A távol-keleti szellemvilág sokáig egyet jelentett a japán hitvilág rémségeivel a nyugati populáris kultúrában. A Keleti Palota a koreai mitológiából kínál popularizált ízelítőt egy fordulatos, akcióban bővelkedő, de kicsit túlbonyolított természetfeletti akciósorozat formájában. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Bár A Keleti Palota helyszíne a történelmi Korea, erre nincs egzakt utalás, csak a nevek és a szellemek, no meg persze az alkotók származása enged következtetni arra, hol is járunk. A cselekmény a fiktív Joseon dinasztia körül forog. A király (Cho Seung-woo) legfiatalabb gyerekét rejtélyes betegség támadja meg. Ez nem jó jel, ugyanis minden bizonnyal egy harminc éves átok betetőzéséről van szó, melynek során minden herceg áldozatul esett a kórnak. A király mindezt a szellemek művének tartja, ezért magához rendel egy „feng shui-mestert”, aki látja a szellemeket és át tud lépni a világukba. Ő a fiatal Gu-cheon (Nam Joo-hyuk), kísérője és segítője Saeng-gang (Roh Yoon-seo). Utóbbi nem mellesleg a király lánya, akit az özvegy királyné (Jang Young-nam) udvartartásához tartozó szolgálólánynak öltöztettek, és mint csakhamar kiderül, ő sincs híján különleges képességeknek, mert hallja a szellemeket (bár látni nem látja őket).
A Keleti Palota igazi főszereplője Gu-cheon és Saeng-gang, de szerepet kap a végtelenül szövevényes intrika is, ami az egész palotát megtestesíti.
A sorozat lényegében dob egy all-int azzal, hogy már az első epizódban látjuk, ahogy Gu-cheon átlép a szellemvilágba és lekardoz egy ocsmány szörnyet. Ez a későbbiekben csak fokozódik. A Keleti Palota tobzódik a szellemek világába helyezett akcióban., Gu-cheon minden részben átmegy a szellemekhez és kioszt pár suhintást a természetfeletti kardjával. Ami azt illeti, ez nemcsak feldúsítja a cselekményt, de túl is telíti. Az elején a karaktert kimeríti, hogy át kell lépnie harcolni, de ahogy haladunk előre a cselekménnyel, ebből az igénybevételből egyre kevesebbet látunk, mert a feng shui-mesternek mindig megvan a kellő energiája ahhoz, hogy megvívja a szükséges harcot.
Szóval a sorozat időnként áldoz egy keveset a koherenciából a dinamika oltárán, és Gu-cheon maga is egyfajta szuperharcossá válik, aki kedve szerint ugrik át a másik oldalra, noha állandóan szenved tőle.
Egyébként tényleg jobban hasonlít egy harcosra a túlvilágon, ahol valamilyen okból nem az evilági, a hajat teljesen eltakaró fejfedőt viseli, hanem lobogó hajjal aprítja, pontosabban szólva segíti túlvilágra a szellemeket. A Keleti Palota lore-jából ugyanis kiderül, hogy ezek a harcok amolyan szertartások, amelyek megfelelő véghezvitelével a főhős megszabadítja a szellemeket haragjuktól és átsegíti őket a túlvilágba. A szellemharcok színhelye tehát egyfajta köztes világ, aminek esztétikája, létmódja egyébként emlékeztet valamelyest a Stranger Things „Tótágasára”.
Haragvó szellemek márpedig akadnak bőven. A sorozat kizárólagos helyszíne az egyszerű halandók számára érinthetetlen királyi palota. Ez egy hatalmas építmény és birtok, ezért nem érezzük szorítóan szűknek, de mégis egy lehatárolt területen történik minden, ahol az uralkodócsalád a köznéptől elzárkózva él. A királyi családot keresztül-kasul átszövi az intrika, ami halálos áldozatokban is bővelkedik. Harminc éven keresztül egymást érik a véres leszámolások, amelyek nem kímélnek se bűnöst, se ártatlant, se rokont, se idegent.
A Keleti Palota egyik fő bonyodalma az, hogy szét kell szálazni, mi az, amit a szellemek műveltek, és mi mögött van emberi tényező.
Az intrikák két főszereplője a király, aki törvénytelen származása ellenére igyekszik bebiztosítani a hatalmát, és az özvegy királyné, aki nem ismeri el legitimnek a fattyú uralkodót. Ezek gyilkolnak halomra boldogot-boldogtalant, ahogy épp a szükség hozza. És szó sincs arról, hogy a sorozat akár csak egy pillanatra is függőben hagyná, van-e egyáltalán természetfeletti behatás a történetben. A kezdetektől fogva egyértelmű, hogy van, a kérdés pusztán annyi, éppen kinek tudható be egy-egy haláleset.
