Újabb klasszikust ért el a remake-hullám: a Patrick Swayze és Sam Elliott fémjelezte 1989-es kultfilmből, az Országúti diszkóból is készült modern feldolgozás. A Doug Liman rendező (A Bourne-rejtély, Mr. és Mrs. Smith) fémjelezte új verzióban Jake Gyllenhaal és a színészi babérokra törő Conor McGregor püfölik egymást, azt viszont sajnos nem igazán lehet eldönteni, hogy a készítők ezt az egészet komolyan gondolták-e.
Mindig ingoványos talaj egy népszerű és klasszikusnak számító filmet remake-elni, noha nem lehet azt mondani, hogy nincsenek pozitív példák. Ilyen esetekben ugyanis elég nehéz elfogadhatóan indokolni az újraforgatás létjogosultságát. Az Országúti diszkó esetében alapvetően azt lehet felhozni a remake mellett, hogy az eredeti elég régen készült, és mai szemmel kifogásolhatónak számítanak bizonyos részletei: elsősorban a nők ábrázolása, a nőkről való beszédmód az, ami most már nemigen férne bele. Ráadásul az 1989-es verzió kritikailag bukás lett, és több Arany Málna-díjra is jelölték. Tehát
ha egy mai közízlésnek megfelelő, a régi változatnál jobban megírt filmet hoznak ki az alapötletből, akkor lehetne értelme az új Országúti diszkónak, de sajnos nem ez a helyzet.
Az már az elejétől kezdve egyértelmű, hogy az Amazon-féle remake-hez az alkotók teljesen újragondolták a sztorit. Először is Dalton eredetsztoriját átírták, és egy életunt antihőst csináltak belőle, aki úgy kerül a sztori központi helyszínéül szolgáló bárba, hogy korábban még nem dolgozott kidobóként. Ennek ellenére kifejezetten jól helytáll, ami azért kissé furcsa. Viszont mivel a film eleinte nem igazán veszi komolyan magát – a humor kifejezetten nagy hangsúlyt kap, illetve kapunk meta-utalást a történet western-jellegére –, emiatt működőképesnek tűnik a koncepció. Csakhogy
a poénkodás mellett a történet építkezése teljesen háttérbe szorul, így amikor eljutunk oda, hogy a dolgok komolyra fordulnak, és főszereplőnek meg kell védenie a városkát meg a nőt, akivel összejött, akkor nagyon hiányzik a hős motivációja.
Az eredeti Országúti diszkóban Swayze karaktere nyitott volt az emberi kapcsolatokra, és láttuk ismerkedni, barátkozni a helyiekkel, és a doktornővel való viszonyát is látjuk kialakulni. Ezzel szemben a remake Gyllenhaal által alakított főszereplőjében nem alakul ki különösebb kötődés a hellyel és lakóival szemben, a szerelmi kalandja pedig inkább csak futó dolognak tűnik – ennek fényében pedig furán hat, hogy annyira felkapja a vizet, amikor a városlakók és a nő veszélybe kerülnek. Ráadásul amikor eljön a végső leszámolás, a film az addigiakkal ellentétben egyszerre mintha túlságosan komolyan akarná venni magát: az addigi könnyedség helyét átveszi a brutalitás.
Erősen rányomja a bélyegét az Országúti diszkóra az is, hogy a főellenséget alakító McGregor látványosan nem mutat színészi tehetséget.
Amíg a könnyedebb hangvétel dominál, addig a harcművész eltúlzott mimikája még kevésbé zavaró, azonban az idő előrehaladtával egyre inkább parodisztikus jelleget kölcsönöz a filmnek. Emiatt még az utolsó nagy összecsapás is csak látványos tud lenni, katartikus már nem. Gyllenhaal persze a kisujjából kirázza a maga szerepét, és az ő remek játéka mellett csak még jobban kijön a másik főszereplő hiányossága. A doktornőt játszó Daniela Melchior alakítása sem kifejezetten meggyőző, bár talán az ő esetében is kevésbé érződne ez, ha nem egy ilyen tehetséges és karizmatikus partnere lenne. Billy Magnussen remekül hozza az esetlen gonosztevő figuráját – a film talán egyetlen kissé árnyalt karakterét –, a bártulajdonost megformáló Jessica Williamset viszont annyira háttérbe szorították, hogy nem tudja a komikus vénáját megcsillogtatni. Magyarán
a casting felemásra sikerült, és ez a szereplőgárda nem tudja megmenteni az Osztágúti diszkó remake-et.
Az eredetit is jogosan érik kritikák, azonban összességében egy gördülékeny film volt, amelynek első és második fele nem ütött el élesen egymástól. Emellett ráadásul abban az 1989-as változatban annyira jelen van az akkori korszellem, hogy utólag már csak azért is érdekes – részben ez magyarázhatja kultikus státuszát is. A 2024-es verzióról egyik sem mondható el. Mivel a filmet az eredeti tervekkel ellentétben végül nem küldték a mozikba, azt már nem tudhatjuk meg, hogyan teljesített volna a jegypénztáraknál, de az talán kijelenthető, hogy ez valószínűleg nem fog 35 év múlva a sokszor újranézett filmek között szerepleni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
