Ezek voltak a legjobb filmek 2022-ben a CineFest Filmfesztiválon

Magyarhangja… 

Mozipremier: 2022. szeptember 15. 

A magyar szinkron imádói számára készült másfél órás szerelmeslevél a magyar szikronművészethez. A filmhez negyven ismert szinkronhangot kerestek fel, és vettek fel velük egy-egy interjút, a kérdések pedig lefednek szinte mindent, amit szinkronizálásról kérdezni lehet a magyar szinkron hőskorától a technikai kérdéseken át a szinkron mai helyzetéig. Szó lesz arról is, hogy a nézők mennyire azonosítják a magyarhangot a karakterrel, hogyan szervezik meg egy szinkronszínész napját a stúdióban, és hogyan alakult át a szinkronművészet a kezdetek óta, amikor még emberléptékű mértékben kerültek Magyarországi forgalmazásra filmek, egészen máig, amikor a mai streamingszolgáltatók filmdömpinggel árasztják el a nézőket. Mindezt folyamatos illusztrációval; a színészek ismert szinkronszerepeit montázsszerűen összevágva ismétlődő nosztalgiahullámokra ültetik a nézőt. A témák sűrűek, a filmbe elképesztő mennyiségű anyagot zsúfoltak bele, és olyan nevekkel találkozhatunk, mint Molnár Piroska, Holl Nándor, Csőre Gábor, Stohl András, Gáti Oszkár, és még sokan mások. (Széplaki Berta)

Magasságok és mélységek

Mozipremier: 2022. szeptember 22.

A 18. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon debütált Csoma Sándor első nagyjátékfilmje, a Magasságok és mélységek. Az Erőss Zsolt hegymászó 2013-as tragédiáját egyedi módon megközelítő film pedig egy igen erős bemutatkozás. A hegymászó végzetes utolsó expedíciója helyett az otthon maradt Sterczer Hilda szemszöge kerül előtérbe. A szerepben Pál Emőke a fesztiválfelhozatal egyik legkiemelkedőbb színészi teljesítményét hozta. Képes átadni a trauma és gyász feldolgozásának számos rétegét, kezdve az elnyomásból fakadó rezignált tárgyilagosságtól, egészen a frusztrált elutasításig. Csoma Sándor és alkotótársai pedig a szenzációhajhászat és hatásvadászat helyett pedig egy méltóságteljes és fájdalmasan szép módon mesélik el Sterczer történetét. A folyamatosan szűkülő képarány nyomasztó módon helyez bele Sterczer pszichéjébe, de a szimbolikus jelenetek mellett (jégkaparás a hűtőről) az enyhe hatalomkritikát is tartalmazó harsány fekete humor tól sem riad vissza (szoboravatás jelenet). A Magasságok és mélységek olyan minőséget képvisel, aminek nyomán joggal kerülhet fel az elmúlt évek legtöbbet emlegetett magyar filmjeinek listájára. (Laki Péter)

Ecc, pecc, ki lehetsz?

Mozipremier: 2022. szeptember 29.

Tom George filmje mulattatóan mutat görbe tükröt a krimi műfajának. Az Ecc, pecc, ki lehetsz? Agatha Christie Egérfogó című színdarabjának – amit ma már a leghosszabb ideje, hetedik évtizede van műsoron a londoni West Enden – a századik előadása köré egy teljesen fiktív gyilkossági ügyet kerekített. Éppen akkor, mikor a darab megfilmesítése lóg a levegőben. Az arrogáns filmrendező, Leo Köpernick pedig határozottan úgy gondolja, hogy ez a műfaj halálosan unalmas, ő ennél sokkal jobbat rendez majd. A film is így gondolkodik saját magáról. Ennek megfelelően a klisés megoldásokat szándékos klisékkel illusztrálja, máskor előre megrajzolja önnön storyboardját, kigúnyolja saját műfaját, majd egyfajta tudathasadásos narratívával jól pofán is vágja érte saját magát. A film egy tehát tulajdonképpen egy pihent agyú, parodisztikus gyilkosos játék.

