Film

A Szegény párák Yorgos Lanthimos mesterműve, ami pont ettől öncélú is

Most már kétség sem férhet hozzá, hogy Yorgos Lanthimos az egyik legegyedibb és legeredetibb gondolkodásmódú szerzői filmes manapság. A Szegény párák szinte mindent tartalmaz, a rendezői repertorából, amit legkésőbb A homár óta ismerhet a szélesebb közönség. Amorf, torz képeket szülő lencsékkel rögzített szürreális látványvilág, érdekes fejlődéstörténet, valamint meglehetősen furcsa és groteszk hangvétel. A Szegény párák (Poor Things) viszont nem mentes az öncélúan túlhúzott jelenetektől és a zsúfoltságtól sem. Nem egyszerű élmény, amit mégis érdemes többször is végignézni. Spoilermentes kritika a Cinefestről.

Az előzmények

Yorgos Lanthimos az egyik legfurcsább és egyben legemlékezetesebb stílusú rendező, aki az utóbbi húsz évben bemutatkozott. A 2009-es Kutyafog idején már sokan felfigyeltek a görög rendezőre, de az igazi áttörést a nemzetközi sztárokkal (Colin Farrell, Rachel Weisz) készült A homár hozta meg számára. Aki ezzel a filmmel ismerte meg, az nagyjából képbe is kerülhetett Lanthimos szerzői jellegzetességeivel. Kompozíciói egyszerre tűnnek konformistának és különcnek. A festményszerű, középre igazított képeket gyakran válthatják furcsa szögből fényképezett, amorf lencsékkel rögzített snittek. A szinopszisból egyszerűnek tűnő történetei pedig meglehetősen komplexbe és filozofikusba hajlanak. Valamint nem zárkózik el a hirtelen pofonnal felérő, kizökkentő erőszak használatától sem. A morbid fekete humor beemelése mellett időnként mellbevágóan nyersen tud tálalni öngyilkosságot, szexet, vagy éppen pszichológiai manipulációt. A legutóbbi játékfilmjében, A kedvencben pedig a kosztümös filmek esztétikáját is hozzáadta kelléktárához, Emma Stone-nal együtt.

A Szegény párák mintha pedig csak az életpálya eddigi beteljesülése lenne.

A fentebb leírtakból igazából mindent tartalmaz, ám mégsem válik katyvasszá. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogy Lanthimos stílusa eddig is egészen eklektikus volt.

Szegény párák

A Szegény párák a halálból visszahozott Bella Baxter (Emma Stone) újrafelnövéséről és kalandozásairól szól. Bellát a kísérletező kedvű tudós, Godwin Baxter (Willem Dafoe) támasztja fel, aki küllemében is inkább hasonlít Frankenstein szörnyére, mint az ominózus doktorra. Ami nem is csoda, hiszen elmondása szerint ő pedig apjának, a szintén kíváncsi természetű kiváló tudós kísérleti alanya volt. Bella viszont ahogy egyre több ismeretet szerez a környezetéről és saját testéről, legszívesebben inkább kalandozna és világot látna. Godwin, vagyis az Úr (a God rövidítésből magyarosítva) azonban otthon kuksolásra kárhoztatja.

A változást Godwin egyik tanítványa és munkatársa, Max McCandles (Samy Youssef) hozza el, aki beleszeret a gyerekesen naiv lányba. Bella kalandvágya és kíváncsisága azonban túlmutat a McCandles nyújtotta nyájasságon és udvariasságon. Nem is annyira titokban megszökik a házassági szerződésüket intéző hedonista ügyvéddel, Duncan Wedderburnnel (Mark Ruffalo). 

A Szegény párák furcsa párocskájának kapcsolata jóformán a változatos szexuális együttlétekre koncentrálódik. Ám Wedderburn más téren épp olyan kontrolláló gátnak tűnik, amitől Bella szabadulni akart. Bella odüsszeiája során naiv kislányból érett nővé válik, emancipációja közben pedig szabados szexualitását követve kurvának is áll. A fizikai és szellemi utazás során pedig ugyanúgy megtapasztalja a világ szépségét és romlottságát is. Mígnem egy titokzatos férfi is bejelentkezik Bella kegyeiért, aki állítólag a korábbi férje.

Burton + Cronenberg + Anderson = Lanthimos?

Az iménti fejezetcímet pedig kéretik nem vaskalaposan értelmezni. De akármennyire is egyedülálló és különleges Lanthimos stílusa, óhatatatlanul megidéz olyan filmesztétikai sarokpontokat, amelyek mentén könnyebben elhelyezhető az újonnan érkezőknek.

