Film

Izgalmas UFO film, de horrornak zsenge, pedig még a főszereplőt sincs, aki megmentse – kritika

A Nincs, aki megmentsen (No one will save you) hiánypótló UFO film. Feszes, izgalmas, helyenként rémisztő, viszont horrorként nem feltétlenül állja meg a helyét, emellett a megoldásai bizonyos típusú nézők számára “elkapcsolási faktorként” üzemelhetnek. Viszont, ha korog a gyomor egy jó, régivágásúnak tűnő földönkívüli mozi után, akkor ez a film egy jó nassolni való lesz. Kritika.

A hozzám hasonló, gyerekkorában az azóta megboldogult UFO magazint, Hihetetlent, illetve a Világ legnagyobb…-sorozat vonatkozó műveit olvasó, X-aktákat néző és azon felnövő filmkedvelők valószínűleg egyetértenek velem abban, mennyire hiányoznak a mozikból, a streamingről a régivágású UFO filmek. Nem igazán készülnek már olyan produkciók, mint például az M. Night Shyamalan által írt és rendezett Jelek, vagy a rengeteg kritikai sarat kapó, de általam igencsak kedvelt The Fourth Kind, esetleg a Fire in the Sky (Égi tűz), illetve Spielberg Harmadik típusú találkozások című műve. Ha pediglen mégis elkészül valami földönkívüliekkel foglalkozó tartalom, azok általában high-concept, a jelenség minden misztikumát nélkülöző, sokszor ortopéd módon szörnyesített, plazma és lezervetőkkel dugig pakolt, inváziós, háborús akciófilm vagy sorozat (aki ilyet szeretne nézni, annak ajánlom a Falling Skiest, ami ebben a műfajban kifejezetten jó). Éppen ezért elkerekedett szemmel és gyermeki örömmel vetettem rá magam a kritika tárgyát képező 20th Century Fox és Hulu filmre, a No One Will Save You-ra, mivel már az előzetes is a hiányolt műfaji koncepció felé kacsingatott. Ugyan teljesen nem azt kaptam, amire úgy igazán vágytam, de a magyar címmel Nincs, aki megmentsen mégis az a fajta hiánypótló alkotás, amiből több kellene nem csupán a streamingre, hanem a mozikba is.

Amikor a földönkívüli invázió házhoz jön

Brynn, az amerikai kisvárosban élő varrónő a közelmúltban elhunyt édesanyja házában magányosan, szakmájának és egyben hobbijának élve tengeti hétköznapjait. Elkészíti a tőle megrendelt munkát, becsomagolja, kilép vele a tiptop kis udvarára, meglocsolja a gyepen kört formázó sárgás, barnára száradt füvet, bepattan a kis szedánjába, kiszállítja az árut, majd hazatér, a számára ideális életet megtestesítő babaházat épít, autodidakta módon táncolni tanul és leveleket ír egy bizonyos Maude-nak, amit látszólag sosem küld el. Kedves, jóravaló teremtésnek tűnik, ám valami mégsem stimmel vele. A lányt mintha gyűlölnék a kisvárosban, a rendőrfőnök és felesége elől meg egyenesen rejtőzködik. Brynnek sötét múltja van, évtizedes traumával birkózik egy olyan város szélén, aminek a lakói a múltja miatt kiközösítik. De Brynn próbálkozik teljes életet élni, a dolgok napos oldalát megfogni. Ha hagyná neki az univerzum. De nem hagyja. Egy éjszaka zajra ébred, látszólag a kuka fedele esett le, s bár veszélyek leselkedhetnek a sötét éjszakában, azért elindul ellenőrizni. Kilépve az emeleten található hálószobájából, éppen csak rákanyarodva a földszintre vezető lépcsőre, észreveszi, hogy nyitva a bejárati ajtó. A konyha irányából furcsa, állatias mormogás hallatszik, amiket lágyan csattogó lépések követnek. Brynnek hamar szembesülnie kell vele, hogy a földönkívüli invázió átlépte otthona küszöbét, a látogató pedig embereket keres, miközben érdeklődve vizsgálódik a lakásban. De hogy mi célból teszi ezt, az a filmből kiderül. Vagy nem. Mert ez a film is méltóztatik nagyon titokzatosnak lenni a végére.

