Habár az anyaság témája a filmművészet egyik régóta jelenlévő, visszatérő toposza, a Hat hét megjelenése nem is lehetne aktuálisabb. Az utóbbi években világszerte a fiatal nők teste és a női princípium ilyen-olyan okokból ismét újult erővel vált az öregedő férfiak szellemi csataterévé, és a társadalmi egyeztetés totális mellőzésével képesek meghozni életszerűtlen törvényeket. Az élet védelmére hivatkozva. A gyerekvállalás kérdésköre azonban nem csak, és nem elsősorban nemzeti sorskérdés. Egy gyereket életben is kell tartani, fel kell nevelni, és nem csak a túléléséhez szükséges legalapvetőbb feltételeket biztosítani. A 18. CineFest Zukor Adolf nagydíjas filmje, a Hat hét egy tinianya személyes sorsán keresztül éppen ezt a komplex problémakört hivatott ábrázolni. De a szubjektív nézőponton túl egy picit a szociológia háttérbe is betekintést enged.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ligeti Zsófi (Román Katalin) egy teljesen átlagos tinédzser, aki a pingpong Európa Kupára, érettségire és szülésre készül. De az anyaságra nem. A nem kívánt terhességből származó magzatot azonban kihordja, hogy utána örökbe adja. Zsófi láthatóan nem is kötődik a születendő gyermekhez, egyszerűen csak túl akar esni az egészen, hogy folytathassa saját kis életét, a saját kis panelszobájában. A terhesség következtében végbemenő testi és lelki változások viszont nem várt nehézségek elé állítják, és otthonában is neki kell saját anyja helyett is mátriárkaként működnie.
A Hat hét címe arra az időszakra utal, ami alatt az örökbeadó anya meggondolhatja magát, és visszakérheti a csecsemőt az örökbefogadó szülőktől. Ezt a hat hétnyi őrlődést és belső utazást követi végig Szakonyi Noémi Veronika filmje. Főszereplőként természetesen végig Zsófi küzdelmét követhetjük. Egyszerre kell megbirkóznia saját döntése súlyával, a rászakadó családi terhekkel és a folyamatos titkolózással. Továbbá lábadozó testének sérülékenységével, a sportkarrierje esetleges végével és megszakadó barátságokkal. Ezek mellett már el is törpül az a tény, hogy a gyerek vér szerinti apja (akit érzékletes módon a néző is alig láthat) szinte tudomást sem vesz Zsófi állapotáról. Szépen párhuzamba állítható ez a húzás azzal, amikor később kiderül, hogy Zsófi sem ismeri az apját.
HIRDETÉS
A Hat hét ugyan végig egy meglehetősen szubjektív nézőpontba helyezi a befogadót, a cselekmény szövetén finoman átszűrődnek a gyerekvállalás/terhesség problémahalmazának tágabb társadalmi aspektusai is. Például, hogy miként viszonyul egy nem kívánt terhesség eredményéhez a vér szerinti anya, vagy hogy milyenek az örökbeadás/örökbefogadás tényleges nehézségei, bürokráciája és érzelmi terhei. A film Zsófi nézőpontján túl éppen csak annyira szélesíti ki látókörét, hogy a személyes kálváriáján keresztül könnyű legyen összerakni egy sok szempontból egészségtelenül működő család tágabb szociológiai kórképét.
Az alkoholba menekülő, éretlenül viselkedő anya (Járó Zsuzsa), a külvárosi panelszoba és a foszladozó lakótelepek képei csak sejtetik, nem pedig túlmagyarázzák a környezeti hatásokat.
Ez csak egy a sok átlagos életből. Közel sem érezzük az eset kirívóságát, egyediségét, vagy szenzációjellegét. Bár ezen a ponton könnyű lenne átcsúszni egy egészséges határon, de a film ügyesen tartózkodik mind a műviség, mind a hatásvadász nyomorpornó megjelenítésétől.
A Hat hét dokumentarista stílusával együtt még úgy is a rögvalóság filmje, hogy időnként – például egy nyomasztó álomjelenetben – stilizálva ábrázolja Zsófi belső vívódásait. Ez a fajta végtelenül természetes, és jó értelemben véve egyszerű kifejezésmód nemcsak segíti a történetmesélést, de az üzenet szerves hordozójává válik. Egyik ilyen nagyon erős realista, de mégsem naturalista jelenet Hanna születése, aminél hitelesebb, sokkhatásoktól tartózkodó szülésjelenetet keveset látni mozgóképen. Dévényi Zoltán operatőr képei ritkán nyílnak széles totálokra. Elsősorban premier plánokkal és Zsófi arcközelijeivel húzza szorosabbra a köteléket néző és film között. Felvételei ha nem is válnak klausztrofóbbá, de a panel szűkösségét, és Zsófi szubjektív nézőpontját, érzelmeit és átalakulását remekül közvetítik. Ez utóbbihoz persze egy jó színész is szükségeltetik.
Román Katalin pedig szó szerint a hátán cipeli a filmet. És nem csak abban az értelemben, hogy sokat követi hátulról a kamera. A kezdetben rezignált, gyerekével és állapotával nem törődő tiniből fokozatosan válik szenvedő, majd sorsa alakulásában aktívan tevékennyé váló fiatal nővé.
Laza természetességgel, mindenféle manír és túljátszás nélkül, kiemelkedő alakítást nyújt, ami szépen összhangban van a film realista megközelítésével.
Lényegében akár csak a játéka miatt is megéri megnézni a filmet – de szerencsére azért a Hat hét minden téren jól működik és többet tartogat.
Még akkor is, ha vannak kicsit kopottas, vagy éppen közhelyes megoldásai is. Ilyen például a feldúltságot levezetni hivatott bulijelenet, vagy a metaforaként érkező Rudi papagáj jelenléte. De akár a korábban említett álomjelenet is kizökkentően hathat az addigi realista hangulatban. Az is hiányérzetet kelthet, hogy sem a cselekmény, sem a történet szintjén nem bocsátkozik aktuálpolitikai kérdésekbe, mint ahogy igazán erős állításokat sem fogalmaz meg témájával kapcsolatban. Mégis érthető ez az alkotói döntés. Mert a Hat hét elsősorban egy dokumentarista igénnyel rögzített személyes fejlődés és változástörténet.
Másodsorban pedig egy szomorú társadalomkép is, ami a személyes történet mögött finoman festi meg egy komplex problémahalmaz szociológiai lát- és kórképét. Hiába is próbálják meg döntéshozók számokra redukálni az emberi sorsokat.
