SenLinYu Alchemised – Alkimisták háborúja című monstrum kötete a megjelenése után szinte azonnal a New York Times bestsellerlistájának élére került, és már elkeltek a megfilmesítési jogai. A hatalmas siker oka lehet az, hogy a történet nem a semmiből jött, hanem az internet egyik legmeghatározóbb popkulturális szubkultúrájából: a Harry Potter fanfictionök világából – illetve a Potter-univerzumnak egy kiforgatott változatából. Ebben a világban Voldemort és a halálfalók győztek, Hermione pedig bántalmazó kapcsolatba bonyolódott Draco Malfoyjal. Ebből az alapállásból épített fel SenLinYu egy sötét világot és történetet – amin azonban több a lyuk, mint a Molly Weasley által kötött pulóvereken. Spoileres kritika!
HIRDETÉS
Az alapsztori – ami akár még jó is lehetne
A regény Helena Marino, az Ellenállás egyik utolsó túlélője, az Örök Láng Rendjének egykori gyógyítója történetét követi nyomon. Ő és a társai a nekromanták ellen küzdöttek, akik „újra akarták hasznosítani” a halottak testét. Miután a háború az Ellenállók bukásával ért véget, a Paladia nevű ország a nekromanták és a vezetőjük játszótere lett, ahol mindennapossá vált a gyilkolás és a halottak testének „izgalmas” felhasználása.
Helenát sztázisba zárták a háború utolsó szakaszában, azonban arra, hogy ki tette ezt vele, és miért, senki sem emlékszik. A lány meg aztán végképp nem, mert szinte a teljes memóriája odalett – kétévnyi emléke legalábbis mindenképp. Miközben lassan visszatér az életbe, megtudja, hogy megfosztották a képességeitől, ráadásul a legjobb barátja, a megjövendölt vezető, Lucien Holdfast halott – ahogyan az érte és vele küzdő barátok és harcostársak is.
A nekromanták megpróbálják kideríteni, milyen információk rejtőzhetnek a lány összetúrt tudatában, ezért egykori osztálytársa, Kaine Ferron – a mostanra a kegyetlensége miatt hírhedtté vált helytartó – házába viszik. Ferron feladata az, hogy bármi áron szerezze vissza Helena emlékeit, miközben a lány is megpróbálja megérteni fogva tartója motivációit és működését.
A szerkezet teljes mértékben alá lett rendelve a történetnek. Így a sztori Helena ébredésével indul a jelenben (tehát a háború utáni időszakban), a második nagy egység a múltról és a háborúról mesél – valamint Helena barátairól és harcostársairól, akik többsége mostanra halott. Végül visszatér a jelenbe, megmutatva, hogyan alakul a lány és a többi főszereplő sorsa, miután Helena visszanyerte az emlékeit. És míg a lánynak az első részben azzal kellett megküzdenie, hogy elvesztette az erejét és az emlékeit, a történet utolsó harmadában azt kell feldolgoznia, hogy már tudja, mennyi mindent veszített el valójában, ahogyan azt is, milyen volt a korábbi kapcsolata Kaine-nel.
És mindez lehetett volna egy jól megírt és izgalmas történet, eredeti szereplőkkel, jól kidolgozott karakterfejlődéssel, valamint alapos világépítéssel.
Csakhogy ez mind nem valósult meg.
SenLinYu és a „Manacled”
Ahhoz, hogy ez a történet minimálisan érthetővé/élvezhetővé váljon az olvasó számára, érdemes ismerni a háttérsztorit – de nemcsak a regényét, hanem a szerzőét is.
A 90-es évek elején született amerikai szerző egy konzervatív keresztény családban nőtt fel. SenLinYu és hat testvére otthoni szigorú és szintén konzervatív nevelésben részesült, és a szülők eltiltották a gyerekeiket több könyv olvasásától is – köztük a Harry Potter-történetektől. Így a lány titokban olvasta a szülei számítógépén a fanfictionöket – tehát nem az eredeti történetet, azt csak fiatal felnőttként ismerhette meg –, és később ő maga is elkezdett a Harry Potter-univerzumhoz kapcsolódó fanfictionöket írni. SenLinYu anyai ágon japán származású, és az édesanyja családját a második világháború alatt amerikai koncentrációs táborba internálták, annak ellenére, hogy amerikai állampolgárok voltak (és így talán jobban érthető, miért született meg a szerző tollából pont egy ilyen kemény, bántalmazó háborús történet).
