HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

The Curse kritika – Hogy lehet valami egyszer kényelmetlenül kínos, mégis emlékezetes?

A The Curse az a sorozat, amit épp annyira lehet imádni, amennyire gyűlölni is. A vizuális megoldásai, a társadalomkritikája és a színészi alakításai kimagaslóak, Emma Stone-nal az élen. Ugyanakkor a képmutatásból és kényszeredett jóemberkedésből fakadó diszkomfort érzet sokakat késztethet korai feladásra. Spoilermentes kritika.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Legyetek átkozottak!

A komikusként ismert Nathan Fielder (A próba) és a színészként, valamint az amerikai függetlenfilmes szcéna feltörekvő alakjaként is bizonyító Benny Safdie (Oppenheimer, Csiszolatlan gyémánt) új sorozata nem egyszerű élmény. A páros nemcsak közösen írta, de több epizódot rendeztek is, és színészként is szerepelnek a szériában. A The Curse pedig így épp olyan lett, mint amilyen eddigi munkásságuk alapján várható. Fielder, az önostorozó, kínosságba menekülő humor képviselőjeként a The Curse-ben is maximumra tekeri a krindzsmétert, amit hasonló minőségben fogant alakításával koronáz meg.

Benny Safdie pedig hozta magával a függetlenfilmes hátterét, amitől a sorozat olyannak tűnik, mintha nem is tévéképernyőkre, hanem filmfesztiválokra szánták volna. Mindkét alkotó szereti lencsevégre kapni a szereplők (akár tudnak róla, hogy azok, akár nem) spontán reakcióit, és a kamerát puszta megfigyelőként alkalmazni. A cinéma verité sajátosságainak alkalmazása a The Curse esetében is tetten érhető, bár a sorozat már szakított a non-scripted jelleggel. A történet pedig hiába kezdődik egy egyszerű felütéssel, elég hamar bemutatja, hogy sok mindenről kíván szólni. Csak nem mindenről tud elég összeszedetten.

HIRDETÉS

Emma Stone alakítására viszont nem lehet nem odafigyelni.

The Curse, avagy mi az átok az az átok?

A frissen házasodott Siegelék, Asher (Fielder) és Whitney (Stone) csupa jószándékkal érkezik az Új-Mexikói Española városába. Kifejezetten ökotudatos ingatlanok, úgynevezett passzívházak építésével foglalkoznak, ami reményeik szerint nagyot fog lendíteni a környék fenntarthatóságán és népszerűségén. Ha pedig már ott vannak és ilyen nemes cselekedeteket hajtanak végre, miért ne adják el a tévének? A házaspár egy házalakítós reality műsort is forgat Fliplanthropy címen. A show nemcsak a házakkal foglalkozik, de azzal is, hogy Siegelék milyen jó emberek és mennyi mindent tesznek a helyi őslakos és spanyolajkú közösségért.

Arról viszont már kevésbé, hogy Whitney családja miből szedte meg magát (nyomortelepi ingatlanok kiadása), vagy hogy a pár jóemberkedése mögött mennyi alakoskodás rejlik. A házasok barátjaként, és a sorozat rendezőjeként képbe kerülő Dougie (Safdie) azonban a forgatás során észleli, hogy Siegelék kapcsolata bizony eléggé repedezett. A műsor egy enyhe irányváltással így beemeli Whitney és Ash kapcsolatát is a képletbe, amitől nagyobb szórakoztató értéket remélnek. Csak Ash meg ne tudja!

A The Curse mint média- és dzsentrifikáció-kritika

A The Curse persze szerencsére nem annyira egyenes és magától értetődő sorozat, mint ahogy elsőre látszik. A felütéséből jogosan és elvárt módon következik, hogy értelmezhető a reality műsorok kritikájaként. A műsorvezetőket angyali színben feltüntető, életkörülményjavító és házalakító műsorok megkonstruált álvalósága mögé enged némi bepillantást. Még ha tartalmaznak is őszinte megnyilvánulásokat, nem szabad elfelejteni, hogy médiaprodukciókként biztosan nem mentesek a manipulációtól. A sorozatban többször szemtanúi lehetünk annak, hogy a non-scripted show-nak beállított műsorban is kész mondatokat kapnak a szereplők, vagy annak, hogy lecserélik a lakásvásárlónak beállított embereket a kiváltott hatás fokozása érdekében. A The Curse tehát azt mondja, hogy hiába is hívjuk “reality”-nek a hasonló műsorokat, ha a valósághoz igen kevés közük van, és képtelenek is lennének bemutatni annak minden oldalát.

