Mike Flanagan és Stephen King párosa már-már klasszikus duónak számít, ami az adaptációkat illeti. Flanagan most az Amazon Prime-ra King elsőként megjelent regényét, a Carrie-t dolgozta fel, és bizony élt az alkotói szabadság adta lehetőségekkel. Hol a történet hátrányára, de szerencsére leginkább mégis az előnyére. Spoilermentes sorozatkritika.
HIRDETÉS
Flanagan királysága
Mike Flanagan a kortárs horror egyik állócsillaga, aki előszeretettel nyúl már létező irodalmi művekhez inspirációért, és adaptációs igény esetén. Eddigi magnum opusa, A Hill-ház szelleme Shirley Jackson klasszikussá vált kísértetsztoriját ültette a kisképernyőre, a Netflix és a nézők nagy örömére. A rendező bevallottan nagy Stephen King rajongó, így nem is volt kérdés, hogy előbb-utóbb Kinget rendezhet majd. Ez először 2017-ben adatott meg neki, még a Hill-ház előtt, amikor is a Bilincsben (Gerald’s Game) megfilmesítésére kérte fel a Netflix. Flanagan pedig saját stílusában ki is hozta az alapanyagból, amit ki lehetett. Aztán nem kisebb feladat került a kezei közé, mint hogy a King leghíresebb művének számító A ragyogás folytatásának, az Álom doktornak (Doctor Sleep) rendezhette meg a filmváltozatát. Ezután vászonra vitte a Chuck életét, de menet közben sem állt le az adaptációkkal. Hozzányúlt Henry James klasszikusához (A Bly-udvarház szelleme), Christopher Pike tinihorrorjaihoz (Az éjféli klub) és Edgar Allan Poe munkásságához is (Az Usher-ház bukása).
Flanagan többször is kinyilatkoztatta, hogy mekkora King rajongó, és úgy tűnik, hogy a műfaj koronázott királya is az áldását adta a rendező feldolgozásaira. A FlanaKing együttműködés következő állomása a szerző első hivatalosan megjelent regénye, a Carrie volt, ami alapos ráncfelvarráson esett át Flanagan kezei között. King 1974-es könyve lényegében egy pőre, áramvonalas, nyugodtan ponyvának nevezhető horror volt a lánysors árnyoldalairól, erős természetfeletti jelenléttel.
Ám szikár mivoltában is egy olyan felettébb pontos látlelet volt a bullying jelenségről, ami mai napig is példaértékű.
A történetet már számos módon feldolgozták, többször filmen, kevesebbszer pedig színpadon. Sorozatként azonban eddig még nem. Flanagan pedig fogta King alapművét, jól kiegészítette az eddig hiányzó részekkel, hogy még pontosabb képet fessen az iskolai kortárs megfélemlítés természetéről.
Ötven év elnyomás
Bár egy több mint ötven éves sztoriról van szó, azért talán mégis érdemes felidézni, miről is van szó Flanagan értelmezésében. Carrie White (Summer H. Howell) egy extrém vallásos közegben nevelt gyerek, aki apja halálát követően az isteni kegyelem langymelegéből kénytelen bekerülni a rideg valóság sújtotta állami oktatásba. Édesanyja (Samantha Sloyan) pedig továbbra is megpróbálja még a széltől is óvni. Ám mint kiderül, a lány tud vigyázni magára, ha kell, ugyanis telekinetikus képességek birtokosa – bár még ő maga sincs teljesen tisztában erejével.
Az iskola azonban sokszorosan próbára teszi jellemét, ahol egyszerre kénytelen szembesülni a kortársak megvető szavaival, a szerelemmel, az állami protokollokkal és az oktatási rendszer hiányosságaival. Mindezek fejében pedig ott van Christine Hargensen (Alison Thornton) is, aki számító kígyóként vonja bűvkörébe a fiatal lányt, hogy aztán folyamatosan megalázza őt.
A szituáció pedig természetesen itt is ugyanoda fut ki, ahová már bő ötven éve. Carrie az iskola legmenőbb pasijával, Tommy Ross-szal (Joel Oulette) megy a végzős bálba, míg a bálkirálynőnek várt Christine iskolai felfüggesztését tölti. A bál közeledtével azonban barátjával, Billy-vel (Arthur Conti) egy véres tervet eszel ki, amivel még egyszer, és (a vártakkal ellentétben) utoljára megalázhatják a lányt.
Carrie-ngő
Mike Flanagan sosem csinált titkot abból, hogy King könyvét meglehetősen szabadon fogja kezelni. Ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy a Carrie eredetijében rengeteg minden kimondatlan maradt. Egy iszonyatosan szűkszavú, nagyon lekerekített sztoriról van szó, ami lényegében egy kisregényben ölt testet és napjaink viszonyaihoz igazítva, sorozatformában, igenis elférnek benne a kiegészítések. Flanagan pedig felettébb jól is nyúl az alapanyaghoz.
Aki a King-regény egy az egybeni átvételét várja, az bizony nagyon csalódni fog, mert egy ilyen nyúlfarknyi történetet nyolc, majdnem egy órás epizódban elmesélni iszonyat dagályosnak tűnik. Aki látta a korábbi feldolgozásokat, azok is érezhetik, hogy szinte két órányi játékidő sincs ebben a sztoriban, hát akkor
mit lehet vele kezdeni nyolcszor ötven percben?
