Alex Garland legújabb filmje, az Ők (Men) egyszerre a rendezői életmű eddigi legbizarrabb és leginkább szürreális alkotása, miközben témájában és annak kifejtésében a legegyszerűbb. Kiforratlan és megosztó.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Elcsépelt egy ilyen állítással kezdeni egy kritikát, de nincs mit tenni, ha igaz: Alex Garland kétségkívül korunk egyik legizgalmasabb forgatókönyvírója/rendezője. 2014-es rendezői debütálása, az Ex Machina kétségkívül az elmúlt évtized egyik legjobb és legfontosabb sci-fi filmje. Újszerűen és kreatívan boncolja a „mikortól tekinthető valós személynek a mesterséges intelligencia” kérdést (amelyre egy brutális gyomros kíséretében ad választ). Úgy, hogy a sci-fi konfliktus mögött közben a férfi és nő dinamikáról is izgalmasan mesél. A gép(nő) küzdelme, hogy felülkerekedjen (és szabaddá váljon) az őt vizsgáló férfiakon végül arra készteti, hogy magává tegye az ember legsötétebb tulajdonságait. Mert nem kis részben ezektől vagyunk azok, amik (a „teremtés koronái”). A nő is csak hasonló eszközökkel érvényesülhet a férfiak világában.
Most nyolc évvel később, ismét visszatért a nemi szerepek, attitűdök és az ezekből fakadó konfliktusok terepére. Azonban legújabb rendezése, az Ők (Men) mellőzi azokat a nüanszokat és árnyaltságot, amik az Ex Machina legnagyobb erényei voltak. Ha az első filmje egy a téma köré épített cizellált, gótikus katedrális, akkor mostani rendezése leginkább a szovjet brutalista építészet termékére emlékeztet. Erőteljes és a maga letaglózó módján lenyűgöző. Viszont hiányoznak belőle az apró művészi finomságok. Céltudatos, ám cserébe túlságosan rideg és elidegenítő.
HIRDETÉS
Férje halálát követően Harper (Jessie Buckley) szükségét érzi, hogy elvonuljon az angol vidék csendes idilljébe. Egyedül próbálja magát túltenni a traumáján, miközben nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy talán ő okozta a párja halálát. A faluban azonban megismer különféle férfiakat (Rory Kinnear), és a nyugalmat hamarosan a legsötétebb rémálom váltja fel.
A toxikus férfi ezer arca.
Lehetne ez is a Men címe, hiszen tulajdonképpen erről szól. Némely magát konzervatívnak tituláló sajtó olykor háborog a „toxikus férfiak” szókapcsolaton. Szerintük ez csak egy feminista fortély arra, hogy kiheréljék a férfiakat. Pedig erről szó sincs. Soha senki nem mondta, ugyanis hogy minden klasszikusan férfiasnak elfogadott attitűd/szerep mérgező lenne. Senki nem mondja, hogy bűn lenne bátornak, védelmezőnek/gondoskodónak vagy magabiztosnak lenni. Tagadhatatlan viszont, hogy a társadalmi berendezkedésünk és kultúránk kitermelt (és újratermel) bizonyos egészségtelen és káros viselkedési formákat. Ezek pedig hosszútávon nemcsak a nők számára lehetnek fenyegetőek, de a férfiak lelki-egészségét is tönkreteheti (tipikus ilyen példa: „a férfi ne mutassa ki az érzelmeit, és végképp ne sírjon”).
Garland filmjében Rory Kinnear (aki egy személyben játssza a falu összes férfi lakóját a szemtelen gimistől, a joviális főbérlőn át a rendőrig) személyesíti meg ezeket az attitűdöket. Kinnear majd fél tucat karaktert alakítva példázza, a nőkkel szemben mutatottlegrosszabb férfi tulajdonságokat onnantól kezdve, hogy a hatalom emberei nem veszik komolyan/nem kezelik rendesen a női áldozat panaszát, a fizikai zaklatásig. A probléma az, hogy ezen túl nem igazán tesz hozzá semmi mélyebbet/árnyaltabbat a témában zajló diskurzushoz. Így az egyszeri néző könnyedén leszűrheti azt a tanulságot, hogy „minden férfi gonosz és kész”. Főleg az olyan jelenetek árnyékában, amikor a korábban lovagias/segítőkész fogadós egyik pillanatról a másikra fordul a főszereplő ellen.
Pedig nyilván nem ez a cél. Sokkal inkább az, hogy reflektáljon arra, hogy gyakran a magukat fehér lovagnak tartó férfiakban is ott élhet a ragadozó. A gond nem az, hogy a film negatív színben tünteti fel a férfiakat. (Azért olykor ránk fér a szembesítés.) Hanem, hogy hiányzik a kontextus és a kontraszt a filmből. Így a következtetés is túl egyszerűnek tűnik.
