenék ezzel, itt kifejezetten jól és hatékonyan működik. Nem teheti magáévá egyik oldal sem, és nem is maszatolhatják össze kritikusai. És szürreális lehet, hogy pont a politikai spektrum két ellentétes pontján elhelyezkedő Kalifornia és Texas álljanak egy oldalon, de egy pár évtizede az is hihetetlennek tűnt, hogy Magyarország valaha újra oroszbarát politikát folytasson.

A Polgárháború egy nyers és zsigeri, nem elromanticizált film a háború szörnyűségeiről és a társadalomra mért hatásáról – és arról, hogy ha már itt tartunk, rég baj van. Bár cselekménye kiszámítható, a zenével, az operatőri munkával, a kiváló színészi játékkal és az ezt összefogó pazar rendezéssel képes egy igazán átélhető élményt kínálni, miközben bemutatja a háborús riporteri lét valóságát és jelentőségét is. Elrettentő példa, ami arra fókuszál, hogy mi van, ha már túl késő megoldást találni: háborúval érvel a béke mellett.

8 /10 Polgárraptor

Polgárháború

Civil War

amerikai-brit disztópikus
Játékidő: 109 perc
Premier: 2024. április 18.
Rendező: Alex Garland

Gyerekkorom óta a videojátékok és filmek minden aspektusa a szenvedélyem, műfajtól és stílustól függetlenül. Hamar rájöttem, hogy érdekel, mi van a felszín alatt, és az írás remek módja annak, hogy a felszínre hozzam - elsősorban magamnak, de szívesen osztom meg másokkal is.