A test, amiben élni van szerencsénk egyszerre a szent templomunk és a társadalom árgus tekintetének kitett hús. Coralie Fargeat (A bosszú) francia rendező második filmjében is ennek az abszurd ellentmondásnak járt utána David Cronenbergnél is cronenbergibb testhorrorjában. Csak ezúttal a nők szemszögéből. Az eredmény pedig letaglózóan virtuóz és gyomort próbáló. The Substance (magyarul: A szer) kritika.
Fargeat nem először merészkedik a testkép és a tökéletesség hajszolásának nyúlüregébe. 2014-es Reality + c. rövidfilmjében egy chip tökéletes fizikai megjelenést kölcsönöz használójának; ennek a fejlesztésnek a bűvöletében él Vincent Dangeville, akinek kezd egyre kevésbé kielégítő lenni az a 12 óra, amit a program biztosít. Míg a rövidfilm férfi szereplője inkább az elvárások és az elképzelt félelmek (minthogy nem lesz szerethető tökéletlen testben) mentén alakítja ki saját vágyait a program segítségével, addig
a The Substance főhősnője az egzisztenciájáért küzd, ami tökéletesen beleilleszkedik abba, hogy milyen ellentmondásos megítélés alá esnek a nők még ma is.
A női test közszemlére van téve, pedig senki sem kérte. De ha már így alakult, értékét feszességben, kecsességben, hosszú, dús hajban, ellenállhatatlan mosolyban és vonzó fiatalságban mérik. Így lehet eladni mindent – állítólag. Ha pedig nőként elérted a szavatosságod végét, akkor taka van – Elisabeth Sparkle (Demi Moore) fitnesz sztárnak is vége a műsorvezető (Dennis Quaid) szerint, mert betöltötte 50. életévét. Elisabeth pedig bármit megtenne, hogy ne legyen ennyi, még egy kétes hirdetés telefonszámát is tárcsázza.
Álmodtál valaha önmagad jobb változatáról? Fiatalabb, gyönyörűbb, tökéletesebb?
Hiszen az a hirdetés azt ígéri, hogy visszakapja régi önmagát, csak még tökéletesebb kiadásban (Margaret Qualley). Ez a csak “A Szernek” nevezett gyógyszer biztosítja a vágyott álmot, a “két test egy lélekben”-élményt (szó szerint). Csak néhány egyszerű szabályt kell mindehhez követni. Azok közül is a legfontosabb: hét naponta helyet cserélnek a testek. Bár Elisabeth nem, a néző azért számol kockázatokkal és mellékhatásokkal, de így is egyszerre gyomort próbáló és letaglózó a végeredmény, amit Coralie Fargeat második filmjében lehozott a pixisből kiesett szupersztár fiatalságvágyából.
Fargeat a The Substance-ben ugyanis nemcsak Hollywood és a média nők ellen elkövetett verbális erőszakját (amit “szépségideálnak” meg “eladhatóságnak” nevezünk), hanem a nők saját öngyűlöletét teszi górcső alá. Utóbbi indokolja csak igazán azt a testhorrort, totálisan elszabadult trancsírt, freakshowt és vérpatakot, amiben kicsúcsosodik a film. Elisabeth Sparkle tragédiája van ebbe a gore-ba öntve, ami minden önbizalomhiányos ember saját shitshowja: önmaga megítélését környezetétől teszi függővé, és erre még a legvégső pillanatban sem jön rá. Sőt, sosem fordul meg a fejében, hogy egy rossz rendszer értékei szerint ítéli meg magát. Ez akkor válik igazán egyértelművé, amikor a fiatal én (Sue) elkezdi ugyanazt a karriert építeni, mint amitől Elisabethet megfosztották. Hiába valósítja meg (vagy folytatja?) Sue sikeresen azt, amit Elisabeth is csinált, ennek ellenére sem tudja magát szeretni. És a mása, aki belőle jött sem tudja őt – miközben a szer szerint ők eggyek és egyensúlyban kell lenniük. Még ebben a szabályban, a megoldást jelentő “fogadd el önmagad”-ban is ott az a külső erőszak, ami még pokolibbá teszi az egészet: a nő nem tudja hogyan szeresse magát, mégis valaki kívülről ezt elvárja, mert így kell lennie. Fargeat alapötlete sokkal inkább emiatt a rétegeltség miatt lesz okos, érdekes és valahol megérintő, semmint a társadalmi kommentárjai miatt.
