Hosszú idő elteltével mozikba került a Végső állomás-sorozat hatodik része, a Vérvonalak. A franchise kedvelői valószínűleg megtalálják a számításaikat, mert az új film kellően brutális és abszurd, hozza a sorozat kedvelői által elvárható, lehetetlenül szórakoztató, brutális halálokat. Viszont a film ősibb irodalmi hagyományokhoz, egészen a görög drámák sorskérdéseihez, a végzet elrendeltségének dilemmájához is visszanyúl. Spoilermentes, a filmsorozat világára első bálozóként rácsodálkozó szemmel írt kritika.
A Végső állomás egy 2000-ben indult filmes franchise, mely a halál elkerülhetetlenségének örök témáját járja körbe. Mindegyik etapja valamilyen formában arról szól, hogy a főhős a vakszerencsének vagy egy váratlan megérzésnek köszönhetően megússza/elhárítja a saját és rendszerint sok más ember küszöbön álló – és a röhejességig fantáziadúsan brutális – halálát. A megmenekülés valójában illuzórikus: a személytelen, ám mégis mindenhol itt ólálkodó halál módszeresen, sorrendben zsákolja be hullajelöltjeit. Végül a főhős fokozatosan megfejti, ki mozgatja a szálakat valójában, hogy aztán őmaga is kénytelen legyen szembenézni és megvívni a halállal. Ez az eddigi részek alapján, nos, maradjunk annyiban, változó eredménnyel jár.
A Végső állomás a Vérvonalakkal bezárólag mindösszesen hat filmet ért meg, ám a franchise más médiumokra is átterjeszkedett, tíz regényt, illetve két képregényt is ihletve. Jeffrey Reddick, aki eredetileg egy X-akták forgatókönyvnek szánt írásban dolgozta fel a koncepciót, ötlete pedig végül egy komplett mozifilmként került a nagyközönség elé. A többi történelem, egészen 2011-ig, amikor a széria ötödik darabja a mozikba került. A hatodik filmre 2025-ig kellett várni.
Mindezek az ismeretek tökéletesen rejtve voltak előttem egészen addig, amíg a Végső állomás: Vérvonalak megnézése közben, illetve után el nem kezdtem kiguglizni ennek a filmnek a mibenlétét.
Milyen benyomást kelthet a Végső állomás hatodik darabja olyasvalakiben, akinek a moziterembe lépés pillanatában halványlila gőze sem volt a franchise-ról?
Hát, meghiszem azt, meghiszem. Azt egész biztosan elmondhatom, hogy elég szélsőséges reakciókat váltott ki, annak megfelelően, hogy igen furcsa stílusegyveleget kínál. A Vérvonalak eleinte komolynak tűnő, vagy legalábbis komolynak tűnni akaró horror látszatát kelti, aztán az első halálozásokat követően egyértelművé válik, hogy itt bizony el kell engedni bármiféle komoly elvárást.
A Vérvonalak a trashnek minimum a határvidékén mozog, és büszkén, emelt fővel nem veszi magát komolyan.
Egy vérben gazdag, szaftos, az abszurditásig túltolt öldöklést láthatunk. A Vérvonalak leginkább a horror zsáneréhez áll közel, ezt a besorolást mindenekelőtt az elhullott emberek számossága indokolja. Ám nem idegen a fekete komédiától sem, ezt a felismerést az első mintegy húsz perc kikerülhetetlenül el fogja hozni. Mert előbb-utóbb, valamelyik emberhalál láttán menthetetlenül ordítva fel fogunk röhögni. Csupán az ingerküszöbünkön és a horrorban való jártasságunkon múlik, melyik halál éri el az abszurditásnak azt a fokát, hogy harsányan felkacagunk és tudatosul bennünk, hogy ezt a filmet bizony nem szabad komolyan venni. Az én esetemben Iris (Brec Bassinger) halála volt az a pillanat, amikor villámsebességgel átértékeltem a filmmel kapcsolatos várakozásaimat.
De ki az az Iris és mi történt vele?
A Végső állomás: Vérvonalak főszereplője Stefani (Kaitlyn Santa Juana), az egyetemista lány, akit mintegy két hónapja folyamatosan rémálmok gyötörnek, olyannyira, hogy az már az életminőségére is kihat. Nem tud rendesen aludni és nem képes a megfelelő teljesítményre az egyetemen. A rémálmok mindig ugyanarról szólnak. Egy Iris nevű nő a párjával exkluzív helyen, a Skyview elnevezésű, A Jetson család világának architektúráját idézően vékony oszlopra rögzített elit étteremben tölt egy romantikus estét. Az épület alja leszakad, a vendégek kihullanak és szörnyű halált halnak. Végül Iris is meghal: miután kiesik, egy felfelé meredő vasrúdra szúródik fel arccal. Itt röhögtem fel először.