A legismertebb műve a Manacled című fanfiction lett, amely egy alternatív Harry Potter-világban játszódik. Itt Draco öli meg Dumbledore-t, Voldemort végez Harryvel, a Halálfalók pedig legyőzik a Főnix Rendjét, és azután ők uralják a világot. Hermione Granger és Draco Malfoy között pedig egy bántalmazó szerelmi kapcsolat jön létre.
A 2018-19 között fejezetenként feltöltött Manacled („megbilincselt”) internetes kultkönyv lett, több tízmilliós letöltéssel. A sztori nagyon népszerűvé vált a Harry Potter-rajongók egy részénél, ami a COVID idején csak erősödött. A Manacled felkerült a legjobb Harry Potter-fanfictionök listájára, illusztrációk készültek hozzá, aztán másolták, ellopták, visszaéltek vele, míg végül a szerző az egészet átdolgozta egy saját történetté, és hamarosan kiadó is akadt hozzá. Alchemised címmel 2025-ben jelent meg könyv formájában, 21 nyelvre fordították le és egy produkciós cég már megvásárolta a sztori filmes jogait.
Az Alchemised tehát alapvetően a Manacled átírt és átnevezett változata. Emiatt a szereplők többsége megfeleltethető a Harry Potter-univerzum alakjainak (még ha a szerző néhol össze is gyúrt több karaktert, hogy az egész ne legyen annyira átlátható – vagy leleplezhető).
A történet szerint van egy mágikus ország, Paladia, ahol él egy Helena-Hermione, egy Kaine-Draco, egy Lucien (Luc)-Harry – hogy csak a legfontosabb karaktereket említsük. De megtalálhatjuk a sztoriban a Weasley család igencsak halványra sikerült megfelelőit, ahogyan a Malfoy családét is. A Potter-univerzum tanárainak esetében viszont a szerző összevont, felcserélt, összekevert, így – bár a rajongók állítottak össze listákat a szereplőkazonosításához – nagyrészt követhetetlen, melyik szereplő kinek felelne meg a Potter-univerzumban.
Azonban – talán épp a megfeleltetések miatt – úgy tűnik, a szerző különösebben nem bajlódott a másolt karakterek hátterének kidolgozásával, főképp, ami a motivációjukat illeti.
Míg a Harry Potter-könyvekben a Weasley-k egy soktagú, hangos, szegény, de végtelenül szerethető család, addig az Alkimisták háborújában a megfelelőjük, a Bayard egy arisztokratikus, gazdag, elit céhcsalád, és a változtatások miatt pont az az alapvető szerethetőségük tűnt el, amely miatt rengeteg rajongó tudott azonosulni velük. A történetben betöltött funkciójuk ugyanaz (legjobb barátok az iskolában és a lázadásban, valamint támogató pótszülők), a személyiségük és a társadalmi státuszuk viszont teljesen megváltozott – pláne nem túl kidolgozott. Lila/Ginny egyetlen életcélja a szinte teljesen eszement Luc/Harry megmentése – akár a saját élete árán is –, míg a testvére, Ron/Soren egy totálisan jellegtelen báb, akit a szerző ide-oda tologat a sztoriban.
És míg a Harry Potter-könyvekben Hermione és Draco dinamikáját az határozta meg, hogy az egyikük egy „sárvérű”, a másikuk pedig egy arisztokrata (nem enyhén náci körítéssel), és gyűlölik egymást, ez az ellentét az Alkimisták háborújában teljesen elveszett.
Helena (Hermione) itt egy gyógyító (vivimanta), teljesen elborult mártírprogrammal, aki folyton fel akarja áldozni magát valaki más érdekében. Kaine (Draco) sem a vérvonalára büszke arisztokrata, hanem egy fegyvergyáros ipari céh örököse és a nekromanták bábja. Mivel ezzel az egyik alapvető probléma – és a Potter-univerzum egyik legfőbb kérdése –, a származáson alapuló faji ellentét kiesett a sztoriból, a Helena és a Kaine között lévő gyűlölet és szadizmus üresnek, indokolatlannak és öncélúnak hat.
A szereplők szinte semmilyenek – kivéve Pace főnővér korrekt, őszinte, gerinces és nagyon szerethető karakterét, őt viszont a szerző konkrétan „elveszíti” a történet második harmadának végén, így az ő sztorija nem kap semmilyen lezárást (ami meglehetős pazarlásnak érződik).
A jó ötletek – és ezek kihasználatlansága
SenLinYu mindettől függetlenül rendelkezett jó alapötletekkel, csak ezek igazából nem lettek jól, vagy egyáltalán kibontva.
