Alex Garland a Polgárháború után újra militarista témában alkotott, de ideiglenesen hátrahagyta a sci-fi műfaját. A Hadviselés (Warfare) ugyanis szinte dokumentarista módon tárja elénk egy iraki veterán, Ray Mendoza valós emlékeit.
Ahhoz képest, hogy egy éve Alex Garland még azt nyilatkozta, hogy ideiglenesen visszavonul a filmrendezéstől, gyorsan összerakta következő alkotását, ami kifejezetten más stílusú lett, mint amit tőle várnánk, de közben mégis beleillik egyfajta sormintába. A legtágabb értelemben a sci-fi műfajában alkotó író-rendezőtől láthattunk már Turing-tesztet egyhelyszínes thriller formájában (Ex Machina), mutáns tükörvilágba ragadt női osztagot (Expedíció), párhuzamos idővonalakat kutató techbrókat (Devs), párkapcsolati traumákat boncolgató folk horrort (Ők), és haditudósítókat a háború szaggatta Amerikában (Polgárháború).
Ezeket a sztorikat leginkább a természethez fűződő eredendő pusztítás és újjászületés motívuma határozza meg, amit egyfajta transzcendenst kutató, a misztikumot sem megvető szemléletmóddal vizsgál.
Érdekfeszítő volt látni, ahogy a technológiát, a természetet és az emberi elmét vizsgáló fantasztikumok után jelenünk társadalmi polarizáltságából nyújtott egy, a valóságtól lassan nem is annyira elrugaszkodott látleletet, amit most még tovább fokozott, és egyben esztétikailag csupaszított is. A Hadviselés ugyanis már nem próbál semmiféle fikció szűrőjén keresztül mesélni önpusztító természetünkről, hanem a színtiszta valóságot akarja átadni bármifajta kontúr nélkül.
A filmet Garland egy iraki tengerészgyalogos veteránnal, Ray Mendozával párban írta és rendezte, aki Hollywoodban konzulensként dolgozott olyan háborús- és akciófilmekben, mint a 22 mérföld vagy A túlélő. A Hadviselés Mendoza személyes élményein és emlékein alapul, ami egy 2006-ban, az iraki Ramadiban történt katonai megfigyelőbevetést elevenít fel, amikor Ray és osztaga az éjszaka leple alatt elfoglal egy civil házat, amit bázissá alakítanak át az akciójukhoz. Másnap az unalmas rutinban tespedő katonák egy mesterlövésszel tartják szemmel célpontjukat, mikor elkezdik sejteni, hogy a város ellenséges erői ellenük terveznek meglepetésszerű rajtaütést. Egy hirtelen a házba dobott gránát robbanásának hatására a fiatal férfiak realizálják, hogy sokkal nagyobb veszélyben vannak, mint azt sejtették, és elindul egy valós időben elmesélt, közel másfél órás pokoljárás a túlélésért.
Nehéz elsőre hova tenni a látottakat, ugyanis Garland és Mendoza nem egy klasszikus értelemben vett fikciós filmet hozott össze, hanem egy formai kísérletet, amiben ugyan színészek szerepelnek, de elgondolásban közelebb áll a dokumentumfilmek műfajához. Az alkotók ugyanis egyfajta dogmaként kikötötték, hogy száz százalékosan Ray Mendoza legjobb emlékezete alapján építik fel a film cselekményét, ezáltal kihagyva bármifajta dramatizálást és olyan forgatókönyvírói húzást, amivel „filmessé” válhatna a végeredmény. Egyszerű: bármilyen kis, elhanyagolhatónak tűnő eseményről van szó, ha megtörtént, bekerült a filmbe, viszont a fikciónak nincs helye.
Ez elsőre elég nagy baromságnak tűnik, hiszen a mozi természetéből adódóan drámai helyzetekből építkezik, amiket megfontoltan kell összerakni, ugyanis nélküle szétesne a narratíva.
Ennek ellenére viszont maga a cselekmény mégis tud annyira torokszorító lenni a bemutatott helyzet miatt, hogy a nézőnek annak ellenére van végig görcsben a gyomra, hogy nincs egyetlen megismerhető jellem, nézőt segítő plusz kontextus vagy drámai szál, ami egy személyes, átélhető történetet tudna átadni. Amit látunk, kis túlzással, az a valóság leképezése, és annak egyfajta újrajátszása.
Na de milyen újrajátszása! A megtörtént események realista átadására az alkotók rendkívül komoly hangsúlyt fektettek audiovizuális szempontból is. Konkrétan annyit látunk, hallunk és érzékelünk a történésekből, amennyit a jelen lévő tengerészgyalogosok is érzékelhettek a káoszból, és ez egy olyan fullasztóan feszült atmoszférát eredményez, ami moziban elképzelhető, hogy gyengébb idegzetűeknél pánikroham közeli tüneteket is képes lenne produkálni. Sajnos itthoni megtekintésnél kevésbé érvényesül az a mesterien megszerkesztett hangi kulissza, amihez foghatót legutóbb az Érdekvédelmi területben tapasztalhattunk. Leginkább a film közepén bekövetkező robbanás adja át legszemléletesebben, konkrétan mit élhet át egy ember ilyen környezetben, és hogyan roncsolódik, illetve esik szét az érzékelése ilyen testi és lelki traumák hatására.
