Amikor először megláttam a Kokainmedve plakátját, egy moszkvai diszkó kidobóemberének véres alvilági bosszúhadjárata sejlett fel előttem, de amúgy azzal is kibékültem volna, ha egy animált állatmese durvul be kicsit a szerketől. Nos, a végeredmény ezektől valami egészen eltérőt tartogat. Filmkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az USA kábítószerek (meg a fogyasztók, sajnos) ellen vívott küzdelme Richard Nixon alatt kapcsolt magasabb sebességbe, aki 1973-ban megalapította a Drogrendészeti hivatalt. Ronald Reagan aztán tovább vívta az elődje által megkezdett keresztes háborút, járulékos veszteségként évtizedekkel vetve vissza a pszichedelikumokkal történő, amúgy egészen ígéretes gyógyászati kísérletezést. Míg az értelmetlen kriminalizálás az előbbi példához hasonlatos látszatmegoldásokat hozott ugyan, a drogháború indokolt aspektusainak teljes kudarca napjainkra vált evidenssé. Az illegális szerek meglehetősen komplex témáját Hollywood rendre előszeretettel boncolgatja, sőt, a – közeledve a Kokainmedve felé – a fehér por históriája még hazai értelmezést is kapott, de a valódi igazságtételre egészen mostanáig kellett várjunk. Elizabeth Banks ugyanis megmondja a frankót, miszerint:
A drogok rosszak, értve?
A felvezetésben mindjárt Nancy Reagan rágja szánkba keresztényi figyelmeztetését archív felvételről, mindenféle irónia nélkül. Sajnos alkotói oldalról is, aminek kibontásához tisztázzuk is le gyorsan, pontosan mi a bánatos wattafakk a Kokainmedve. Geg? Trash? Horror? Akció? Komédia? Mindez, és még több, közben egyúttal jóval kevesebb, mégsem feltétlenül kerülendő.
HIRDETÉS
A történet szerint jópár sporttáskányi, Kolumbiából csempészett kokó zuhan ki egy repülőből a Georgia-állambéli erdőségben, amire egy nőstény fekete medve – a kötekedős, nem territoriális fajtából – alaposan rákap. A szertől szinte szupererőre szert tevő jószág aztán darabokra tépi az útjába kerülő szerencsétleneket, ahogy az az áldozathibáztatást csúcsúra járató forgatókönyvben meg van írva. Mer’ hát minek mentek oda…?! Mindez igaz történet alapján, amit ha nagyon prosztó módon akarok egyszerűsíteni, akkor az annyi, hogy a valóságban találtak a fák között egy döglött medvét.
Kokainmedvét.
A szörny legyőzését küldetéselemekkel színesítő alapképlet természetesen megköveteli, hogy áldozati bárányok sokasága haljon lehetőleg minél véresebb halált. Mivel az USA-ban terítő piti maffiavezér, Syd (Ray Liotta) nem szívesen magyarázná el nála délebbre tevékenykedő üzlettársainak, miért veszett el a rábízott áru, fiát, a feleségét gyászoló Eddie-t (Alden Ehrenreich) és annak barátját, Daveed-et (O’Shea Jackson Jr.) bízza meg, hogy szívjanak egy kis friss levegőt, és szerezzék vissza az értékes szállítmányt. A civilek, vadőrök, helyi huligánok, na meg a rendőrség által bonyolított misszió naná, hogy a túlélésért folytatott küzdelembe fordul, grindhouse-erőszakkal, buddy comedyvel, leckeszerűen felmondott, ötlettelen záróharmaddal. Pedig a Kokainmedvében lett volna potenciál akár valamiféle elcseszett kultstátuszra is, de ennek ígéretét csak hellyel-közzel tudta beváltani.
A Solo: Egy Star Wars történetből ismerős Ehrenreich és O’Shea Jr. közti kémia korrektül működik: előbbi kiábrándult a bűnözésből, és amikor nem a sírással küzd, sztoikusan terelgetné erőszakos társát erkölcsösebb ösvényekre. A Modern Family Mitchell-je, Jesse Tyler Ferguson pedig úgy megbújik a hippi természetvédő, már küllemében mosolyra fakasztó szerepében, hogy jó ideig tartott, mire egyáltalán felismertem. Az ármány és kokain alapjain nyugvó főszál jó egy órán keresztül lazán elviszi a hátán a baribálasszony gyilokhadjáratát, de aztán a véres belezés csillapodik, a lezárásig vezető, unalomba hajló utat pedig már kábé akkora kedvvel tesszük meg, mint egyszeri túrázó feltört sarokkal az utolsó kilométereket.
Igazából a túltolt erőszak és a (magyarítva legalábbis, az eredetihez nem volt szerencsém) helyenként hangosan kacagtató beszólások adják a „koka-koala” igazi értékét: ezeknél éreztem, hogy ha ebből a kábszerállat-vonalból trend lesz, talán adok egy esélyt a beekizett óriásszázlábú meséjének, aki szeretetteljen ölelgetné a viszolygó humanoidokat. (De egy füves lajhár is meditatív művet eredményezhetne.) De hamarosan érkezik az Asylum válasza a Kokainmedévre, az Attack of the Meth Gator .
Míg a M3gannél rendben lévőnek találtam a szélsőséges horror mellőzését a szatirikus celofánba csomagolt üzenet oltárán, itt igenis bele kellett állni a Hullajót idéző hústurmixba, különben a koncepció már a játékidő alatt elmerült volna az ásítások kísérte langyos középszerben.
Egy kreatívabb vizuális megközelítés (lásd Győzelmi sorozat), vagy egy konvenciókat frissen tálalni képes, zséfilmzsánerben járatos rendező (Robert Rodriguez, akár) talán képes lett volna hozzátenni ehhez a kiránduláshoz a hiányzó hozzávalókat, mondjuk egy magát félőrültre szívó drogbáró kontra megvadult medve összecsapást. Azonban még azzal együtt is, hogy Elizabeth Banks neve toxikus kreténségei miatt sokáig szinte szitokszóval ért fel számomra, azt kell mondjam, hogy a rendezőnő egyszeri megtekintésre alkalmas terméket dirigált le csapatával, ami nagyjából félúton találkozik a nézői elvárásokkal. Ha próbált valamit üzenni az adrenalinfokozáson túl, akkor az talán annyi, hogy állatoknak elmeállapotot befolyásoló szubsztanciát adni káros azok környezetének egészségére. Esetleg, hogy egy idegbeteg nőstényt jobb békén hagyni, mert a végén még le találja tépni a fejedet. Nem ironizálok, figyelmeztetése még életeket menthet…
Szegény Ray Liottát mindenesetre nem a Kokainmedve miatt fogjuk emlegetni.