Hiszen ha így lenne, akkor Siegelék filantrópiának álcázott képmutatása is nyilvánvalóvá válna, amiben főleg Whitney jár az élen.

A helyieket segítő céllal megvalósított jóemberkedős kirakatmegoldásai valójában az áruba bocsátott dzsentrifikáció aktusa. A pár által a városba hozott, de már elsőre is helyidegennek tűnő kávézó, vagy a kézműves farmer bolt papíron lehet, hogy jó ötletnek tűnt, de a helyi lakosokat nem igen mozgatja meg. Még akkor sem, ha új munkalehetőségeket is kínálnak.

Kifelé tehát jól mutat, lehet mutogatni a műsorban, de a közösséget valójában nem segíti az efféle haszoncélú alakoskodás. Ékes példája ennek, hogy amikor lopások történnek a farmerboltban, Whitney a hatóságok bevonása nélkül, saját zsebből fedezi a kárt, nehogy csorba essen a környék jó hírnevén és a műsorán. Mint ahogy az is inkább csak Whitney egóját simogatja, hogy próbálja a helyi művészek portékáit bemutatni a saját érdekei mentén. A The Curse házaspárja így akkor is a “fehér megmentő” toposz megtestesítőjeként tetszeleg, ha valójában ez sosem volt céljuk. A saját becsvágyukból és lappangó bűntudatukból fakadó jótékonykodásuk a kontraproduktív kulturális kisajítátással karöltve mégis ilyen színben tünteti fel őket.

A The Curse mint párkapcsolati és magánéleti dráma

A The Curse másik hangsúlyos témája Whitney és Asher párkapcsolata körül bonyolódik. Az első epizód házalakító műsoros szekvenciái után hamar és hirtelen csöppenünk át Siegelék családi drámájába. A pilot egy szőnyegkirántással felérő, kizökkentő húzással kezd el foglalkozni Ash mikropéniszével (későbbiekben is lesz folytatása), de a gyerekvállalás nehézségei is előkerülnek. A műsor készítése során több olyan aprónak tűnő konfliktushelyzet is támad kettejük közt, ami jól leképezi a párkapcsolati dinamikájukat.

Ezt maguk alig veszik észre. Egy véletlenül livestreamelt veszekedés mellett valójában Dougie, a rendező lesz az, aki a forgatásokon tapasztaltak alapján rávilágít Whitney-nek, hogy talán nincsen minden rendben a párral. Mint ahogy Dougie-val sem, aki a felesége halálát okozó ittas vezetést használja gyászterápiaként is. A rendező tragikus múltja azonban nem menti fel a viselkedése alól. Nemcsak a műsort képes manipulálni, de Ash és Whitney magáninterjúiban is a fára tekeredett édenkerti kígyóként tetszeleg.

Különös pikantériát ad személyiségének, hogy bár Siegelék barátja, korábban Ash zaklatója volt a suliban. A műsorgyártó trió közötti interakciók pattanásig teltek feszültséggel. Nem a thrillerekre jellemző hatásfokozásra kell itt gondolni, sokkal inkább egy háttérben meghúzódó, nyugtalanságot és kényelmetlenséget keltő, több összetevős feszkóra. Ebben a tenzióban ugyanúgy ott van a szexualitás, a pszichológiai játszmák, és az elfojtott érzelmek is. 

Az az átkozott humor és formai jegyek

A The Curse feszült, feszengős atmoszféráját tovább fokozzák azok a formanyelvi megoldások is, amelyek már az első percekben határozottan mutatják meg magukat. A reality műsor túlszaturált, mesterkélt színvilágát ellensúlyozzák a széria saját felvételei, melyekben a kamera mint egyfajta távoli megfigyelő van jelen. A már korábban emlegetett cinéma verité jellegzetes kifejezőeszköze ez a szereplők természetes életterében szemlélődő kamerakép, ami gyakran szemérmes és leskelődő pozíciót vesz fel. Mintha csak kukkolná a szereplőket.