Persze Elizabeth és Sue harca egymással értelmezhető a nyugati társadalom fiatalságkultuszának kritikájaként, és az öregedéstől való modernkori félelmeink síkján is bőven értelmet nyer. Fargeat mindkét témát remek odaszúrásokkal, szatirikusra vett eltúlzásokkal (már-már hipertúlzás) vagy testhorrori eszközökkel fel is építi. Nem lesz például még egy olyan film, amiben egyszerre ennyire kívánatos és kínos egy fiatal fitneszedző lány feneke, mint a The Substance-ben. De olyan filmet is nehezen fogunk találni, ahol egy ráncos kéz ennyire végletesen ijesztő és a világ legocsmányabb horrorja a puszta jelenléte is.
A társadalmi kritikában sok újdonság vagy meglepő nem hangzik el, de a film kiemelkedőségét nem is itt kell keresni. Hanem a filmnyelvben.
Ez az, ami igazán emlékezetessé, sőt megterhelő élménnyé teszi Fargeat művét. De bármely értelmezés mentén is nézzük a gore-ban tocsogó mozit (vagy fordulunk el tőle), ennek helye van. Nagyon is.
Egyrészt a rendező direkt felnagyítja a jelenlegi kapitalista médiaműködés hétköznapi vadhajtásait (és csak olyan intim pillanatokat hagy meg normálisnak, mint Elisabeth sminkelése), hogy a képükbe röhögjön. Másrészt az eseményeket két beszűkült, monomániásan a testére és a külső visszajelzésre összpontosító nő szemén keresztül látjuk, akik a legkisebb rúzsfoltot, bőrhibát vagy csálén álló gallért is a legnagyobb bűnnek tekintik magukon. Bár valamennyire egy rosszul működő rendszer áldozatai, az önbizalomhiányból eredő becsvágyukért bőven megkapják büntetésüket. Ebben – Elisabeth és Sue szempontjából biztosan – az élet-halál harcban minden plusz óra a férfi tekintetben (male gaze), az odaadó rajongók szeretetében megéri a vért, a kiesett fogakat és a vérpatakot. Hiszen a két női test puszta túlélése ettől függ, az életük értelme ennyire redukálódott és mást nem is tudnak elképzelni a női létezés értelmeként. Egy ilyen felfokozott állapothoz pedig a legjobb eszköz az eltúlzott, minden szélsőséges határt feszegető testhorrori eszköztár. Látni kell, és nem félni az öncélúságától.
A durva képsorokban pedig a két vezető színész – Demi Moore és Margaret Qualley – emlékezetes alakítást nyújt. Moore visszatérése különösen üdítő, hiszen valamennyire önreflexív szerepet hoz. Minden komplex érzelmi rétegét bemutatja annak, amitől Elisabeth valóban egy sajnálnivaló alak lesz. Őszinte és hiteles minden apróbb megmozdulása, álljon egy tükör előtt, ahol ezerszer újrakezdi a sminkjét, vagy főzzön a tévé mellett, miközben zsémbes öregasszony stílusban szidja az aktuális üdvöskét. Qualley pedig tényleg tökéletes fiatal én Moore mellé, akinek olyan szempontból nehezebb dolga volt, hogy inkább kellett egy eszményi képet alakítania, mint konkrét karaktert. De a feladatot maximálisan teljesíti: élettel és energiával tölti meg Sue-t, aki így könnyen lehet bárkinek az a fiatal kép, amire vágyik (vagy nosztalgiázik érte). Közben pedig Elisabeth személyiségét is megeleveníti úgy, hogy tényleg Moore gonosz és undok húgának is beillik, aki egyszerre utálja és valahol szükségből számít az idősebb félre
– mint egy gyermek a mérgező szülőjére, mert nem ismer mást.
Verdikt
A The Substance választott témáiban bár nem mond sok újdonságot, de ahogyan beszél róluk, az teszi emlékezetessé, sőt az év egyik legbátrabb és vizuálisan legeredetibb filmjévé. Nem fél elmenni egyik faltól a másikig falig, továbbá kiemeli az is az unalmasabb vagy egykaptafára készült horrorok közül, hogy a zsáner eszközeit okosan használja fel, amiket mer szatírával és némi drámával is keverni. Minderre a koronát pedig Demi Moore és Margaret Qualley játéka teszi fel.
A szer c. filmet a 20. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