Ilyen a háború kirobbanásának alapötlete, amit a szerző szinte teljesen elpazarolt. Az alkotói interjúk alapján SenLinYu alapvető kérdése az volt, vannak-e etikai szabályok a nekromanciában. Szabad-e bárkit feltámasztani, ha már meghalt – akár szeretetből, akár önző célokból?
A kérdésre adott válaszok nagyon is érdekesek lennének, ha jobban látható lenne egy folyamat, ahogyan Paladia kettészakad, vagy ahogyan a gazdag, iparosodó, fémgyáros céhek (köztük Kaine családja is) a háborús győzelemért és a halhatatlanságért szövetségre lépnek a nekromantákkal. Jó lenne átlátni az Ellenállás (az Örök Láng) működését is, ahogyan a vallási fanatizmusukat is, amely pont szembemenne a holtak feltámasztásának gyakorlatával.
Azonban az egész konfliktus és háborús küzdelem teljességgel átláthatatlan – és igazából csak egy alibinek tűnik a Potter-konfliktus átírására/megváltoztatásra.
Nem látható át a világ működés közben, nem érezhető a cselekményben a konfliktusok hatása, inkább száraz magyarázatokat olvashatunk a politikai viszonyokról vagy a mágikus dolgok működéséről. A jó és rossz harca pedig azért nem működik a regényben, mert a könyvben igazából nincs „jó” oldal sem. A gonosz nekromanták szadisták, de az ellenállás is egy képmutató, manipulatív szekta, ami hazugsággal mérgezte meg a saját hősét, Lucot is. Helena pedig még ennek tudatában is lojális marad a hazug lázadáshoz, ami szintén teljesen logikátlan és értelmezhetetlen.
A „Mennyek Köve” mítosz lenne az a szál a történetben, amely megmutatná, hogy melyik a jó oldal, de ennek a kidolgozása kaotikus és szintén követhetetlen. Van ősi mítosz a „kiválasztott” Holdfast-családról, és ezen alapulna az egész lázadás és a nekromanták legyőzhetősége – csakhogy az egész hazugság, így a lázadók hiába áldozzák fel az életüket. SenLinYu itt elpazarolt egy igen jó konfliktuslehetőséget is: ha Luc megtudná mindezt, döntenie kellene, hogy tovább harcol-e. Ez azonban nem történik meg, ehelyett Luc vakon küzd tovább, és bárkit feláldoz a „nagyobb jóért”.
Két vonzalmon alapulna a több mint 800 oldalas történet, amelyből az egyik teljesen értelmezhetetlen, a másik pedig szadista, erőszakos és tele van bántalmazással.
Helena és Luc háború előtti kapcsolata annyira nincs kidolgozva, hogy egyszerűen érthetetlen a lány megszállott rajongása és áldozatkészsége Luc iránt – hacsak azt nem feltételezzük, hogy a szerző egyszerűen átemelte a (számára értelmezhetetlen) Hermione-Harry kapcsolat pár elemét a saját történetébe. Kaine pedig a regény elejétől kezdve folyamatosan bántalmazza a lányt, és még a sztori alakulásának fényében sem lehet azt mondani, hogy Helena és az ő kapcsolata egy olyan románc, amire bármilyen nő vágyna (bár a rajongók lelkesedése mégis ezt mutatja, ami csak újabb érdekes kérdésekhez vezet).
Helenán és Kaine-en kívül pedig a többi szereplőnek alig van karaktere, jellemfejlődése meg egyáltalán nincs. Feltételezhető, hogy SenLinYu úgy érezhette, az összes olvasó ismeri a Potter-univerzumot, azt is tudja, ki kinek a megfelelője a saját világában, és ismeri az eredeti szereplők közötti viszonyokat is, így neki ezen a vonalon már semmi dolga sincsen.
És míg a Potter-univerzumban a „főgonosz” Voldemort karaktere és motivációja teljesen kidolgozott volt, addig itt a nekromantákat is uraló és őket is gátlástalanul ki- és felhasználó Morrough csak egy halhatatlanságra vágyó szörnyeteg, bármiféle értelmezhető háttértörténet nélkül. (Plusz, ami a legnagyobb hiányosság: méltó ellenfél nélkül.)
Ráadásul a történet első harmadának alapkoncepciója igencsak emlékeztet egy másik regényre is. A helyi katonai vezető Kaine, a neki kiszolgáltatott Helena, a háttérben gyűlölködő feleség, valamint az ellenállásban részt vevő nők felhasználása szaporítási céllal nagyon is ismerős lehet A szolgálólány meséjének alapsztorijából. Bár SenLinYu azt nyilatkozta, „erősen hatott rá a történet”, ez annál sokkal többnek tűnik – igazából még egy alkotó alaposan kidolgozott világának és motívumainak igen kreatív felhasználásának. (Hiszen SenLinYu még arra sem vette a fáradtságot, hogy a „szolgálólányok” öltözetének piros színét legalább más színre változtassa.)