Ezt a nézőpontot tovább erősítik a széles látószögű, mégis résnyire szűkített hézagokon keresztül rögzített felvételek, melyek egyszerre kiemelik a karaktereket, mégis kifejezik, hogy saját kis burkukban léteznek. A réseken, ablakok át felvett képek gyakran egészülnek ki képtorzító hatásokkal: hol egy üveg, vagy tükör felületéről, hol pedig a szó szerint mocskos ablakon keresztül rögzítve. A deformált, elmosott, bemocskolt felvételek is hozzájárulnak a szereplők lelkivilágának, vagy torzult nézőpontjuk vizuális leképezéséhez.

A furcsa lo-fi látványvilág ellentéteit csak aláhúzza és még furcsábbá varázsolja John Medeski hosszan kitartott, zúgó-búgó szintihangokra építő zenéje. Így nemcsak látvány és látvány, de látvány és hangzás közt is egy feszültséget okozó kontraszt jön létre. A néző meg csak pislog, hogy most mit is kéne éreznie. Fielder és Safdie pontosan és tudatosan építettek erre a kizökkentő, kellemetlenségig tolt érzelemvilágra, ahol még a poénok sem egyértelműek.

A széria egésze így lényegében szépen metapárhuzamba állítható Asherrel, akinek a poénjai rendre elszállnak mindenki felett, kellemetlen érzéseket hagyva maguk után.

A férfi még egy humortanfolyamra is beiratkozik, ahol szintén nem érti senki a “vicceit”. Éppen emiatt is kell távoznia a kurzusról: egy ponton túl messzire merészkedik az ízléstelen önostorozásban (mikropénisz!), ami szintén szépen párhuzamba állítható a sorozattal. Kellemetlen, kényelmetlen, nem tudni, hogy a sorozatos krindzspornóban mik a valódi poénok, amelyeken nevetni kellene, és mikor nevetünk indokolatlanul. Már ha egyáltalán nevetünk. 

Átkozott verdikt

A The Curse maga a megtestesült diszkomfort sorozat.

Emiatt elsőre nehéz is lehet befogadni, és teljesen ízlésfüggő, hogy kinél fog betalálni annyira, hogy maradjon a végéig. Ráadásul aki marad, a finálé annak is tud hatalmas meglepetéseket okozni, mert a széria addig megismert világképe a feje tetejére áll és tovaszáll. Ami miatt viszont bárkinek érdemes lehet maradnia, az Emma Stone játéka. Még úgy is kimagaslik a mezőnyből, hogy igazából senki másnak sincs szégyenkeznivalója. Whitney minden pillanatát félelmetesen hitelesen hozza. Akár a képmutatásról, akár az őszinte pillanatairól van szó. A Szegény párák mellett ebben a sorozatban is bizonyítja, hogy korunk egyik legfigyelemreméltóbb színésznőjéről van szó.

A The Curse nem lesz mindenki sorozata, nem is egy kifejezetten nézőbarát széria. Figyelem és türelempróbáló, formanyelvi eszközei nonkonformisták, a humora pedig még azokat is kikezdheti, akik amúgy bírják a filmekben egyre gyakrabban megfigyelhető kínosságfaktort. Ugyanakkor azt nehéz elvitatni tőle, hogy egy kimondottan különleges és sokrétű alkotásról van szó. Egy összeszedettebb, kevésbé széttartó és szervesebben egybefonódó tartalomhalmaz, vagy egy kielégítőbb befejezés azért még így is segített volna a helyzetén.

8 /10 átokraptor

The Curse

dráma/vígjáték
10 epizód
1 évad
Premier: 2023. január 4.
Csatorna: SkyShowtime

editor
Már általánosban írtam könyvekről a suliújságba, majd 2009-től egy online magazinba filmekről. A sci-fi/horror/szuperhős vonal mellett kifejezetten vonzanak a trash és peremtartalmak. Meg a metál!