A Szegény párák vizualitása és stílusa pedig leginkább az említett rendezők által bezárt tengelyre illeszthető, némi Aronofskyval is fűszerezve.

A kezdeti fekete-fehér, klasszikus Universal és Hammer horrorokat idéző képsorok nemcsak az említett stúdiók filmjeit elevenítik fel. Tim Burton is szívesen nyúlt ehhez az esztétikához. De Burton jelenléte a fiatal főhős útkeresésében is testet ölt, mint ahogy a díszletek és jelmezek is képesek a gótikában tobzódó mestert eszünkbe juttatni. 

David (és most már Brandon) Cronenberget pedig a testhorror érintette terület hívja elő a nézőből. A szétszabdalt arcú Godwin doktor, a Frankensteint parafrazeáló alaphelyzet, a furcsa helyekre utazás, valamint a később érkező freakshow jelleg egyértelműen adja magát. A testi deformitásokat és lelki torzulásokat előtérbe helyező cselekmény ekkor egyértelműen cronenbergi fordulatot vesz. Mint ahogy Aronofsky is könnyen a képbe illeszthető, de nem csak a Requiem egy álomért halszemopitkája és leszbikus jelenetei miatt. Wes Anderson pedig a direkt láthatóan mesterséges helyszínei és néhány kamerakezelési megoldásai miatt lehet fogódzó. 

Ugyanakkor a nyílt tereket is klausztrofób, önmagába záródó helységekként kezelő képek is értelmet nyernek. Mert amikor pedig a külvilágban járunk Bellával, akár csak ha egy sandbox játékot látnánk, a nyílt terek is fojtogatóan szűkre szabottnak hatnak. Bella bezártságát és szabadságvágyát rendkívül jól hangsúlyozzák a pár négyzetcentiméterbe foglalt, egyszerre tágasnak, mégis szűkösen zártnak ható terek. Lanthimos segítségére vannak itt is az amorf lencsék. 

Ha eddig nem lett volna egyértelmű tehát, Lanthimos a Szegény párák esetében is kifejezetten különc megközelítést alkalmaz minden téren.

A referenciának hozott rendezők kifejezőeszközei pedig közel sem nyúlásként, vagy direkt hatásként, hanem tényleg csak tájékozódási pontként vannak jelen. Mert Lanthimos valóban egyedi.

Végszó

Ugyanakkor a Szegény párák esetében nem mehetünk el szó nélkül a színészi teljesítmények mellett sem. Dafoe szokás szerint remekel, bár a játékidőhöz képest nem szerepel túl sokat. Emma Stone pedig még A kedvencben mutatott teljesítményén is túltesz. Nem csupán színészi, de felfedett testtájak tekintetében is. Bella ugyanis számos szexjelenet szereplője, amelyek hol az erotikai skála egyik, hol a másik végén kapnak helyet. Láthatunk valóban érzéki szeretkezéseket, vágykielégítő kufircokat, és pénzszerző pásztorórákat is. Stone pedig nem szégyenlősködik, ez lehet az eddigi legbevállalósabb szerepe. Ugyanakkor Lanthimos kicsit túl is tolja a baszatalicskát ennél a pontnál. Hiszen a személyiségfejlődésében értjük, hol helyezkedik el Bellánál a bordélyházas élet, a szekvencia túlhúzása némileg mégis öncélúnak tűnik.

A Szegény párák viszont még ezzel együtt is az egyik legerősebb idei film lehet. A túlstilizált, rendkívül színes, steampunk-fantasyket idéző világ csak egy külsőség, amit az Alasdair Gray regényéből adaptált sztori próbál kitölteni. Valójában pedig az van, hogy ez a film Yorgos Lanthimos és Emma Stone közös csúcsteljesítménye. Extravagáns, mégis érzékeny. Egyszerre klasszikus, és egyszerre könyörtelenül modern is. De ami még lényegesebb, hogy hiába helyezi előtérbe a stílust, a szubsztancia sem vész el. Csak a viszolygások és nevetések közt kicsit többet kell agyalni.

9 /10 feltámasztott raptor

Szegény párák

Poor Things

fantasy/dráma
Játékidő: 141 perc
Premier: 2024. január 25.
Rendező: Yorgos Lanthimos

editor
Már általánosban írtam könyvekről a suliújságba, majd 2009-től egy online magazinba filmekről. A sci-fi/horror/szuperhős vonal mellett kifejezetten vonzanak a trash és peremtartalmak. Meg a metál!