A film üde színfoltja Saoirse Ronan és Sam Rockwell kettőse, akik kiégett nyomozó-zöldfülű közrendőr párost alakítva felgöngyölítik az ügyet.  Az Ecc pecc, ki lehetsz? nagyon fog tetszeni azokak, akiknek egyszer már elege lett a nyakatekert gyilkosos történetekből, ezért hamar leszoktak a fogyasztásukról.  Kritikánk a filmről itt olvasható. (Széplaki Berta)

Ecc, pecc, ki lehetsz? – avagy eltenni láb alól a krimit, de legalább viccesen – kritika

Szent pók

Mozipremier: 2022. október 13. 

Saeed Hanaei az iráni pók 2000 és 2001 nyara között (bizonyíthatóan) 16 prostituálttal végzett. Nevét onnan kapta, hogy a nőket a saját lakásban, azok sáljaival fojtotta meg. Miután – a sokak szerint gyanúsan hosszú nyomozás követően – elkapták, tetteit azzal magyarázta, hogy meg akarta tisztítani Mashhad korrupt városát a bűntől és mocsoktól.  A Szent pók az utána zajló nyomozás (fikciós filmre adaptált) története.  Ali Abbasi filmje egy remekül összerakott, izgalmas thriller, ám nem csupán egy iráni Zodiákus/Hasfelmetsző történet. A film lényegét ugyanis nem feltétlenül a – kendőzetlenül ábrázolt – gyilkosságok, hanem a háttérben feszülő társadalmi konfliktusok adják. A „Pók gyilkos” tettei ugyanis elválaszthatatlanok attól a vallási, kulturális környezettől, ahol elkövette azokat. Nem csak a gyilkos motivációjában játszanak kulcsszerepet, de az ő megítélésében is. Ellenben egy nyugati sorozatgyilkossal, a Póknak komoly támogató tábora volt, akik aktívan tüntettek a felmentésért, noha senki nem kérdőjelezte meg az ártatlanságát. Abbasi rendezése valójában arról szól, hogy bizonyos társadalmi csoportok mennyire kiszolgáltatott és védtelen helyzetben vannak egy olyan társadalomban, ahol az élet minden területét szigorú, dogmatikus vallási szabályok alakítják. Ahol nagyobb bűnt követ el a kényszerhelyzetben lévő nő, aki eladja a testét, mint az, aki végez vele. Olyannyira, hogy a gyilkosságok felderítésért a továbbiak megelőzésért küzdő, – fikciós – „nyugatias” újságírónő is folyamatosan a rendszer által támasztott akadályokba ütközik. A Szent pók egy általunk is ismert műfajt helyez egy innen nézve egzotikus környezetbe. A végeredmény egy kényelmetlen, és nyomasztó látlelet arról, hogy milyen brutális következményei lehetnek annak, hogy ha a vallási fanatizmus válik a társadalom legfőbb szervező erejévé. Sajnos a lezárásban Abbasi elmulasztja megmutatni azokat a zárt ajtók mögött zajló politikai vitákat, amelyek végül Hanaei elítéléséhez vezettek. Ám a Szent pók eme apró hiányérzet ellenére is egy roppant erőteljes darab. Egyedi megközelítése, és környezete miatt kifejezetten érdekes darabja a zsánernek. (Pongrácz Máté)

Hétköznapi kudarcok 

Mozipremier: 2022. október 27. 