UFO film, home invasion horror és homálykodva maszatoló lélektani-dráma

A filmet rendező Brian Duffield neve ismerős lehet. Olyan filmekben vállalt hol írói, hol produceri, hol pedig rendezői szerepet, mint a The Babysitter és annak a második Killer Queen alcímet viselő második része, a Spontaneous, a kifejezetten jól sikerült Love and Monsters, a Cocain Bear, illetve a Skull Island. Felsoroltak közül talán a Spontaneous lehet a legjobb példa arra, hogy Duffield képes furcsa, abszurd kontextusokba mély karakterdrámákat csomagolni, látszólag kommersz koncepciókat izgalmas szubtextusokkal feldobni. Így teszi most a szóban forgó filmben is, ami a végére több szeretne lenni annál, minthogy egy szegény lányt földönkívüliek kergetnek a ház körül, meg kicsit a városban, de ellátogatnak a környező erdőbe is. A No One Will Save You, vagy magyarul Nincs, aki megmentsen ugyanis nem egy szokványos inváziós és negyedik típusú találkozásra épülő film, hanem egy kataklizmán keresztüli traumafeldolgozás, lélektani út az önmegbocsátásig, igaz, ez csak a film háttérben meghúzódó Gyurcsány-szála, ami a végére átveszi felette a hatalmat nem túl átgondoltan. Így nem éppen ezért fogjuk nézni és nem is ezért fogjuk szeretni.

A No One Will Save You azért lesz leginkább érdekes, mert a koncepciója azt az élményt próbálja megragadni és átadni, ami miatt nem merünk kimenni a sötét udvarra, ha megnézünk vagy hat UFO észlelős videót a YouTube-on.

A borzongást a teljesen túlvilági ismeretlen és ennél fogva szándékában és viselkedésében kiszámíthatatlan humanoid jelenségtől, amit nem állít meg semmilyen nyílászáró és biztonsági rendszer. A lopakodó ismeretlen, ami ellen tehetetlenek vagyunk, mert úgy hallottunk róla, hogy megbénít, elrabol, kísérletezik,  bánt, meg miegymás. – Nem szeretnénk vele találkozni, mert rettegünk tőle, ugyanakkor mégis szeretnénk megragadni, mert úgy félünk tőle, hogy perdöntő bizonyíték nincs is a létezésére. Hajt felé a kíváncsiság, mert azon túl, hogy félelmetes, az egyik legérdekesebb titka a kozmosznak, amit jó lenne megfejteni. Ezért kattintunk vagy egyenesen célirányosan keressük a róla szóló tartalmakat és futtatjuk le a gondolatkísérlet, hogy mi történne akkor, ha szembe kerülnénk vele. – A film szcenáriója ez a találkozás. Pontosabban annak a lehető legrosszabb verziója. A kapcsolatfelvétel azokkal a “hallomásból” rosszindulatúnak, ártó szándékúnak leírt lénnyel és lényekkel, akiket technológiai és fiziológiai hatalmasságuk miatt képtelenek vagyunk legyőzni, minket pedig láthatóan nincs, aki megmentsen.

A No One Will Save You pedig ennek lefestésében remekel. Könnyedén megteremti az rettegett eseménysort, építi fel köré a megfelelő, székhez, fotelhez, kanapéhoz, ágyhoz préselő atmoszférát.

Precíz fényképezéssel, fokozódó bátorsággal exponálja az idegent a lakásban, miközben átélhető és érezhető képet ad Brynn borzongató helyzetéről és élményéről. Nagyon nehéz nem a helyébe képzelni magunkat és a küszködését látva azon vacillálni, hogy mit tennénk, ha mi kerülnénk ebbe a helyzetbe.

A film ezen aspektusa immerzív, magába szív és rohanunk vele, érezzük az átélt horrort.

