Brian Duffield harmadik rendezése is bizonyítja, hogy egy igen zsánerérzékeny alkotóról van szó. A forgatókönyvíróként valamivel aktívabb Duffield a Bálnahullás (Whalefall) esetében sem merészkedik igazán túl a túlélőthriller keretein, de azért becsülettel próbálkozik. A Daniel Kraus regénye alapján készült film egészen könyvhű, de szükségszerűen hollywoodi mázzal meglocsolt feldolgozás. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Brian Duffield nevére akkor figyelhetett fel a filmnéző közönség, amikor 2023-ban megjelent az általa rendezett Nincs, aki megmentsen (No One Will Save You). A földönkívüli fenyegetést egzisztenciális thrillerré alakító túlélőhajsza egy adrenalindús, a zsánerjellegnek igencsak megfelelő film volt. Persze az alkotásnak voltak kisebb-nagyobb narratív problémái, de az mindenképpen látható volt, hogy
Duffield határozottan tudja, mitől döglik a thriller-légy.
A Nincs, aki megmentsen feszültség-adagolása és akciófaktora nagyon is a helyén volt, mint ahogy az átlag közönségfilmekhez mérten picivel okosabban emelt be fontos társadalmi kérdéseket. Duffield tehát nem pusztán zsáner-, de alapvetően is érzékeny alkotónak tűnik. Ezt figyelembe véve nem is annyira meglepő fordulat, hogy ő rendezhette meg a Daniel Kraus nagysikerű regényéből készült Bálnahullás (Whalefall) filmadaptációját. A rendező hozta a saját stílusát, hogy egy meglehetősen könyvhű, de azért mégiscsak a hollywoodi szirupban fürdőző feldolgozást készítsen az irodalmi alapból.
Kraus regénye, és így Duffield filmje is Jayről (Austin Abrams) szól, aki egyszerre szeretne kilépni apja, Mitt (Josh Brolin) árnyékából, és emléket állítani annak. Mitt ugyan nem verte, vagy gyötörte konkrétan a fiát, de az a fajta túlkontrolláló, hipermaszkulin és hipoempatikus figura, ami Mittet legjobban jellemzi, enyhén szólva is megnyomorító hatással tud lenni egy fiúgyermekre. Az a régi vágású tengeri medve, akit az óceáni levegő sója, a motorcsónak üzemanyagának bűze és a tengeri állatok közelsége nevelt fel. Jay pedig az a fiú, aki két nővére helyett is kénytelen volt elszenvedni apjának azt a vágyát, hogy a saját mesterségét és szenvedélyét erőszakosan átörökítse rá. Terhelt konfliktusuk odáig fajult, hogy a már nagybeteg Mitt egy csónakon töltött éjszaka alatt összekapott a fiával, Jay pedig végleg megszakította apjával a kapcsolatot. Ám a halál és a bűntudat sem elég nagy úr ahhoz, hogy megállítsák a fiút, aki apja maradványai után kutat a tengerben.
Aztán hirtelen bálna. A Bálnahullás lényegében egy újraértelmezett Jónás-történet, ahol a bálna nemcsak gyomrát tekintve többrétegű, de szimbolikus jelentőségében is.
Jay bálnagyomorban töltött ideje egyszerre gusztustalan, zsigeri ökoszisztémában zajló túlélési kísérlete, és apja hatásával való spirituális utazása is.
Duffield pedig ebből a történetből egy nagyon is egyértelmű jelekkel dolgozó filmet alkotott. Semmi nem marad kimondatlanul, semmi nem marad meg a háttérben lappangó jelzésként. Ilyen tekintetben akár még sablonosnak is nevezhető, hiszen Jay és Mitt kapcsolatát közel sem ábrázolja olyan ambivalens módon, mint a könyv. A film utolsó harmadában persze megjelennek a karaktereket árnyaló pillanatok, de az apa-fiú kapcsolat szövevényességére a filmnek nincsenek olyan erőteljes momentumai, mint a könyvnek.
Ez az említett utolsó harmad pedig több szempontból is jelentős, és főleg illúzióromboló. A Bálnahullás kifejezetten gyorsan eszkalálódó giccshalmazzá válik a végjátékhoz érkezve. Ezen nagyon sokat lendít a zene, ami közel húsz percig Hans Zimmer hatásvadászatát keresi annak érdekében, hogy minél könnyfakasztóbbá és szívfacsaróbbá varázsolja Jay küzdelmét.
Mintha csak a bálna gyomra nemcsak kémiai égést okozó savat, hanem negédes mannává váló nagystúdiós szirupot is tartalmazna.
Tény és való, hogy a fiú túlélésért folytatott harca minden grandiózusságot megérdemel a történetben. Ugyanakkor a jó ízlésnek is van határa, amit most kicsit Duffield és társai túltoltak a drámai hatás érdekében. Az átadni kívánt üzenet egy picivel finomabban hangolt nagyzenekari kísérettel is átjött volna.
Ugyanakkor kifejezetten dicséretre méltó Josh Brolin és még inkább Austin Abrams alakítása. Abramsnak jóformán a Fegyverek óta nincs nyugta, hiszen már a Resident Evil újramelegítésében is rájárt a zombirúd. Jobb színész ő annál, mintsem hogy véglegesen ráégjen a “túlélőthrillerekben és horrorokban jól kiabáló fiatal színész” karaktere. Sajnos a párosnak azonban minden színészi erényük és próbálkozásuk ellenére sincs annyira jelentős szerepe a filmben, mint a túlélésnek. Ez pedig azért baj, mert ha nem is pocsékolt el a forgatókönyv két ilyen jó színészt, de a lehetőségekhez képest érezhetjük őket alulhasználtnak. Még annak ellenére is, hogy a csónakon előadott közös veszekedésük a film egyik katartikus érzelmi csúcspontja.
A Bálnahullás egyszerre akar érzelmes dráma és izgalmas túlélőthriller lenni. Duffield meglehetősen könyvhű adaptációt készített az alapként szolgáló regényből, ám sajnos így sem teljesen éri el annak mélységét és minőségét. Inkább működik zsánerszinten, hiszen a kellő feszültséget és izgalmakat nagyszerűen hozza. Érdemes kiemelni még a sound design-t is, ami egy jobb hangrendszeren (és persze a moziban) igen sokat ad hozzá az összképhez.
Ha a tengerivel nem is, de az érzelmi mélységgel akadnak azonban problémái, amin a túlhasznált zene és az erősen giccsbe hajló utolsó harmad sem segít.
A Bálnahullás nem egy tengerbiológiailag pontos film: bár vannak hihető momentumai, elsődleges célja a parabolikus dráma megjelenítése. Ebben pedig inkább jól, mint rosszul teljesít.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