Ezekről a problémákról kell beszélni. Nem az a megoldás, hogy sutba vágjuk a kritikát, „mert eddig is így ment a világ”. Hanem, hogy szembe nézzünk a sötét oldalunkkal. Meghallgatjuk a másik oldalt, próbálunk tanulni és jobban figyelni, hogy mindenki számára egy jobb, biztonságosabb világot építsünk. Garland filmjének alapvető hiányossága, hogy ezeket a toxikus attitűdöket a legprimitivebb, legegyszerűbb formájában ábrázolja. Nem mutatja be azokat a mindennapi „mikro-aggresziókat”, amiket a nők nap mint nap elszenvednek, úgy, hogy a férfiakban fel sem merül, hogy sértő lehet az a fajta viselkedés. Az Ők minden férfi szereplője egyértelműen rossz és hibás. Nincsennek árnyalatok. Hősnőnket lekurvázza a kisgyerek, lekurvázza a pap a meztelen, erdei szatír pedig próbál betörni hozzá.
Annyira egyértelműen bunkók ezek a karakterek, hogy a férfi néző könnyedén elhatárolódhat tőlük. „Mert én nem ilyen vagyok!”. Emiatt pedig nem is kényszerül arra, hogy belső vizsgálatot tartson, hogy elgondolkodjon azon, hogy „lehet, hogy az az ártatlan vicc mégis csak megbántotta a barátnőm”.
Ráadásul a szimbólum használatában zavaros üzenetet közvetít arról, hogy mi is okozza a rosszat. A film legfelkavaróbb pontja – amelyben a férfi karakterek konkrétan megszülik egymást – frappáns bemutatása annak, hogy ezeket a negatív attitűdöket mi örökítjük át generációról generációra. Ám a pogány „ős-férfi” és „ős-nő” szimbólumok használata azt sejteti, hogy a kritizált tulajdonságok tulajdonképpen időtlenek. Nem a társadalom termelte ki őket, hanem sokkal régebbről, a természetünkből fakadnak.
Persze egy horrorfilmnek nem feltétlenül kell komplex társadalmi és pszichológiai tanulmánynak lennie, csak éppen Garland önként és tudatosan nyúlt bele ebbe a darázsfészekbe. Magának támasztotta az elvárásokat, amikhez nem tudott teljes mértékben felnőni. Ami kár, mert az Ők-ben több remek dolog is van. Mind Jessie Buckley mind pedig Rory Kinnear fantasztikusan játszanak. Bár nyilvánvaló, hogy a többes szerep miatt utóbbié a látványos szerep, de mégsem nyomja el Buckleyt. Sajnos vele kapcsolatban kisebb gond, hogy a karaktere sosem tud túllépni az áldozati szerepen. A traumáján túl ugyanis szinte semmit nem tudunk meg róla, ami árnyalná. Igaz ez az exével való kapcsolatára is. Mivel magából a kapcsolatukból, annak utolsó percein kívül semmit nem láttunk, így azt sem tudjuk megítélni, hogy mi múlhatott esetleg a nőn. Pedig az író-rendező a fináléban egy kifejezetten izgalmas kérdést is felvet a viszonyukkal kapcsolatban:bűn-e nem szeretni valakit, aki szeret téged?.
Fantasztikus az atmoszféra. A film első felében nagyon szépen építi a feszültséget, és a klasszikus angol folk-horror filmeket idéző baljós és borongós hangulatot. A végére pedig mindez egy egészen elképesztő rémálommá válik. Szenzációs vizuális megoldásokkal. Olyan zsigeri, hátborzongató és nyomasztó testhorror szekvenciákkal tűzdelve, amin Cronenberg is elpirulna. Sajnos itt is az átmenet hiányzik. A lassú építkezés túl hirtelen vált át brutális és gyomorforgató rémálomba. Ami nemcsak a brutalitása miatt az, hanem mert rémálom logikára is épül (tehát a történetekre nem kapunk és nem is lehet logikus magyarázatot adni.) A film második fele egy brutális és letaglózó élmény. Székbe szögez, elborzaszt. Csak éppen nem képes túl eredeti vagy mély gondolatokat átadni. Miközben a komoly témája, és az intenzív szimbólum használata mindvégig azt üzeni, hogy ennek többről kéne szólnia.
Az Ők részleteiben egyedi, kreatív és emlékezetes film.
Filmtechnikailag kifogástalan. Horrorként nézve pedig egészen nyomasztó. Mindeközben pedig egy kifejezetten fontos és aktuális problémáról próbál mesélni. Itt pedig a próbál a kulcsszó, ugyanis a szenzációs körítés mögül kimaradt az érdemi és újszerű tartalom. Ami a film komolysága tükrében – és mert az elmúlt időszakban sokkal konzisztensebb hangulatú filmek is készültek a témában – kifejezetten csalódást keltő.
