A Vaskarom szorítófogásban csavarja ki a szívünk – Kritika

A Vaskarom minden idők egyik leghíresebb pankrátor dinasztiájának, a Von Erich család tragikus történetét meséli el.  Fritz Von Erich (született nevén Jack Barton Adkisson Sr.) az 50-es években szállt a ringbe, ahová később mind a hat fia közül öt követte a példáját. Ám közülük végül csak az egyiküknek sikerült túlélnie az apjukat. A Von Erich fiúk tragikus korai halála (több esetben öngyilkossága) nyomán elkezdett terjedni az a nézet, hogy a családot átok sújtja. Sean Durkin író-rendező pedig épp ennek az átoknak a mibenlétét kutatja. Mert igen, a Von Erich fiúk életét tényleg egy átok vette el. Csak éppen ebben az átokban nincsen semmi természetfeletti, vagy misztikus.

A látszat ellenére Vaskarom nem egy tipikus pankrátor/sport-film. Noha a legtöbb sportfilmhez hasonlóan a cselekmény középpontjában itt is a főszereplőinek sikeréért zajló erőfeszítései, a csúcsra jutásuk és az esetleges bukásuk áll. (Ha lehet hiányérzetünk a filmmel kapcsolatban, az talán éppen az, hogy bár utalgat rá, nem igazán megy bele abba, hogy a háttérben milyen füstös szobás megállapodások vezetnek oda, hogy valaki pankrátorbajnok legyen.) Ám az igazi konfliktusok és a lényegi történet ez esetben a ringen kívül történnek. Hiszen a Von Eirich fivéreknek elsősorban nem a riválisokat, a számító sportmenedzsereket, de nem is feltétlenül saját magukat kell (vagy kéne) legyőzniük. Hanem azt a családi átkot, ami már a születésük előtt megpecsételte a sorsukat. Az átkot, ami a tudtukon kívül megmérgezte az életük minden pillanatát. Az átkot, amire legtöbbször úgy hivatkoznak, hogy uram, de amelynek valódi neve: apa.

És, azt, hogy milyen az, amikor egy mérgező személyiség – tudatos akarat nélkül – tesz tönkre mindent és mindenkit maga körül. Úgy, hogy fel sem ismeri az pusztító hatását.

Fritz Von Erich pedig elementáris erővel zúzta szét a saját családját. A főleg karakterszínészként ismert Holt McCallany tökéletes a katonás rendet tartó, szigorú, minden ízében vér-konzervatív apafigura szerepében. Noha Fritz Von Erich siker iránti megszállottsága szinte az összes fia életét követelte, McCallany játékában mégsem otromba karikatúraként jelenik meg. A Vaskarom szembesít azzal, hogy nem csak egy iszákos, agresszív barom lehet bántalmazó. Hanem valaki olyan is, aki „szereti” a családját. Ahogyan a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, úgy Von Erich is csak a legjobbat akarta a fiainak. Mindentől próbálta védeni őket, csak saját hübriszétől nem tudta. Nem volt képes felismerni, hogy nem biztos, hogy nekik is az a legjobb, ami neki. McCallany mélyen emberi játékában olykor-olykor felcsillan a szörnyeteg mögötti ember, aki maga sem teljesen érti, hogy mi okozza a családját érő folyamatos sorscsapásokat. Durkin filmjében fokozatosan válik a családi idill a legszörnyűbb, soha véget nem érő rémálommá.  

A Vaskarom egy szinte kibírhatatlanul tragikus haláltánc. Látjuk, hogy hova tart, csak épp nincs erőnk megállítani. Ahogyan a főszereplőnek, aki a nézővel párhuzamosan kezdi felismerni a szerető apa maskarája mögé bújt, rideg és számító szörnyet.  

Nem csupán azzal okoz meglepetést, hogy milyen brutálisan kigyúrta magát, hanem átélt játékával is. Tökéletesen képes megjeleníteni azt az elkeseredett szorongást, amit a két világ között rekedt karaktere átél. Aki egyfelől engedelmességgel „tartozik” az apja iránt, másfelől pedig kötelességének érzi, hogy megvédje az öccsét. A Vaskarom annak a filmje, hogy milyen elképesztően nyomasztó egy ilyen lehetetlen helyzetben létezni. Hogy egy sokkal nagyobb erő kell egy toxikus viszonyból/környezetből kilépni – egyáltalán felismerni azt – mint a ringben padlóhoz vágni az ellenfelet.  

Persze rajtuk kívül a többi színészt is hosszasan lehetne méltatni. Jeremy Allen White például egész egyszerűen brillírozik a talán legnehezebb sorsú testvér sokoldalú szerepében, de hasonlóan remek Maura Tierney kiábrándult, a problémákat (tudatosan) nem észrevevő anyuka szerepében is. Mindegyik karakter és alakítás elképesztően autentikus. Noha Durkin forgatókönyve persze itt-ott eltér a valóságtól. A legdurvább változtatás, hogy a film teljesen mellőzi a legfiatalabb Von Erich fivért. Az öngyilkosságba menekülő Chris mellőzése talán tiszteletlenségnek tűnhet, ám az az igazság – noha nem illik ilyet írni – de tekintve, hogy sorsa sajnos nagyon hasonló a bátyaiéhoz, így nem adott volna már plusz dimenziót a filmbe. Az esetleges változtatások ellenére Durkin összességében hitelesen mutatja be a Von Erich család pokoli kálváriáját. 

A Vaskarom pedig nem csak színészeiben és cselekményében érződik roppant autentikusnak, de képi és zenei világában is. Erdély Mátyás a késő délutánok melankolikus hangvételét hordozó fényképezése már eleve magában hordoz valami konstans szomorúságot, amit remekül támogat meg Richard Reed Parry gyönyörű aláfestő zenéje. Durkinnel együtt egy valódi, életszagú 80-as éveket varázsolnak a vászonra. Nem pedig annak sokszor látott kommersz, hamis-nosztalgiával felfújt kirakat változatát. 

A Vaskarom gyönyörűen megkomponált, szívszorító példázata annak, hogy a szigorú, katonás, eredményorientált nevelés sokszor nem, hogy nem célravezető, de kifejezetten káros is. Hogy a dolgok erőltetése legtöbbször épp az elérni kívánt cél abszolút ellentétét okozza. Hogy nem pusztán a gyerekeknek kell tisztelni a szülőt, de szülőnek is a gyereket. Ennek hiánya pedig iszonyú tragédiákhoz vezethet. Mert a szülő feladatan nem az, hogy  diktatórikusan meghatározza a gyermeke célját, csupán segíteni neki megtalálni azt.