Ezekből a szituációkból pedig bőséggel lesz, mivel ez a lány minden erejével küzd az idegenekkel. Hol a csészealjak gravitációs nyalábjainak, hol pedig a földönkívüliek, többek között elmemanipulációs erejének áll ellen. Természeti erőként szabadulnak a szegény varrónőre, sokszor komikus szituációba keverve őt, a film pedig kiválóan egyensúlyozza az esélytelenséget és a reményt. Igaz, később, az idegenek és szándékaik leleplezésével és Brynn keregetésével a horror élmény elpárolog, eltűnik az ijesztő mivolta, az esszenciája, átveszi a helyét a tempósabb menekülés és kvázi akció, az üldözöttségből eredő feszültség. Brynnt szerencsére nem a plot armor védi, hanem a vakszerencse és a saját lelki állapota – erre az utóbbira pedig nagy hangsúlyt szeretne fektetni a No One Will Save You.

Némább film, mint a Hang nélkül, nem mindig előnyére.

Az író és rendező Duffield optimális tempóban meséli el Brynn balladáját azzal a extrával, hogy a filmben egy árva szót sem szól senki az idegeneken kívül, azok is csak a saját gurgulázásukon és morgásukon kommunikálnak (személy szerint a hang, ami kijön belőlük, nem igazán rezonál a külsejükkel). A No One Will Save You-ban nincsenek párbeszédek, sem belső monológok, még ott sem, ahol az ember azt hinné, hogy azért egy hangosabb “oh baszdmeg”  már kicsusszanna még egy apáca szájából is. A koncepció pózérőségnek tűnhet, viszont nagyon is logikus egy bizonyos szempontból: Brynn nem beszél, mivel vele sem beszél senki, mert megvetik, saját magát is megveti.

Éppen ezért a No One Can Save You némább a Hang nélkülnél, de, ahogy azt láthattuk az utóbbi film esetében, valamint az Only Murders In the Building első évadának egyik epizódjában, tökéletesen lehet történetet mesélni zéró pofázással is, minden csak a jól megírt és rendezett jelenetsorok kérdése. Ebben azonban és sajnos nem mindig remekel Duffield a játékidő során. Az elkötelezett ragaszkodás a koncepcióhoz felülírja azt a logikus viselkedést, ami ilyenkor rendkívül kézenfekvő lenne. A film végig a nagyszerűen alakító Kaitlyn Dever Brynnjére fókuszál, aki akkor sem beszél a tapasztalatairól, amikor tényleg minden ember a földön beszélne róla. A film görcsösen ragaszkodik a szótlansághoz, éppen ezért például a Brynn és a rendőrfőnök és felesége irányába táplált harag és a főszereplő bűntudata felülírja a földönkívülivel történt erőszakos találkozás élményét, így inkább nem mond semmit és elmegy – ez nagyjából érthető lenne, hiszen ki hinne neki, ha nem tudja a bizonyítani. Viszont annyira erősen kerüli a forgatókönyv azt, hogy a főszereplőnek ne kelljen megszólalnia, hogy a láthatóan jelenben játszódó filmben még okostelefonja sincs a főhősnőnek, hiszen ha lenne, akkor bizonyítani is tudná, amit lát. Másrészt a film cselekménye tálcán kínálja a kézzelfogható bizonyítékot, viszont, ha a logika diktálná a cselekmény ütemét, akkor elkerülhetetlen lenne a dialógus. Ezt pedig nem akarja, mert Duffield egyedit akart alkotni. Ami nagyjából sikerült is, összességében működik, csak éppen ezért cselekszik úgy Brynn a filmben, ahogy az ember valószínűleg nem cselekedne. Persze a némaság – ha ezeket a logikai bukdácsolásokat figyelmen kívül hagyjuk – nagyszerűen működik a filmben. Kiválóan tud Duffield dialógusok és monológok nélkül karaktert építeni: megismerjük Brynnt, érteni fogjuk a film végére a lányt.