Nos, Flanagan éppen ott bővíti ki a történetet, ahol a legjobban kell. Így pedig nem is elsődlegesen egy tinilány szenvedéstörténete lesz, hanem az iskolai kortárs zaklatás egyik legrészletesebb, legpontosabb példája.
Ilyen tekintetben pedig a Carrie sokkal fontosabb sorozat, mint amilyennek elsőre látszik. Ha hiszünk abban, hogy a sok figyelmet kapó filmek, sorozatok, könyvek, és úgy általában a történetek erős hatással lehetnek a társadalmunkra, úgy a Carrie-t kötelezővé kellene tenni – már a korhatár szabályozások figyelembevételével. Flanagan szinte patologikus szinten ás az iskolai zaklatási folyamatok mélyére. Kezdve egészen onnan, hogy miként válhat valaki áldozattá, hogy mi lehet a bántalmazó hátterében, és hogy erre miként reagál a környezet, diákostól, tanárostól. Ha valahol, hát itt feltétlenül volt értelme belenyúlni a sztoriba.
Carrie megváltozott háttere, Christine családi viszonyai, Sue ambivalens reakciói, valamint az iskola dolgozóinak eltérő viszonyulása mind-mind olyan finomabban hangolt és jócskán kibővített változatai az eredetinek, amelyek tényleges hozzáadott értéket képviselnek. Flanagan úgy tűnik, hogy egy nagyon magas empátiaszinttel megáldott alkotó. De erről bővebben egy másik cikkben értekezünk majd.
Tele, de ki néz is?
A Carrie kibővített elemei tartalmilag tehát szépen indokolhatóak, Flanagan változtatásai nagy százalékban megtalálják a helyüket. Nemcsak a saját értelmezésében, de még az eredeti történetben is. Ugyanakkor nem minden változtatás működik tökéletesen. Ezek pedig már inkább az eredeti történet implikáció ellen, mint mellett dolgoznak. Jogosan lehet például érvelni amellett, hogy Margaret White azonosulhatóbbá tett, láthatóan a maga módján szerető karaktere árt Carrie személyiségfejlődésének. Hogy az elnyomó anya Carrie erejének egyik elsődleges kapcsolója volt, míg itt ez kicsit elsilányul.
Érdekes azonban megfigyelni, ahogy a sajátos nevelési és gondoskodási elvek visszássá válnak a lány integrálódásában.
Itt Margaret manipulációja és elnyomása alattomosabb eszközökkel dolgozik.
Ám a kapcsolatukban beálló fordulat még így is félelmetesen hirtelen következik be, ami viszont nincs benne Flanagan cselekményvezetésében sem. Ugyancsak furcsán kezeli a sorozat Sue, Tommy és Carrie kapcsolatát, amire szintén nincs sok legitim válasz – hacsak nem a sejtetett folytatás(ok) felvezetése.
Jogos kritika lehet az is, hogy a sorozat éppen azt veszi el Carrie-től, amely felé az eredeti sztori építkezik: a bosszúállók ambivalens katarzisát. Spoilermentesen legyen elég annyi, hogy a Carrie végjátéka olyan irányt vesz, amelyben a lány pusztításban vállalt felelőssége nemcsak megkérdőjelezhető, hanem egyenesen felmenthető is az alól. Flanagan változtatásait figyelembe véve logikus a bejárt út és az eredmény, de még ezeket tekintve sem biztos, hogy elfogadható az, hogy ennyi mindentől megfosztja a karaktert és egyben a nézőt is. Mindennek oka pedig egy feltételezett univerzumépítés, ahol persze nem lenne morálisan elfogadható egy tömeggyilkossal szimpatizálni.
Furcsaság továbbá az is, ahogy az ötödik epizód vége viselkedik. Ugyanis a nézők számára teljesen egyértelmű fordulatot tálal úgy, mintha valamiféle nagy revelációt leplezne le. Carrie számára megdöbbentő ugyan a felfedezés, de a sorozat addig is végig konzisztensen, ellentmondások nélkül kommunikálta azt. A nézők felé tehát értelmetlen volt úgy megvágni ezt a szekvenciát, ahogy tették, mert így felesleges erőlködésnek és túlmagyarázásnak tűnik.
Vérdikt
Mindent egybevéve azonban kár lenne letagadni a Carrie erényeit. Iszonyat pontosan ábrázol egy iskolai bullying szituációt annak számos rétegével együtt, és éppen ebben a részletességben rejlik a valódi ereje. Carrie White történetét már számos feldolgozás elmesélte, mindig valamit éppen hozzáadva az aktuális kornak megfelelően.
De még soha egyetlen adaptációban sem meséltek olyan aprólékossággal és félelmetes relevanciával a bullying természetéről, mint Flanagan sorozatában.
Időnként lehet, hogy elnyújtottnak érződik, de a sorozat közepén beálló viszonylagos lomhaság is inkább a karakterépítést szolgálja, mintsem céltalan téblábolás. Szó sincs arról, hogy Flanagan Carrie-je célt tévesztene, vagy nem értené az eredeti történet lényegét. Mélyen átértelmezi és átkeretezi azt, ami szükségszerű változtatásokkal jár. A módosításoknak pedig igazán csak a kis százaléka vitatható, de azok is nagyon fontos, jogosan kritizálható százalékok. Pláne az esetleges folytatást, univerzumépítést tekintve, aminek a létjogosultsága éppen annyira védhető, mint támadható is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