Csakhogy míg Margaret Atwoodnál a test feletti kontroll elvesztése egy húsbavágó, fojtogató társadalomkritika alapvető eleme, addig itt csupán díszletként szolgál a szadista fantáziák kiéléséhez – és ezekből van bőven.
Nők elleni szexuális erőszak szaporítási céllal, orvosi kísérletek, testcsonkítás többféle módon, folyamatos bántalmazás, gyilkossági kísérlet – mintha SenLinYunak lett volna egy listája, amin kipipálhatja az alaposan kidolgozott szörnyűségeket. Kaine is folyamatosan bántalmazza Helenát – amit a rajongók mindenféle romantikus magyarázattal indokolnak –, és a történet legnagyobb veszélye az, ahogy legitimálja az erőszakot, és nemhogy normálisnak, hanem sokkal inkább romantikus és vágyott dolognak állítja be ezt az elnyomáson alapuló kapcsolatot.
Helena titokzatosságát pedig erősíthetné az amnézia, hiszen egy olyan főhős, aki kezdetben semmire sem emlékszik a múltjából – vagy alig valamire, és az olvasó vele haladhat előre a nyomozásban –, mindig hálás kiindulási alap. Az Alkimisták háborújában Helenának úgy két évnyi emléke van teljesen elzárva az elméjében, elvileg alig emlékszik valamire, ehhez képest a szerző már az első oldalakon legalább húsz nevet ránt elő a karakter múltjából, pontosan részletezve, hogy kit, hol és milyen brutális módszerrel gyilkoltak meg. Így felmerülhet a kérdés: ha Helena semmire sem emlékszik, hogyan képes szinte enciklopédikus pontossággal felsorolni a háborús veszteséglistát?
Lezárás – hatalmas kérdőjelekkel
A regény másik nagy hibája az utolsó harmadában rejlik, amely egyáltalán nem foglalkozik az előző két nagy fejezetben ábrázolt pusztítás és kegyetlenség következményeivel.
Volt itt tehát kínzás, nemcsak fizikai, hanem mentális módon is, gyilkossági kísérletek, öncélú szadizmus, a barátok holttestének „kreatív” felhasználása, szexuális erőszak és persze háborús bűnök bőséggel – mégis, ezek mintha egyáltalán nem hatottak volna a mártírkomplexusos hősnőre.
Helenának szembe kellene néznie a fizikai és mentális sérelmekkel, amelyeket olyan emberektől szenvedett el, akiket korábban szeretett és akikben megbízott – a legfőképp Kaine-től. Mégis ezeken szinte teljesen átsiklik, viszont rengeteg magyarázatot sző arról, hogy a férfi egyszerűen „rá volt kényszerítve” arra, hogy bántsa a „szeretett” nőt.
És aztán egy kiméra hátán elrepülnek a naplementébe.
Kérdések – egyelőre – válaszok nélkül
Ha van ennek a történetnek haszna, talán az, hogy több lényeges kérdés is felvetődhet a kapcsán.
Mennyire jogosult bárki „kölcsönvenni” egy másik szerző által megteremtett világot, azt teljesen kiforgatni, és ebből „írói” sikert kovácsolni? Mi a helyzet ilyenkor a szerzői jogokkal? És mit mond el a mai irodalom állapotról az, hogy egy ilyen fanfictonből világsiker lehet? Mikor tűnt el a könyvkiadói piac egy hatalmas részéből az érték, és vált az egyetlen meghatározó elemmé a pénz?
Ha a Potter-világgal kapcsolatos párhuzamokat nézzük, és azok átfordítását egy negatív térbe, az is érdekes kérdéseket indukál.
Míg Rowling meg tudott teremteni egy olyan hősnőt, akinek az erkölcsi iránytűje a legerősebb az összes gyerek-, majd felnőtt szereplő közül, addig SenLinYu női főszereplője alapvetően semmilyen, és még annak is nagyon sérült lelkű. Helena cseppet sem kedvelhető, szürke karaktere ide-oda sodródik, előbb a szülei, majd a Holdfastok elvárásaihoz igazodva, ahogyan később a kórházban és az Ellenállásban is. A fő karaktervonása, hogy mindenkit meggyógyít, még az ellenséget is, akár az életét is kockára téve, alapvetően nem normális, és nem csak önmagát, vagy a „jó” oldal embereit, de még az őt védelmezni próbáló ellenségét is folyamatosan veszélybe sodorja.