Izgalmas és látványos UFO film, de sokakat nem fog kielégíteni

Dinamikusan vált home invasionból erőtlen, de nem rossz szörnyhorrorba a film anélkül, hogy elveszítené a lendületét. Duffield kiválóan fokozza az eseményeket és nem próbál semmit sem homályban tartani. A filmben tökéletesen láthatók a földönkívüliek, a CGI pedig megfelelő: a No One Will Save You látvány szempontjából is megállná a helyét a mozikban. A betolakodók megkapták a hagyományos “szürkék” külsejét, azt a külsőt, amit annyi beszámolók alapján készült rajzon láthattunk már, ami szintén hozzájárul az immerzióhoz. Ennek az az oka, hogy ez az ufonauta archetípus a “reális” dizájn, amivel már annyiszor találkoztunk, ami ismerős a beszámolókból, használta megannyi UFO film. Ez alatt azt értem, hogy ezzel a fiziológiával, külső jellemvonásokkal rajzolták meg őket a beszámolók, ez a külső lebeg a szemünk előtt, akkor, amikor azon elmélkedünk, hogy mi lenne ha… Őket nem várjuk éjszaka, amikor éppen eszünkbe jutnak valamilyen interneten előásott tartalom miatt.

Igaz, film igyekszik ezt is feldobni. A felétől már több típusú idegen jelenik meg. Ugyan hasonlítanak egymásra, de az invázió szempontjából láthatóan más funkciót töltenek be a fizikai adottságaik szerint is, de hogy mit, azt nyitott kérdésként hagyják meg a nézőnek Duffeildék. Pont úgy, ahogy a végkifejletet, ami a leggyengébb része, ugyanakkor, egy bizonyos perspektívából a legértékesebb része is a produkciónak.

Fentebb már említettem, hogy lélektani dráma is a No One Can Save You, a végére pedig megpróbál teljesen azzá válni. Az inváziós film cselekményébe egyre inkább belekeveredik Brynn traumája és annak oka, a sztori módszeresen kezdi összefésülni a kettőt, ami ugyan ad ízt az egésznek, de lendületet elvesz. Erőst disszonánssá válik a cselekménnyel, mert valami nagyon olcsó és elhadart, kissé művészieskedő, gyors lezárásnak tűnik, még úgy is, hogy érthető, miért pont ez és így történik. A sztori a disszonancia ellenére furcsán koherensnek érződik mindvégig. Érthető, hogy Brynn miért ilyen ellenálló, miért válik fontossá az idegenek számára, de valahogy mégis úgy éreztem a végére, hogy ez egy blöff, ez a film meg akar vezetni azzal, hogy több annál, ami. Természetesen a záró képsorokkal nyitott kérdéssé váló finálé kiváló alapanyagot kínálnak egy legalább egy sörös beszélgetésnek, éppen emiatt is értékes a vége filmnek, hiszen így marad velünk a sztori, emiatt nézhetjük meg újra. Viszont kissé úgy érzem, hogy ahogy a némaságért feláldozták a logikát, úgy a művészi szubtextus oltárán feláldozták a valódi katarzist, amit megérdemelt volna.

Verdikt

A No One Will Save You egy hiánypótló UFO film, egy izgalmas alkotás, ami ezt a jó öreg koncepciót használja arra, hogy az esti megtekintése után egy kicsit nehezebb szívvel menjünk ki az udvarra, vagy az utcára a sötétben. Jó volt ismételten egy közel régivágású inváziós, és lényegében egy idegen eltérítésről szóló filmet nézni. Nagyszerű fényképezése és izgalmas jelenetei végig feszültté teszik a filmet, viszont a vége egyesek számára csalódáskeltő lesz. Mindenesetre reménykedem, hogy lesz annyira sikeres, hogy többen próbálkozzanak ezzel a műfaji koncepcióval.

7 /10 kisszürkeidegenraptor

Nincs, aki megmentsen

No One Will Save You

sci-fi horror
Játékidő: 93 perc perc
Premier: 2023. szeptember 22.
Rendező: Brian Duffield
Csatorna: Disney+ (HULU)

Eltelt megint egy hét? Mi történt itt? Ne is gondolkodj, összeszedtük neked a legfontosabb cikkeket, híreket!

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.