Kiderül, hogy Iris valóban ott volt a Skyview-ban, az épület valóban leszakadt, tényleg meghaltak sokan, de messze nem annyian, mint a látomásban. Ez a látomás ugyanis eredetileg Iris előérzete volt mindarról, ami történni fog. A nő a megérzésére hallgatva figyelmeztette a közönséget, amivel többük életét megmentette, és ő maga is életben maradt. Iris nem más, mint Stefani nagymamája, akibe paranoiás rettegés költözött attól, hogy a halál előbb-utóbb befejezi a Skyview-ban meghiúsított munkáját – ideértve az ő megölését is. Családja végül megszakítja a kapcsolatot az egyre kellemetlenebbül rettegő nagyival, aki Stefani látomásainak előtörésekor már csak a feledés peremére sodródott, eltitkolt, rossz emlék egy fiók mélyén. Iris a civilizációtól távol, egy valóságos erődítménnyel körbezárt, rozoga kis kunyhóban tengeti napjait, és ádázul lesi a házi balesetek legcsekélyebb kockázatát is, ezekről feljegyzéseket készít, melyekből egy vaskos kötetre való összegyűlt már.
Stefani tehát megtudja, hogy ő és családja magával az arctalan halállal áll szemben: Irisnak meg kellett volna halnia, ezért leszármazottainak nem szabadott volna megszületnie, következésképp a nagymama minden utóda célpont az ellenség szemében. Kétségbeesett versenyfutás veszi kezdetét, a halál kreativitása ugyanis nem ismer határokat, ha életek kioltásáról van szó. A vég bárhol és bármikor eljöhet: a leghétköznapibb tárgyak és helyzetek is haláltól terhesek, és a Végső állomás: Vérvonalak a történetével és művészi eszközeivel egyaránt gondoskodik arról, hogy egy kisgyerekes szülőnél is érzékenyebbek legyünk a mindenütt lesben álló életveszélyre.
A Végső állomás: Vérvonalak a maga következetlenségeiben is méltó a trashhez visszanyúló gyökereihez.
A film ugyanis nagyvonalúan nem vesz tudomást az olyan apróságokról, minthogy hogyan tudott egyetlen rossz helyre esett pénzérme – a film visszatérő halálszimbóluma – tömegkatasztrófát okozni. Nem kapunk rálátást arra, hogyan sikerült annyira orbitális módon elfuserálni a Skyview épületét, hogy annak edzett üveg padlója a puszta rendeltetésszerű használattól – vagyis azért, mert táncolnak rajta – repedezni kezd, majd beomlik. Nem rajzolódik ki, miért éppen a cselekmény idején, Stefani mintegy húszéves életkora körül jelentkeznek a látomások. Halovány utalás sem észlelhető arra, honnét van erőforrása, technológiája egy kívülről nézve nyilvánvalóan bolond idős asszonynak arra, hogy elektronikával, reflektorokkal működtesse az óriási kaput, ami a viskójához vezet. Azt sem tudjuk, hogyan szerzett élelmet, miből tartotta el magát. A Végső állomás: Vérvonal mindezt nagyvonalúan elengedi, ám ennek nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani: a film csupán hozza, mi lényege.
Az már egy fokkal fontosabb, hogy a halálozásokra és a vérfürdőre nem lehet panaszunk, a film valósággal lubickol az abszurd és váratlan halálozásokban.
A Végső állomás: Vérvonalak egy jól megkoreografált, elmés fordulatokkal végigkísért film, ami bővelkedik a horrorisztikus elemekben, és bár mégsem egészen komédia, de összességében valamiféle rettentő bizarr módon humoros elképzelésre épül, ami szó szerint a legutolsó pillanatában is tartogat arculcsapós meglepetéseket.
A sorozat hatodik részét tehát érdemes megnéznie azoknak, akik élvezték és kedvelték a korábbi részeket, illetve magát a széria világát és koncepcióját. Ha csak önmagában nézzük, akkor is kellemes szórakozást nyújt az elvetemült ízlésűeknek. Viszont a Vérvonalak ordít azért, hogy az ember félkomolyan – amilyen a film maga is – elkezdjen mélyrétegek után kutatni, mert ha nagyon akarjuk, akkor elszórakozhatunk a kulturális áthallásokon.
A Vérvonalak az antik sorsdrámák posztmodern, a hétköznapok kisszerűségébe lehúzott paródiája.
Az alapkérdés ugyanaz, mint amit a klasszikusok felvetnek: urai vagyunk-e a sorsunknak, vagy a végzetünk kivédhetetlenül megtalál bennünket? A Végső állomás: Vérvonalak főszereplői ezzel az – elnézést a szóhasználatért – életbevágó kérdéssel néznek szembe, és minden erejükkel igazolni törekszenek az első álláspontot, miközben a halál röhejes trancsírozásokkal teszi le a garast (esetünkben egy negyeddollárost, emlékezzünk a pénzérme-szimbólumra) a második mellett. Ha innen nézzük, akkor a film az irodalom- és kultúratörténet legősibb kérdéseit emeli át a modern szórakoztatóipar, azon belül egy igen sajátos zsáneregyveleg kereteibe. Ebben az újraértelmezésben nem tragikus sorsú, magasztos, nagy tetteket végrehajtó, esetlen ezek során elbukó hősöket látunk, hanem teljesen átlagos embereket, akiknek elhullásában semmi, de semmi drámai vagy felemelő nincsen.