Érdemes azon is elgondolkodni, miért alakította ki úgy a szerző a nagy „szerelmi hármast”, hogy abból teljesen kiejtette Ron karakterét. Helena kezdetben a szintén bántalmazó és hazug családból származó, és a küldetéstudata miatt mindenkit veszélybe sodró, amúgy totálisan kidolgozatlan karakterű Lucot – tehát Harry helyi megfelelőjét – szereti. Ezután pedig feláldozza a testét-lelkét egy bántalmazónak, hogy segítsen véget vetni a háborúnak, de a legfőképp, hogy megmentse Lucot – aminek a szintén kidolgozatlan szerelmi szál miatt nincs semmi létjogosultsága.
És bár a teljes történetben mégis megjelenik Ron helyi megfelelője – elvileg Soren szintén teljesen értelmezhetetlen figurájával -, akkor is látszik, hogy SenLinYun semmit sem értett meg Rowling elgondolásából.
Hiszen miért választotta volna a végtelenül józan, és igen szigorú erkölcsi iránytűvel bíró Hermione a bántalmazó családból származó, és maga is bántalmazóvá váló Dracót, akinek egyetlen „hősies” tette is puszta gyávaságból fakadt? Miközben ott volt Ron, aki eközben megküzdött azzal, hogy nemcsak a családja és a bátyjai bántalmazzák folyamatosan – ha nem is úgy, mint Dracót a saját családja -, hanem még a barátai mellett is arra van ítélve, hogy folyamatosan mögöttük kullogjon, akár a tanulásról vagy a kviddiccsről, akár a hősi szerepvállalásról van szó. (Most persze nem a „bárdolatlan bugyuta bohócról” beszélünk, amivé a forgatókönyvírók Ron karakterét silányították, hanem a Rowling által megírt figuráról, aki megküzd a saját démonaival, és még eközben is az esetek többségében olyan stabilan és támogatóan áll a barátai mögött, mint maga a föld. Rowling Hermionéja tehát racionális, harcol az elnyomás ellen, és van önbecsülése. SenLinYu Helenája viszont a toxikus mártíromság mintapéldája, és, úgy tűnik, nagyon nem jól választ.
Mindezek kapcsán felmerül a kérdés, hogyan, vagy miért változott annyit a férfi-női szerepek megítélése, hogy a lányok – de még a felnőtt nők – egy jó része is inkább a bántalmazó pasihoz vonzódik. (És egy lehetséges – bár elszomorító – válasz az, hogy amíg az ilyen karakterek megmentésével bajlódnak, addig nem kell a saját szerzett sebeiken dolgozni.)
SenLinYu történetét lehetne akár egy irodalmi köntösbe bújtatott kollektív pszichés tünetként is értelmezni: a nők generációi nevelődnek rá arra, hogy a bántalmazást a szenvedéllyel, a stabilitást pedig az unalommal azonosítsák.
A The Alchemised igazi tragédiája azonban a befejezésben csúcsosodik ki, ami megmutatja, hogy a szerző maga sem értette meg a saját világa tanulságait. A megnyugtató „happy end” ugyanis inkább maga a horror. A történet végén a túlélő Holdfast-utódot a saját anyja viszi el az újonnan megnyíló Akadémiára, hogy ott majd pontosan ugyanazt az elcseszett családi mitológiát és elvárásrendszert pakolják a vállára, ami az előző generációt a vágóhídra küldte.
A bántalmazó alfahímből pedig a „boldog” békeidőre egy érzelmileg teljesen elérhetetlen, fásult apa lett, aki képtelen kapcsolódni a saját gyerekéhez. És ahelyett, hogy otthon dolgozna a traumáin, hónapokra eltűnik háborús bűnösökre vadászni – és a regény ezt a diszfunkcionális menekülést tálalja romantikus „ajándékként” a szerelme felé.
És mivel Pace főnővér egyszerűen eltűnik a történetből, a dark romance-ok iránti rajongást értetlenül figyelő olvasó/kritikus eljut a kötet legnagyobb morális és irodalmi paradoxonához: ebben a végtelenül hosszú, szadista és képmutató karakterekkel és többszörösen túlírt cselekménnyel teli univerzumban az egyetlen tiszta, őszinte és valóban szerethető figura egy életveszélyes, mesterségesen összetákolt kiméra. Ha pedig egy történetben a szörnyeteg az egyetlen normális vagy kedvelhető karakter, és mégis rajongók milliói olvadnak el a sztoritól, ott nemcsak az írói, de a való világgal is nagy bajok lehetnek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
