Todd Field új filmje, a Tár egy kijózanító és elgondolkodtató film hatalomról és a művészet jövőjéről. Árnyaltan és remekül kidolgozva mutatja meg a mostani társadalmi jelenségeket, a cancel culture-t és a politikai korrektséget. Nem szolgál válaszokkal, azokat a nézőkre bízza, így még napokkal a megnézése után is töprengünk rajta. Feszült, drámai alkotás, Cate Blanchett fantasztikus alakításával. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Tár Todd Field (A hálószobában, Apró titkok) író és rendező első filmje 2006 óta. A sok évnyi hallgatás után Field igazán ütős filmmel tért vissza, amelynek forgatókönyvét állítólag a COVID lezárások alatt, 12 hét alatt írta. Azonnal tudta, hogy Cate Blanchett-et kéri fel a főszerepre, és miközben a színésznő ügynökével telefonált, még össze is törte a kocsiját. Blanchett elmondása szerint nagyon lassan szokta olvasni a forgatókönyveket, de Todd művét rekordsebességgel elolvasta és azonnal igent mondott a szerepre.
Lydia Tár a klasszikus zene világában szinte minden sikert elért, amit lehetett. Nemzetközi szinten elismert karmester és zeneszerző, rengeteg díjat zsebelt be, könyvet írt és épp Mahler Ötödik szimfóniájának felvételére készül az általa vezetett Berlini Filharmonikusokkal. Ez az utolsó darab, amelyet még nem vezényelt zenekarával, így nagy lelkesedéssel veti bele magát a munkába. A hírnév és tökéletesnek tűnő élet mögött azonban súlyos titkok lapulnak, és ahogy a történet halad előre, úgy esik szét szép lassan a karmester világa – és derült fény igazi jellemére.
HIRDETÉS
Tár amellett, hogy a szakma leghíresebb női karmestere, látszólag tökéletes életet is él: Berlinben, egy gyönyörű lakásban él párjával, Sarah-val és kislányukkal, Petrával. Kollegái tisztelik, kezdő zenészek lesik a kegyeit, a social media áradozik róla.
A történet lassan és fokozatosan, a feszültséget okosan adagolva mutatja meg nekünk Tár valódi személyiségét, és a néző lassan minden szimpátiáját elveszíti a karmester karaktere iránt.
A múlt titkai kísértik a nőt, és egy tragikus haláleset kapcsán hamarosan kiderül: Tár nem egy jó ember. Pozíciójától megrészegülve él vissza a hatalmával, hazudik és használja ki a körülötte lévő embereket.
Cate Blanchett játéka fantasztikus, egyszerre zseniális a munkájában, de hazug és manipulatív magánemberként. A szerep kedvéért megtanult németül, zongorázni tanult és Mahler munkásságát tanulmányozta. Teljesen átadja magát a szerepnek és a Tárban szép lassan eléri, hogy a nézők a sztori végére megutálják. A felvételek fókuszában szinte mindig Tárt látjuk közelről, vagy messzebbről, hallgatóság szemszögéből. A világa, a színek, a falak mind ridegek, mint amilyen a nő maga. A filmben – az egyébként drezdai filharmonikusok által előadott – játszott fő darab, Mahler szimfóniája remekül illik a film hangulatához. Fantasztikus, erőteljes, drámai és fenyegető egyszerre.
A Tár a mai társadalmi jelenségekről és a szélsőségekről is szól. A #metoo mozgalom mellett a cancel culture témáját és a hatalom kérdését járja körbe. Tár lenézi a fiatalabb generációt, robotoknak hívja őket. Nem érti és nem is akarja megérteni az új jelenségeket, legyen szó szexuális irányultságokról, vagy a politikai korrektségről. Az egyik legfontosabb jelenet is ezt dolgozza fel: a karmester kiosztja egy diákját, amikor az azt mondja: ő nem hallgat Bach-ot. Miért nem? Mert nem ért egyet azzal, ahogy Bach élt. Fehér és heteroszexuális zeneszerzőket ő nem hallgat és nem játszik. Jogosan szisszenhetünk fel ezen a kijelentésen, de ez csak a napjaink jelenségét tükrözi. Tár – és a film is – felteszi a kérdést: lehet-e egy művet elválasztani a szerzőjétől? Lehet-e egy szakmai teljesítményt vagy alkotást értékelni, szeretni akkor is, ha az alkotója más nézeteket vall, vagy rossz ember?
Akár tetszik, akár nem, ez a film rólunk szól.
A történet is nyomasztó, de leginkább attól kapunk gyomrost, amit ez a film mond rólunk és a hatalmon lévő emberekről. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot Tár és Weinstein között; ugyan Tár fiktív karakter, de mind tudjuk, hogy az utóbbi időben hány hozzá hasonló rendezőről, színészről derültek ki súlyos dolgok és mentek a süllyesztőbe.
De nemcsak a #metoo botrányokra reflektál a mű, hanem politikai korrektség kapcsán a szélsőségekre is. Manapság „divatos” az elavult eszméket éltető művek, könyvek betiltásáért kampányolni, de nemrég volt hír az is, hogy a Charlie és a csokigyár szövegét átírta a kiadó, hogy polkorrekt legyen. Ez a fajta jelenség kétségbeejtő. Azért ne olvassunk egy könyvet, mert az írója rasszista volt? Vagy azért ne éltessünk egy színészi teljesítményt, mert az adott színész rossz ember? A Tár megnézése után rengeteg hasonló gondolat kering bennünk, és a film nem is akar választ adni ezekre a kérdésekre, és nincsenek is csak jó, vagy csak rossz válaszok.
A filmet hat Oscar-díjra jelölték, és valamennyit meg is érdemelné.
A Tár egy nagyon fontos film az utóbbi évtizedek társadalmi jelenségeiről, a hatalmi játszmákról és a művészet jövőjéről.
Todd Field nem akarja megmondani, merre visz ez minket, vagy hogy jó-e vagy rossz-e a cancel culture. Azt akarja, hogy gondolkodjunk el erről mi.
