Film

A Vaskarom szorítófogásban csavarja ki a szívünk – Kritika

Vaskarom-Zac Efron

Noha első ránézésre tipikus pankrátoros sportfilmnek tűnhet, a Vaskarom valójában azonban egy érzékeny családregény arról, hogy egy toxikus személy hogy tudja megmérgezni és tönkre tenni a körülötte élők életét, úgy, hogy észre sem veszi.

A Vaskarom minden idők egyik leghíresebb pankrátor dinasztiájának, a Von Erich család tragikus történetét meséli el.  Fritz Von Erich (született nevén Jack Barton Adkisson Sr.) az 50-es években szállt a ringbe, ahová később mind a hat fia közül öt követte a példáját. Ám közülük végül csak az egyiküknek sikerült túlélnie az apjukat. A Von Erich fiúk tragikus korai halála (több esetben öngyilkossága) nyomán elkezdett terjedni az a nézet, hogy a családot átok sújtja. Sean Durkin író-rendező pedig épp ennek az átoknak a mibenlétét kutatja. Mert igen, a Von Erich fiúk életét tényleg egy átok vette el. Csak éppen ebben az átokban nincsen semmi természetfeletti, vagy misztikus.

A látszat ellenére Vaskarom nem egy tipikus pankrátor/sport-film. Noha a legtöbb sportfilmhez hasonlóan a cselekmény középpontjában itt is a főszereplőinek sikeréért zajló erőfeszítései, a csúcsra jutásuk és az esetleges bukásuk áll. (Ha lehet hiányérzetünk a filmmel kapcsolatban, az talán éppen az, hogy bár utalgat rá, nem igazán megy bele abba, hogy a háttérben milyen füstös szobás megállapodások vezetnek oda, hogy valaki pankrátorbajnok legyen.) Ám az igazi konfliktusok és a lényegi történet ez esetben a ringen kívül történnek. Hiszen a Von Eirich fivéreknek elsősorban nem a riválisokat, a számító sportmenedzsereket, de nem is feltétlenül saját magukat kell (vagy kéne) legyőzniük. Hanem azt a családi átkot, ami már a születésük előtt megpecsételte a sorsukat. Az átkot, ami a tudtukon kívül megmérgezte az életük minden pillanatát. Az átkot, amire legtöbbször úgy hivatkoznak, hogy uram, de amelynek valódi neve: apa.

Sean Durkin rendezése érzékenyen, elegánsan, tragikusan és fájóan valósan mutatja be a toxikus családi környezetet.

És, azt, hogy milyen az, amikor egy mérgező személyiség – tudatos akarat nélkül – tesz tönkre mindent és mindenkit maga körül. Úgy, hogy fel sem ismeri az pusztító hatását.

Fritz Von Erich pedig elementáris erővel zúzta szét a saját családját. A főleg karakterszínészként ismert Holt McCallany tökéletes a katonás rendet tartó, szigorú, minden ízében vér-konzervatív apafigura szerepében. Noha Fritz Von Erich siker iránti megszállottsága szinte az összes fia életét követelte, McCallany játékában mégsem otromba karikatúraként jelenik meg. A Vaskarom szembesít azzal, hogy nem csak egy iszákos, agresszív barom lehet bántalmazó. Hanem valaki olyan is, aki „szereti” a családját. Ahogyan a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, úgy Von Erich is csak a legjobbat akarta a fiainak. Mindentől próbálta védeni őket, csak saját hübriszétől nem tudta. Nem volt képes felismerni, hogy nem biztos, hogy nekik is az a legjobb, ami neki. McCallany mélyen emberi játékában olykor-olykor felcsillan a szörnyeteg mögötti ember, aki maga sem teljesen érti, hogy mi okozza a családját érő folyamatos sorscsapásokat. Durkin filmjében fokozatosan válik a családi idill a legszörnyűbb, soha véget nem érő rémálommá.  

A Vaskarom egy szinte kibírhatatlanul tragikus haláltánc. Látjuk, hogy hova tart, csak épp nincs erőnk megállítani. Ahogyan a főszereplőnek, aki a nézővel párhuzamosan kezdi felismerni a szerető apa maskarája mögé bújt, rideg és számító szörnyet.  

McCallany mellett a film másik hajtóereje Zac Efron, aki kétségtelenül élete alakítását nyújtja a legidősebb fivér (Kevin) szerepében.

Nem csupán azzal okoz meglepetést, hogy milyen brutálisan kigyúrta magát, hanem átélt játékával is. Tökéletesen képes megjeleníteni azt az elkeseredett szorongást, amit a két világ között rekedt karaktere átél. Aki egyfelől engedelmességgel „tartozik” az apja iránt, másfelől pedig kötelességének érzi, hogy megvédje az öccsét. A Vaskarom annak a filmje, hogy milyen elképesztően nyomasztó egy ilyen lehetetlen helyzetben létezni. Hogy egy sokkal nagyobb erő kell egy toxikus viszonyból/környezetből kilépni – egyáltalán felismerni azt – mint a ringben padlóhoz vágni az ellenfelet.  

Persze rajtuk kívül a többi színészt is hosszasan lehetne méltatni. Jeremy Allen White például egész egyszerűen brillírozik a talán legnehezebb sorsú testvér sokoldalú szerepében, de hasonlóan remek Maura Tierney kiábrándult, a problémákat (tudatosan) nem észrevevő anyuka szerepében is. Mindegyik karakter és alakítás elképesztően autentikus. Noha Durkin forgatókönyve persze itt-ott eltér a valóságtól. A legdurvább változtatás, hogy a film teljesen mellőzi a legfiatalabb Von Erich fivért. Az öngyilkosságba menekülő Chris mellőzése talán tiszteletlenségnek tűnhet, ám az az igazság – noha nem illik ilyet írni – de tekintve, hogy sorsa sajnos nagyon hasonló a bátyaiéhoz, így nem adott volna már plusz dimenziót a filmbe. Az esetleges változtatások ellenére Durkin összességében hitelesen mutatja be a Von Erich család pokoli kálváriáját. 

A Vaskarom pedig nem csak színészeiben és cselekményében érződik roppant autentikusnak, de képi és zenei világában is. Erdély Mátyás a késő délutánok melankolikus hangvételét hordozó fényképezése már eleve magában hordoz valami konstans szomorúságot, amit remekül támogat meg Richard Reed Parry gyönyörű aláfestő zenéje. Durkinnel együtt egy valódi, életszagú 80-as éveket varázsolnak a vászonra. Nem pedig annak sokszor látott kommersz, hamis-nosztalgiával felfújt kirakat változatát. 

A Vaskarom gyönyörűen megkomponált, szívszorító példázata annak, hogy a szigorú, katonás, eredményorientált nevelés sokszor nem, hogy nem célravezető, de kifejezetten káros is. Hogy a dolgok erőltetése legtöbbször épp az elérni kívánt cél abszolút ellentétét okozza. Hogy nem pusztán a gyerekeknek kell tisztelni a szülőt, de szülőnek is a gyereket. Ennek hiánya pedig iszonyú tragédiákhoz vezethet. Mert a szülő feladatan nem az, hogy  diktatórikusan meghatározza a gyermeke célját, csupán segíteni neki megtalálni azt.

9 /10 tragikus pankrátor-raptor

Vaskarom

The Iron Claw

dráma, sportfilm
Játékidő: 130 perc
Premier: 2024.03.21.
Rendező: Sean Durkin

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.
×