Olykor, a komédia kereteiből kilépve majdnem komolyan vesszük a történet drámai ívét, ám ezt az élményt és a katarzis bárminemű esélyét mindig keresztülhúzza egy jól időzített meghalás.
A halálesetek láttán semmiféle isteni elrendelést, magasabb szintű összefüggést nem tapasztalunk meg, nem leszünk bölcsebbek. Bármiféle bölcsességhez akkor kerülünk a legközelebb, amikor az első Végső állomásban megismert William Bludworth szerepében cameózó, 2024 novemberében elhunyt Tony Todd színre lép. A vele való jelenet megindító áttörése a negyedik falnak, mert a forgatáskor már ismert volt, hogy halálos beteg, és bizonyosan ez lesz az utolsó filmszereplése, ezért a rendezők rábízták, hogy improvizáljon a felvételkor, és mondja azt, amit üzenni szeretne a rajongóknak. Todd – egy egészen picit a mágikus néger trópusát idézően – megosztja tudását Stefanival és rokonaival arról, milyen módon játszható ki a halál, majd elvonul, hogy élvezze azt a keveset, ami még megadatott neki. Todd karaktere tehát egyfajta bölcs rezignációt javasol a saját példáján keresztül (bár tegyük hozzá: jó sokáig bujkált a halál elől), és ez a Vérvonalak egyetlen aprócska mozzanata, amelyben valamiféle komolyan vehető üzenetet fogalmaz meg.
A Végső állomás: Vérvonalak ráadásul a maga feketén komikus, szélsőséges eszköztárával arra is rávilágít, micsoda képtelen, sőt, nyomorúságos helyzetekbe kényszeríti magát az, aki száz százalékban „halálbiztossá” szeretné tenni az életét.
Iris helyzete egy trancsírhorrorba oltott, groteszk példázat a halállal való viaskodás önsorsrontásáról és a puszta élet minden egyéb kritérium nélküli önértékké emelésének fonákságáról.
A nő teljesen elvonult a világtól, megfosztotta magát minden élvezettől, átadta magát a zabolátlan paranoiának. Okkal tesszük fel a kérdést, megéri-e az élet úgy, hogy szó szerint minden pillanatunkat annak szenteljük, hányféle baleset történhet az otthonunkban, amellyel a halál behajtani igyekszik a járandóságát.
A film az antik drámairodalomnak ezt a parodisztikus újraértelmezését azzal is fokozza, hogy a cselekményt a hétköznapi élet körülményei közé helyezi. A rendezői beállítások óriási figyelmet fordítanak arra, hogy a mindennapjainkban hányféle balesettől halhatunk meg. Azt hihetnénk, hogy a magasan fejlett technológia segítségével rengeteg, az életünket veszélyeztető kockázatot kivédtünk, és biztonságban élünk a kényelmes, kertvárosi családi házban. A Végső állomás: Vérvonalak kérlelhetetlenül megsemmisíti ezt a biztonságérzetünket. Zach Lipovsky és Adam Stein rendezők roppant figyelmet fordítottak arra, hogy a kamerát ráközelítsék a hétköznapok életveszélyeinek eszközeire. Itt egy jég közé keveredő üvegszilánk, ott egy tűzhely, amott egy eldugult szivattyú – a filmet nézve elevenen átélhetjük, hogy a háziasított, megszelídített anyag és energiák is tudnak életveszélyesek lenni. Hogy ez mennyire hatékony? Amikor a mozi után hazafelé bicikliztem, valósággal beleborzongtam az egyik piros lámpánál állva, hogy mi lenne, ha egyszer csak jönne egy kocsi és elcsapna, miközben átkelek a zöldön.
A tanulság tehát: a végzetünk ugyanúgy elkerülhetetlen, mint a görög drámahősöké, az ő fennkölt küzdelmeinkhez képest viszont mi a hétköznapi, komfortos élet banalitásai között kalimpálunk az életben maradásért. Hogy mekkora sikerrel, arra a Végső állomás: Vérvonalak, mondjuk ki bátran, a szó legszorosabb értelmében csattanós választ ad.
Verdikt
A Végső állomás: Vérvonalak a groteszk fekete komédia és a kaszabolós horror egészen szórakoztató egyvelege. Tekinthető úgy, mint egy szellemes körítéssel kínált, kiadós vérfürdő a trancsírosabb szórakozás kedvelői számára. De akinek ennyi szellemi perverzió nem elég, az morfondírozhat azokon az áthallásokon, amelyek a filmet egy évezredes kulturális örökséggel kapcsolják össze.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