Cristina Grosan (A legjobb dolgokon bőgni kell) új, nemzetközi koprodukcióban készült filmje az egyik legkülönlegesebb katasztrófa/világvége film, ami valaha készült. A legjobb katasztrófa filmek ugyanis nem a látványos földrengésekről szólnak, az csak a katalizátor. A lényeg, mindig az embereken. Az ő konfliktusaikon kell lenniük, a kataklizma csak katalizátora a konfliktusaiknak. Grosan filmje is az emberről szól, de e tekintetben még tovább megy. Hiszen, míg egy olyan filmben, mint a Köd (2007) az emberei konfliktusok a katasztrófa eredményei, és konkrétan abból következnek, addig a Hétköznapi kudarcok olyat lép, amit nem sok film a műfajban. Teljesen a háttérbe szorítja a közelgő apokalipszist (ami nem is biztos, hogy az), és arra fókuszál, amit a címében állít: hétköznapi emberek, hétköznapi problémáira.  Egy férjét gyászoló, ott elengedni képtelen nő, egy gyermekével küzdő anya és egy nehezen barátkozó, kívülálló kislány. Az ő, pár pillanatra összeakadó, majd szétváló mindennapi nehézségeiket követjük. Miközben a folyamatosan a fejük fölött lebeg, valami megmagyarázhatatlan, baljós és hátborzongató kozmikus eseménysorozat kibontakozása. A Hétköznapi kudarcok egy szépen felvett, jó színészekkel előadott és fokozatosan, egyre erősebb atmoszférát teremtő film. Ám, igazi nagyszerűsége éppen a kisszerűséggében rejlik.  Meg meri tenni azt, hogy a kozmikust a triviális kedvérét a háttérbe szorítja. Noha emiatt lassan indul, és maguk a történetek sem tűnnek túl érdekesnek – hiszen épp annyira hétköznapiak, amennyire csak lehetnek –, de a végén gyönyörűen összeáll. Mert igaza van a filmnek: az élet a triviális dolgokban rejlik, azok, amik igazán fontosak. Hiába színeződik el az ég, robbannak fel épületek ok nélkül vagy gyulladnak meg tüzek maguktól, ha ezekkel nem tudunk mit kezdeni. Amivel azonban tudunk, azok az embertársaink. Velük kell törődnünk, mert ellenben a kozmikus borzalommal, rájuk lehet hatásunk, és rajtuk segíthetünk. A Hétköznapi kudarcok minden értelemben egy szép film, ám a keserédes befejezésének hála nem esik a giccseség csapdájába sem. (Pongrácz Máté)

Vesper

Mozipremier: ?

Tíz évvel Kristina Buozyte és Bruno Samper első filmje, az Eltűnő hullámok után legújabb filmjük, a Vesper is a Cinefestre érkezett, Kristina Buozyte pedig maga is filmjével tartott. Története ezúttal se fest túl pozitív jövőt. Egy nagyon távoli időbe visz, ahol már nincsenek állatok és növények, ugyanis egy mesterségesen generált ökokatasztrófában eltűntek. A termőmagok maradékát úgy nevezett citadellákban őrzik ahelyi oligarhák. Az emberiség szerencsésebb fele ezekben a zárt városokban él, a szerencsétlenebbje pedig kívül, a terméketlen földön, ahol nemcsak genetikailag gyilkológéppé módosított növények és kórságok, hanem emberek is a másik életére törnek. Ebben a közegben él a tizenéves Vesper és ágyhoz kötött, csövekkel életben tartott apja. Utóbbival egy drónon keresztül képes kommunikálni, a lány így járja a környéket élelemért és végzi egy elhagyott laborban saját génmódosító kísérleteit. Egy nap, egy lezuhant gépnek köszönhetően felcsillan a remény Vesper számára: végre van esélye kijutni kilátástalan életükből. 

A Vesper egy különleges atmoszférájú, ízig-vérig európai sci-fi. Ott van benne az alkotói gondolatiság, az egyedi, magyar nézőknek még ismerős látványvilág és társadalmi berendezkedés, és ami a legfontosabb, a remény. Remény, hogy bármilyen mélyről is kelljen visszajönni, vissza lehet. Egy különleges hangulatú, ízig-vérig európai sci-fi film. Teljes kritikánk itt olvasható. (Scheirich Zsófia)

Vesper: Egy sáros kelet-európai ökodisztópia is lehet reményteli

A tölgy – Az erdő szíve 

Mozipremier: 2022. november 3. 

