Margaret Atwood disztópiatörténete akármilyen formátumban is jelenjen meg, valahogy mindig képes pont jókor érkezni ahhoz, hogy betaláljon (ezzel nem mellesleg bizonyítva örökérvényűségét). A szolgálólány meséje képregénnyel sincs másként: az eredetileg 2019-ben kiadott feldolgozás 2024 őszén Magyarországon is megjelent, hogy ismét szóljon arról, a regény és a valóság között ijesztően sok az áthallás.
Képes lennék meggyőzni az olvasókat, hogy az Amerikai Egyesült Államokban egy puccs a valaha liberális demokráciát földhözragadt teokratikus diktatúrává alakította?
– vázolta Margaret Atwood A szolgálólány meséje előszavában írói kihívását, ami 2025-ből, Donald Trump második elnöksége felől nézve, ahol az oktatási minisztérium felszámolásától egészen Elon Musk DOGE minionjainak ténykedéséig, megmosolyogtatni való és borzongató egyben. De mindezt megelőzte A szolgálólány meséjének ismételt bestellerré válása (hasonlóan Trump első elnökségéhez), hiszen két éve történt, hogy az Amerikai Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette a terhesség megszakításhoz fűződő alapjogot. A mostani republikánus többség olyan félelmeket vetít előre az amerikai nők számára, mint az abortusz államhatárokon átívelő betiltása.
Maga Atwood is érzi az újbóli aktualitást, hiszen 2024-ben már figyelmeztetett rá, hogy az amerikai demokrácia veszélyben van.
Közben a könyvben olvasható jelenségek nemcsak Amerika és annak puritanista gyökereinek sajátos következménye, hanem bármelyik más országé, legyen szó a kelet-európai államok populista vezetőiről, vagy félkatonai elnyomásban élő bármely más társadalomról a földön. Ennek bekövetkezéséhez nem kellett más, mint a történelem és a szociológia örökérvényű leckéi, miszerint nehéz időkben hajlamosak az emberek erős, a problémákat megoldani látszó vezetők felé fordulni. Atwood szerint akár demokratikus jogaikat is felkínálják a jobb élet reményében, ám ez téves út, óva int mindenkit a bedőléstől.
Film, tévésorozat és színházi darab után immár képregényben is borzonghatunk A szolgálólány meséjén, a fentebb említett világjelenségnek egy, szélsőséges, de elképzelhető végkimenetelén. Ha az elmúlt hét évben nem találkoztatok a Hulu (itthon a MAX kínálatában látható) sorozatával, álljon itt egy rövid ismertető a történetről:
Margaret Atwood regénye egy távoli jövőbe kalauzol, ahol a mai Egyesült Államok helyén a fundamentalista keresztény Gileád Köztársaság áll. Az itteni polgárok szigorú rendben élhetik életüket: míg a férfiak vezető (Parancsnok) vagy katonai szerepben igazgatják Gileád mindennapjait és határain túl folyó háborúit, addig a nőknek tilos állást vállalni, olvasni és barátkozni. Köztük is a legrosszabb a vörös ruhába öltözött Szolgálólányok sorsa, akik a nemzet utolsó nemzőképes nőiként egyetlen feladatot szolgálnak: egészséges gyermeket hozzanak a világra. Ugyanis a rohamosan elszennyeződő országban már csak ezek a nők maradtak termékenyek. Ilyen Szolgálólány a könyv/képregény elbeszélője, Fredé, aki még emlékszik a Gileád előtti időkre, és igyekszik történetét elmondani, ahogyan azt a rendelkezésre álló eszközei engedik.
A képregényváltozatot a kanadai Renée Nault illusztrátor rajzolta, akit több alkotó közül maga Atwood választott ki. A mondhatni jól ismert történetet vízfestékkel keltette életre, pusztán saját benyomásaira hagyatkozva. Így inspirációként nem nyúlt sem az 1990-es filmhez, sem a 2017-ben indult sorozathoz, sem pedig egyéb Szolgálólány-adaptációkhoz. Ennek ellenére olyan ikonikus jelképek, mint a szolgálólányok vörös, viktoriánus kort/apácaruhát idéző ruhája vagy a katonai feladatokat ellátó Angyalok páncélzata bőven ismerős, persze mindez semmit sem von le Nault adaptációjából.
Ami legelőször zavarbaejtő a képregényben, az a világos színek gazdagsága és a rajzfilmszerűen kedves vagy karikatúrákat idéző arcok, amit nem várnánk egy nőelnyomó disztópiától. Azonfelül, hogy Nault stílusa ilyen, magyarázható azzal, hogy a címben lévő mese szó önkéntelenül is behívja ezt a fajta ábrázolást.
Ha viszont egy autoriter állam önmagáról alkotott képére, azaz a tökéletes, minden fölött álló utópiára gondolunk, akkor helyére kerül ez a színes-szagos világ,
hogy aztán, amikor kell, kíméletlenül ellensúlyozza az elsőre barátságosnak tűnő képi világot a regénybeli diktatúrával. Ezen a téren A szolgálólány meséje képregény nem rejti véka alá, hogy mit kínál: a prológusként szolgáló I. Éjszaka c. fejezet rögtön sötét képekkel és szűk terekkel készít rá a Gileád-élményre.