Szóval aki az előzetesek alapján egy pörgős, patrióta CoD-adaptációra számít, az nagyon rossz ajtón kopogtat.
Mendoza személye miatt az őt megformáló D’Pharaoh Woon-A-Tai karakterével vagyunk a legtöbbet, de leginkább egyfajta láthatatlan bajtársként követjük az osztagot, akiknek ugyan a rádiózásukból és a kódokat használó taktikai zsargonjukból szinte semmit nem értünk, ezzel növelve azt az elveszettséget, ami aláhúzza a film témáját. Ez persze az unásig ismert „a háború rossz és értelmetlen” című falvédőszöveg, ami ennek a műfajnak a velejárója, de ennyire erőteljesen és zsigerien, mesterséges dramatizálás nélkül ritkán tudták csak átadni.
A francia újhullám egyik főalakja, François Truffaut mondta, hogy nincs olyan, hogy háborúellenes film, mert a háború bármilyen audiovizuális ábrázolása, függetlenül a rendező szándékától, a mozi eredendően vizuális és gyakran látványos jellege miatt a konfliktus dicsőítéseként lesz értelmezhető. Ugyan lehet vitatkozni erről az állításról, de az biztos, hogy a legtöbb háborús mozi önkéntelenül is esztétizálni fogja valamilyen szinten az elítélésre szánt témáját.
Ennek a méregfogát húzták ki Garlandék azzal, hogy amennyire tudtak, tényszerűek maradtak Mendoza emlékeihez, és kiiktattak minden olyan filmes eszközt, mint a zene, a plusz kontextust közlő párbeszédeket vagy, hogy kilépjünk az amerikaiak nézőpontjából.
Egyedül két betétdal hangzik el a játékidő során, de azok is ügyesen árnyalják a látottakat. A nyitó képsorok alatt Eric Prydz Call On Me című dalának videóklipjét láthatjuk, ahogy a bakák buliznak az aerobikozó hölgyekre, ami nemcsak a konfliktus ideológiai hátteréből csinál viccet, de remek kontrasztot képez a később látottakkal. A film végén pedig forgatási felvételeket és életrajzi filmekre jellemző fotós összehasonlításokat láthatunk, amit a Low Dancing and Blood című, rémálomszerűen sötét atmoszférájú dalával festenek alá. Ettől ez, szigorúan a konfliktust túlélő embereknek, és nem az ügynek állít mementót, ami nem egy dicsőséges, hanem egy végtelenül lehangoló és traumatikus zárlatként szolgál.
Érdemes még kiemelni a színészeket, akiket mintha A sólyom végveszélyben gárdájának mintájára válogattak volna, vagyis az elkövetkezendő évek felívelő fiatal színészeiből láthatunk egy impozáns rostát. Will Poulter, Joseph Quinn, Cosmo Jarvis, Charles Melton, Michael Gandolfini és a többiek mind hitelesek és képesek egy összeszokott osztag látszatát kelteni annak ellenére, hogy semmilyen háttérinformációt nem tudunk meg a karaktereikről. Amíg az eddigi Garland-filmekben háromdimenziós, rétegelt női főhősöket kaptunk, addig itt csak egy csapat katonásdit játszó kisgyereket, akik egy valódi vészhelyzetben teljesen leblokkolnak, kétségbeesetten keresik a menekülőutat, amihez ha kell, mindent elpusztítanak maguk körül. Eközben pedig a ház tulajának felesége (az egyetlen női karakter) könnyek között ordítja: Miért? De válasz nem érkezik. Csak csend és romok maradnak.
Alex Garland addig fúrt a pusztítás metafizikai rétegein keresztül, amíg meg nem érkezett az emberi rombolás legprimerebb formájához Ray Mendoza emlékein keresztül, ami a látszólagos happy end ellenére nem ígér semmilyen feloldozást az emberiségre nézve. Talán a rendező legnihilistább és legfelzaklatóbb alkotása, ami a sallangmentes formája, üres karakterei és történet nélküli cselekménye miatt sokaknak hathat egy időpocsékoló blöffként, de igenis mély átgondoltság rejlik a háborús film ilyen szintű levetkőztetése előtt.
A Polgárháború Odüsszeiát idéző road movie-ja után a Hadviselés egy házba szorított, fullasztó home invasion horror, aminél nem biztos, hogy sok film tudta volna esszenciálisabban átadni, mit él át az egyén egy fegyveres konfliktus során.
Ezután felmerülhet, hogy kell-e nekünk egy Elden Ring-film Garlandtól, de ha ugyanilyen merészen választja ki hozzá a formát, akkor valószínűleg egy videójáték adaptáció se fogja megtörni ezt az életművet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