És ezen a ponton A Keleti Palota megint túltolja kicsit a biciklit. Azt, hogy ki kivel milyen rokoni kapcsolatban van, és ki ölt meg kit, mi a szellemek műve, mi pusztán emberi intrika folyománya, majdnem olyan nehéz követni, mint azt átlátni, hogy a Dark című sorozatban a különböző idősíkok szereplői milyen kötelékben állnak egymással.
A nyolc epizód, amit a sorozat kínál, egyszerűen túlcsordul az intrikában és a bonyodalomban.
Minden rész újabb és újabb meglepetéseket tartogat, ami alapvetően pozitívumnak szokott számítani, de itt már kimeríti a néző koncentrálóképességét.
Ami a karakterábrázolást illeti, A Keleti Palota nagyjából hozza az elvárhatót, de egy ilyen témájú sorozatnak aligha feladata, hogy különösebben árnyalt és sokrétű személyiségeket vonultasson fel. Talán a legsajátosabb egyéniség Gu-cheun, aki nyűgös, nyafka seggfejként mutatkozik be, nyakon öntve nem kevés byroni spleennel, és ez a vonás akkor is jellemzi őt, amikor annak már nem feltétlenül lenne helye. Hozzá képest Saeng-gang a gondoskodó nő megtestesítője, aki készen áll bármilyen harcra és önfeláldozásra, hogy segítőjét megmentse.
Ettől eltekintve inkább társadalmi szerepeket, mind személyeket látunk.
A király egészen az abszurditásig menően makacs és önző: konkrétan nem képes rá, hogy felfogja a szellemlátó tanácsait, javaslatait, és észszerű belátással felfogja, hogy a nyers akarata nem feltétlenül a legjobb iránytű. Nem a legokosabb karakter, de az önző, teljhatalmú zsarnok alakját korrektül hozza. Mellette az özvegy királyné az, akinek érzékelhető személyisége van. Ez a személyiség megszállott és mérhetetlenül hatalomvágyó, kétségbeesetten kapaszkodik a „régi becsület” mítoszába, no és persze saját királyi vérvonalába, amiért bárkit hajlandó feláldozni. Ők ketten a pozíciójukból fakadóan „karakterek”, és ennek megfelelően jól is hozzák a szerepüket, de nem sok személyiségjegy rajzolódik ki a társadalmi pozíciók mögül. A többi karakter inkább NPC, mint valódi szereplő.
Színészi játékról A Keleti Palota esetében nem sok mindenről lehet beszélni.
A cselekmény eleve olyan kultúrkörben játszódik, ahol az érzelmek kimutatására szűk tér van, és ez a rideg formalitásokkal terhelt uralkodói környezetben fokozottan igaz. Nagyjából rendben van, de semmi több, arra viszont pont elég, hogy a néző belehelyezkedjen a történetbe.
Mellettük felbukkan egy szellem is, egy ún. „ggeomeoksali”, amitől Gu-cheun irtózik, mint a pestistől, mert szerinte a lény elszívja a jang energiáját annak, akire rá tud akaszkodni. Hogy így van-e, nem derül ki, mindenesetre ez a szellem nem egyszerűen egy antagonista, mert néha nem jön rosszul a segítsége, ráadásul a sorozat cukiságfaktorát is egyszemélyben szolgáltatja. Képzeljük el egy ewok és egy labubu keverékét, aminek seggszája van. Na, ez a „ggeomeoksali”. Néha nem jön rosszul, de valódi természete mindvégig homályban marad, és a sorozat nem aknázza ki a jelenlétét.
A sorozat vizuálja rendszerint meggyőző, helyenként egyenesen horrorisztikus – például amikor először megjelenik az elégetett szobalányok egyikének szelleme –, néha viszont B-kategóriás vonásokat mutatnak a számítógépes effektek.
Verdikt
A Keleti Palota szórakoztató értékét a rendhagyó környezet és szellemvilág, valamint az intenzív cselekmény egyaránt szavatolja. Ez utóbbi túl is lett pörgetve, a néző hamarosan kapkodni kezdi a fejét a szövevényes összefonódások, intrikák és szellemharcok közepette. Az egyébként izgalmas misztikus világba helyezett történet szükségtelenül el lett húzva, az egy-két epizóddal rövidebb évad és az átláthatóbb cselekmény javított volna rajta, de a sorozat így is remek egyszeri kikapcsolódás.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