A cselekmény előrehaladtával egyre inkább kezd értelmet nyerni Renée Nault szín- és képkezelése. Bár a gileádi hétköznapokat virágokkal és kellemes kék és zöld színekkel ábrázolja, mégis kibontakozik az egész szűkössége, a könyvre is jellemző minimalista jelleg. Utóbbira az üres, fehér hátterű panelekre épülő jelenetek is rásegítenek, csupán néhány arc emelkedik felül a határaikon. A színek jelenléte is hiába, ha csupán egy-egy uralkodó színt láthatunk, főleg a női kasztok képviselőit: a Feleségek kékjét, a Szolgálólányok vörösét és itt-ott a Márták (házimunkát végző nők) zöldjét. Fredé és az őt birtokló család környezetét is az egymástól pontos távolságra lévő, kevés használati tárgy és viszonylagos szövegnélküliség jellemzi, fokozva a bezártságot. Ezt a lecsupaszított, minden intellektuális élvezettől megfosztott világot Nault látványosan szembeállítja az elbeszélő visszaemlékezéseivel. Hiába teszi ezeket a jeleneteket egy-egy panelbe (sőt, olykor vékony téglalapokba) és jeleníti meg a flashbackekre jellemző pasztelesebb színekkel, így is sokkal élőbb életet képes átadni velük.
A színkezelés mellett a rajzoló jó érzékkel válogatja meg, milyen leírásokat vagy kulcsmondatokat érdemes megtartania az eredeti szövegből. A képregénybeli Fredé úgy mesél, mintha épp vele járnánk mi is Gileád utcáit, így narrációban mutatásokra és rövidebb magyarázatokra szorítkozik, hiszen most főleg a képek visznek előre.
Így nem érződik a szöveg csupaszítása csonkításnak, és maga a történet is teljes marad, szinte egyetlen kulcsrészlet sem veszett el az adaptálás során.
Emellett Nault képes azokat a pillanatokat is megragadni, amelyek nemcsak Margaret Atwood disztópiájából, hanem a nők hétköznapi elnyomásaiból is sokat visszaadnak. A steril és látszólag barátságos orvosi vizsgálatból apró mozdulatokkal és egy nagy fókuszpontváltással lesz szülészeti erőszak. Az éppen szülő nőt körülvevő és kántáló szolgálólányok pedig azt a nyomasztó érzést jelenítik meg, amikor a köz a nők méhében szeretne közösködni.
A képregényt olvasva Nault alkotóként is inkább az utóbbi aspektusra koncentrál jobban a hatalom természete vagy annak kialakulása helyett. Ugyanis a szűk térben mozgó szereplőknek egyetlen célja van: létre hozni egy egészséges utódot. Bármi áron, ami itt az exszovjet típusú államok szabálykijátszásában és kiskapuzásában mutatkozik meg. A Fredét övező kelletlen figyelem és trükközések pedig azt a nyomasztó érzést erősítik fel, amikor csak azért is zaklatják az ember lányát, hogy „gyerek mikor?”. Nault ezen kívül is foglalkozik A szolgálólány meséje más témáival, mint a diktatúrák természete vagy a nők tárgyiasítása. Utóbbira izgalmas értelmezés tőle a Jezebel (Gileád titkos, Parancsnokok számára fenntartott klubja), ahol ahogyan kell, elszabadul a színes és túl szexi ruhák kavalkádjában, reflektálva a női és amúgy férfi szereplők lelki felszabadulására. Előbbire pedig remek példa a traumatikus vörös központi napok vagy a propaganda által ijesztően vázolt szörnyű múlt, hiszen Nault egyetlen ecsetvonással képes borzalommal és szorongással leönteni addigi gyönyörű képeit. Ám ezektől eltekintve a gyerekvállalás súlya és annak nyomasztása válik a képregényben az igazán lényeges központi problémává.
Mint legelső Margaret Atwood-képregényadaptáció, Renée Nault elsőre meghökkentő stílusa ellenére is egy szellemiségében tökéletes feldolgozást készített, így A szolgálólány meséje az ő elbeszélésében is egy izgalmas és szorongató élmény. Ezt pedig emeli a Jelenkor kiadó kiadványa is. A keménytáblás kötetben a vastag papírra nyomott oldalak teljes pompában adják vissza Nault festményeit azok nyersségében, hogy véletlen se érezzük jobb helyen magunkat, mint egy diktatúrában. A közepes méretű képregényt fogni is kellemes, olvasása így nem megterhelő, a fűzött lapoknak hála pedig könnyen átláthatóak az oldalak, a könyvet sem szükséges feszegetni a részletek felfedezéséhez. Így a képregénynek kiadványként és olvasmányként is minden Margaret Atwood-olvasó polcán ott a helye.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