Kevés elcsépeltebb, modorosabb sablon van a filmkritikában annál, mint hogy „az egyik főszereplő maga a helyszín”. Pedig A tölgy – Az erdő szíve film esetében ez most szószerint igaz. Ugyanis – ahogy az már a címből is kivehető – Laurent Charbonnier és Michel Seydoux rendezésének főszereplője, fókusza és cselekményének a helyszíne egy tölgyfa. A dokumentumfilm ennek a nemes fának meséli el (tavasztól-tavaszig) egy évét. Film egy fáról. A leírás alapján valószínűleg kevés mozi/film-rajongót fog felcsigázni. Ez még a mai dokumentumfilmes mezőnyben is sovány tartalomnak tűnhet. Ám most jön a lényeg: A tölgy varázsa és ereje ugyanis abban rejlik, hogy mellőzi az összes várt dokumentumfilmes megoldást, és a lehető legletisztultabb formában mesél. Azaz: nincsennek erdész/környezetvédők beszélő fejei, akik elmondák, hogy milyen fontos megvédeni ezt a fát. De David Attenborough narrációja sem szólal meg a mókusok ugrálása mögött. És, bár vannak állatszereplők, az alkotók nem nevezik/személyesítik meg őket. Nem szerkesztik túl a filmet, hogy a jószágok saját kis történeteket kapjanak. A narratív keret kimerül az élet körforgásában. Az évszakok váltakozásában. Persze egyértelmű, hogy helyenként „hatásvadász” módon lettek összevágva a felvételek. Illetve pár helyen még a parodisztikus zene választástól sem riadtak meg a készítők (a makkzsizsikek násza az év legváratlanabbul humorosabb jelenete). Ennyi filmes szabadság bőven megbocsátható, hiszen ennyi kell, hogy ne legyen halál unalmas a dolog.

Így a 80 perc során megismerjük a Tölgyet, mint élő és óvóhelyet, táplálék és veszélyforrást. Az erdő, monumentális, egy kedvű istenét, aki rezignáltan állja a sarat, miközben körötte sűrű élet zajlik. Élet, ami nélküle nem lenne lehetséges. Hiszen nemcsak a Tölgyről szól a film, hanem a rajta/körülötte élő megannyi állatról is az apró, mókás makkzsizsikektől kezdve a közönséges egereken át a vaddisznóig. A tölgy – Az erdő szíve a nagybetűs természetfilm, egy melankolikus és felemelő utazás. Szavak és emberi szereplők jelenléte nélkül képes minket elgondolkodtatni a természettel való viszonyukról. Ja, és elképesztően látványos. Gyakorlatilag egy technikai csoda. Brutálisan letaglózó, szinte érthetetlen felvételek sorozata – ahol a néző legfeljebb tippelhet, hogy hol/miként csaltak az alkotók, mert ezt így biztos nem lehet spontán rögzíteni. Olyan precíz és átgondolt vágással, hogy az „eseménytelensége” miatt sem fullad unalomba (bár a vége talán kissé el lett húzva). Van benne egy szajkó és héja között vívott légicsata, ami konkrétan feszültebb, mint bármi a Top Gunból. Már csak azért megéri látni ezt az audióvizuális csodát.  Az év egyik legkülönlegesebb meglepetésfilmje. (Pongrácz Máté)

Nagyfiú 

Mozipremier: ?

A Nagyfiú két focizó jóbarát történetét meséli el. Youssef (Anouar Kasmi) és Dylan (Maik Cillekens) épp egy kispályás focitornára készülnek a csapatukkal, amikor Dylant súlyos autóbaleset éri. A végletekig elszánt srác pedig nem képes feldolgozni, hogy az orvosok szerint többé nem léphet pályára. Dylan sérülése és makacssága a fiúk barátságát is próbára teszi, de akaratossága miatt a szüleivel is összetűzésbe kerül.

A Nagyfiú végeredményben egy aranyos, lélekkel teli ifjúsági film, amit jó szívvel lehet feldolgozásra ajánlani akár osztályoknak is. Számos olyan témát érint, amiről általában (és jó esetben) kevés szó esik a tanteremben. Legyen szó akár az élethosszig tartó sérülésekkel, betegségekkel járó nehézségekről, de akár a barátságokról, a közösségek összetartó erejéről és a támogató segítségnyújtásról. A film a célközönségének vonzó kifejezőeszközökkel és egyszerű, lineáris történetmeséléssel szól a remény és kitartás erejéről, miközben több szép üzenetet is megfogalmaz. Sajnos időnként képes önismétlésbe futni, miközben a barátok kapcsolati dinamikája is irreálisan gyorsan változik. (Laki Péter)

A titokzatos nő 

Mozipremier: 2022. december 15. 

