Az öntudatra ébredő szexrobot történetét lehet, hogy már tíz éve is elmesélték ennél sokkal eredetibben, de annyira morbidan és viccesen, ahogyan a Társ teszi, még nem. Kritika.
Josh (Jack Quaid) egy baráti összejövetelre utazik párjával, Irisszal (Sophie Thatcher) egy luxusvillába a semmi közepén. A ház a titokzatos orosz milliomos, Szergej (Rupert Friend) tulajdona, aki történetesen Josh egyik csajhaverjának a szeretője – és aki mindezek dacára szemet vet Irisra egy átmulatott este után. Ezzel csak egy probléma akad: hogy a lány valójában egy magányos férfiaknak árult társ-robot, aki programozását meghazudtolva megvédi magát Szergej erőszakos közeledésétől. Ez pedig számos bonyodalmat eredményez az idilli bulizásnak induló hétvége folyamán.
A Társ éppen azon egyszerű, de műfajilag kiváló és agyas mozik sorát erősíti, amelyeket ma már a nagyvászon helyett leginkább streamingen találhatunk meg – azonban ne egészen arra számítsunk, hogy Drew Hancock író-rendező egy Ami belül van-féle mindfuck-thrillert vagy egy Ex Machina-jellegű elmélkedést hoz a robot-emberség mibenlétéről, sokkal inkább az év már most egyik legviccesebb alkotását.
Az összkép úgy fest, mintha Alex Garland és Coralie Fargeat összeállt volna egy nagyra nőtt Black Mirror-epizód kedvéért (elvégre egy évtizede akadt is már egészen hasonló témájú BM-rész), amely egyre inkább egy coeni fekete komédia formáját ölti.
Nehéz lenne tehát műfajilag besorolni a látottakat, de nem feltétlenül azért, mert a Társ annyira eredeti módon hágná át a zsánerkereteket, hanem mert Hancock szégyentelenül ügyesen és lezserül alkalmaz a hatáskeltéséhez különböző tetszőleges toposzokat. Ötleteinek nagy része akkor is megállna a saját lábán, ha elvennénk belőle a sci-fit, és csak a bénázós krimi-vígjátékot hagynánk meg alatta, mert ez a film egyszerűen minden szinten jól van belőve és hibátlanul teljesít. Annyira és azért csavaros, hogy ezzel is szórakoztassa nézőjét, éppen annyira véres, hogy ne kérhessünk számon rajta szemérmességet, és minden helyzetéből, ötletéből a lehető legtöbb humort igyekszik kifacsarni.
Black Mirror 6. évad – Éles-e még a fekete tükör képe? – Podcast
A Társnak nincsenek kifejezetten szélsőséges-ellentmondásos vállalásai, mindössze annyira abszurd és extrém, amennyire azt egy amerikai kommersz film keretei elviselik (senki ne számítson tehát A szer durvulására). Egyáltalán nem nyújt újszerű szemszöget a humanoid szexrobot témaköréhez sem (Iris technológiailag mindössze egy Alexa-guminő hibrid), de ennek ellenére sem maradhat hiányérzetünk. Például ennyire fantáziadúsan alávaló szereplőgárdát régen verbuváltak össze nagyvásznon, és a jófiú-szerepből kitörő Quaidtől kezdve a komikusi csúcsteljesítményt nyújtó Harvey Guillénen át a már az Eretnekben is remek “final girl”-alapanyagnak bizonyuló, és ez esetben a naiv robot felnövéstörténetét hibátlanul megformáló Sophie Thatcherig, a színészgárda egytől-egyig lubickol a szerepeikben. A forgatókönyv nemcsak az ő karaktereiket, de minden egyes ötletét biztos kézzel festi fel, vezeti végig és aknázza ki, legyen az humor, morbiditás vagy jóleső bosszú – anélkül, hogy ez az igyekezet különösebben átlátszóvá válna.
Ezzel együtt vétek lenne egy vérprofi-szórakoztató B-moziként elkönyvelni a produkciót, Hancock ugyanis abban is jeleskedik, hogy makulátlan érzékkel mondja ki az agyunk mélyét birizgáló gondolatokat, és maró gúnnyal prezentálja, milyen világot hoz az, ha a szerelmünket minden gátlás nélkül kezelhetjük használati tárgyként.
A “te le akarod kúrni a robotot?” magától értetődő kérdése míg az Ex Machinában lesütött szemű csattanó volt, a Társban a lehető legnyilvánvalóbb kiindulópont, és innen csak fokozza a film a nézői elvárásokra licitálást.
Miközben könnyesre nevetjük magunkat a látottakon, Hancock mégiscsak egy olyan világot fest fel, ahol az emberi kapcsolatok olyan szintre züllöttek, hogy a szexrobot már nem is incel-stigma, hanem teljesen magától értetődő része az életnek – de még ennél is ijesztőbb vetülete ennek a jelenségnek, ahogyan a hús-vér szereplők elsőre még úgy-ahogy szimpatikus jelleme és törékeny barátsága is mértéktelen aljasságba torkollik. A Társ bármelyik Black Mirror-epizódnál elegánsabban állítja fel Charlie Brooker sorozatának azon alaptézisét, hogy a technológia csak egy parancsikon, amivel a legalávalóbb emberi impulzusokat aktiválhatjuk. Ugyanakkor valahol kifejezetten rokonszenves, hogy ezt cseppet sem veszi komolyan vagy akarja a néző szájába rágni, pedig igencsak kézenfekvő lenne számára meglovagolni az aktuális MI-rettegés hullámait.
Még egyszer hangsúlyozni kell, ettől függetlenül a Társ logikája, filmnyelvi eszközei és dramaturgiai megoldásai nem hágja át azon kereteket, amiket egy bő másfél órás, szórakoztató mozi megkövetel – még annyira sem, ahogyan a producerek révén a plakátra is felkerült Barbár tette annak idején. De ahogyan a tavalyi évben az Eretnek, úgy Hancock műve is a lehető legtöbbet hozza ki ebből az alapfelállásból, ez pedig minden korlátjáért kárpótol.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