A titokzatos nő Park Chan-wook eddigi talán legkonvencionálisabb filmje. Félre értés ne essék: szó sincs arról, hogy meghazudtolná magát. Éppen ellenkezőleg: egy magabiztos, kiforrott alkotó műve. Aki pontosan tudja, hogy miről akar mesélni. Precíz és tökéletesre csiszolt munka. Tartalmát tekintve is szépen illeszkedik a rendezői életműbe, hiszen a konfliktus újfent a rendező visszatérő témájából fakad. Mégpedig, hogy létezik-e „rossz” fajta szerelem? Kevésbé lesz őszinte vagy valós az érzelem attól, hogy „nem lenne szabad”? El lehet-e fogadni egy ilyen szerelmet? Mit mond el ez rólunk, és utána képesek leszünk-e együtt élni a döntésünkkel? Mind erről pedig gyönyörű líraisággal mesél, miközben roppant erős és magával ragadó – Murakami regényeket idézően melankolikus atmoszférát teremt. Ami a konvecionaliságot illeti az leginkább arra értendő, hogy a legújabb rendezése messze nem szolgál akkorra, brutális gyomrossal, mint anno az Oldboy (vagy akár csak A szobalány) tette. A cselekmény gerincét adó krimi is jóval kiszámíthatóbb, illetve a rendőr-gyanúsított románc sem olyan egyedi, mint a korábbi filmjeinek kapcsolati hálói. Ám a filmje mindezek ellenére sem sem válik monotonná. Ugyanis ami esetleg hiányozna a forgatókönyv eredetiségében, azt Park bőven pótolja a látványban. Egyfelől mert fókuszált rendezése és remek karakterei, színészei a kiszámíthatóbb cselekmény ellenére is végig képesek fenntartani a feszültséget, másrészről pedig mert egy vizuálisan kivételesen pazar alkotásról van szó. Néhány egészen okos trükkel a legtöbbször unalmasan prezentált – hiszen általában az – megfigyeléseket is képes nem pusztán feldobni, de érzelmekkel és feszültséggel túltölteni. A film nemcsak szép, de dinamikus vágásaival és egyedi perspektíváival a vizuális történetmesélés tanítani való példája. Pusztán jól megválasztott fókuszokkal és beállításokkal képes a karaktereinek komplex érzelmeit kommunikálni. A titokzatos nő egy szórakoztató krimibe csomagolt, érzéki mese két ember már eleve halálra ítélt szerelméről. Az év egyik legjobbja. (Pongrácz Máté)

AlCarrás

Mozipremier: 2022. december 8.

A Berlinale Arany Medve-díjas filmje sem maradhatott ki a CineFest Kitekintő szekciójából. Carla Simón rendező a címadó faluban élő őszibarack termelő család életét mutatja be. Pontosabban az ő utolsó szüretjüket. Ugyanis birtokukról ki kell költözniük a nyár végéig, mert papírokkal nem tudják bizonyítani, hogy övék a barackos. Az utolsó szüret történetét a rendező a család gyerekeinek szemszögén keresztül meséli, ami szerencsére minden tipikus gyermekszemszöges megközelítést elkerül. Simón filmje viszonylag eseménytelen, minden komoly drámai vagy feszült helyzetet kerül vagy szereplőin kívülre helyez – mégis mindennel nagyjából tisztába jövünk. Így annyira reális a gyermekszemszög, amennyire lehet: a felnőttek mindent megtesznek annak érdekében, hogy a gyerekek kimaradjanak a nagyok dolgából, ám ők így is képesek összerakni az apró részleteket, a felnőttek érzéseit. Az Alcarrás persze nem csak karakterek feltérképezéséből áll: emlékezetes alkotás természetes gyerekszereplői miatt is. A család legkisebbjeinek örömteli játéka és csínytevései még egy közelgő családi perpatvar alatt és közben is képesek őszinte mosolyt csalni ránk, nézőkre. (Scheirich Zsófia)