Ez is elérkezett: a teljes ötödik évad premierjével pont került a Stranger Things-saga végére. A Netflix alaposan felcsigázta a várakozásokat azzal, hogy három részre bontotta az új évad közzétételét. A teljes évadról viszont felemásak az érzéseink. A készítők le is zárták a történetet és nem is, bevállalósak is voltak és nem is. Kérdőjelek maradtak bőven, de ez a Stranger Things, elrontani tehát nem igazán lehetett, szóval a lényeg mégiscsak az, hogy üljünk le, tegyük félre a fenntartásainkat és élvezzük. Spoilereket kétségbeesetten kerülgetni igyekvő 5. évadkritika.
HIRDETÉS
Itt állunk, magunk sem tudjuk, hogy jutottunk ide
Bizonyos szempontból csoda, hogy egyáltalán eljutottunk a Stranger Things ötödik évadáig, hiszen jó pár tényező nehezítette az újabb és újabb évadok megszületését. Ezt fölösleges is jobban részletezni, a félévadkritikában már kitértem rá; csak amiatt érdemes megemlíteni, hogy lássuk, ez a pillanat igencsak időszerű volt. Nem valószínű, hogy a Stranger Things az ötödik évaddal megszűnne aktuális lenni. A hírek szerint lesz spinoff-sorozat, készült már többek között előzményképregény Will Byers Upside Down-beli tartózkodásáról, továbbá előzményregény is Dr. Brenner, azaz Papa kísérleteiről – az univerzum tehát épül-szépül a sorozaton kívüli médiumokban is, és talán még van fejnivaló a fejőstehénen. Az eredeti sorozat viszont négy évadon keresztül csak fokozta és fokozta a kíváncsiságunkat, hogy végre megtudjuk, miféle alternatív, idegen világ szörnyűségei fenyegetik az Indiana állambeli Hawkins városkájának nyugalmát.
Ám évadról évadra egymást érték a cliffhangerek, miközben a Stranger Things világának elemei nem álltak össze koherens egésszé.
A Stranger Things lezárása egyszerre tűnik megugorhatatlan kihívásnak és bombabiztos sikernek. Egyfelől a Duffer testvérek olyan világot építettek fel, olyan történetet bontakoztattak ki, amit nem lehet csak úgy lezárni. Méltó befejezést érdemel – nemcsak az inkoherencia és a cselekmény hézagai miatt (márpedig ezekből jutott bőven), hanem azért is, mert ami ennyire belopja magát a nézők szívébe, annak nem lehet tessék-lássék módon véget vetni. Másfelől viszont talán nem volt alaptalan a reménykedés, sőt, bizakodás, hogy a Duffer testvérekben megvan a kraft egy jó befejezéshez, vagy legalábbis ezt a szériát ez a szerzőpáros olyan nagyon nem tudja elrontani.
Nem tudom, megalkotható lett volna-e „a” hibátlan záróévad – ez biztosan nem az, de attól még nem rossz.
Az érzelmek viharzanak töretlen
A Stranger Things mindig jó volt abban, hogy megmozgassa a nézők érzelmeit. Megvoltak az epikus harcok, ahol szurkolhattunk a főhősöknek; a nagy összeveszések és összeölelkezések, amelyek során a szereplők személyesen gyarapodtak; az érzelmi viharok és a nagy bőgések, amelyeken szépen meg tudtunk hatódni. Ezt a receptet az ötödik évad is tankönyvszerűen követi: megvan a személyes dinamika és epikusságból is kapunk bőven. Ám a teljes évad beigazolja azt az első négy rész alapján kialakult benyomást, hogy a Duffer testvérek rohamléptekben szerették volna valamilyen módon dűlőre juttatni ezeket az elemeket.
Vegyük például Steve nézeteltéréseit. Az első négy epizódban láthattuk, hogy valamilyen rejtélyes indíttatásból elkezdett kakaskodni Jonathannel, hogy feltűnjön Nancynél. Dustinnal pedig azért akasztott tengelyt, mert az utóbbi dacból összeverette magát, és emiatt lecsúszott arról a küldetésről, amiben kulcsszerepe lett volna. Itt már az elején felszökött az akár csak közepesen figyelmes néző szemöldöke: ezt így hogy? Steve karakterfejlődése az egyik legjobb, legkedveltebb az egész Stranger Thingsben: a nagyarcú menő srácból fokozatosan együttérző, felelős, gondoskodó személyiséggé vált, a sorozat „babysitterévé” és Dustin közeli barátjává. Ehhez képest most azt látjuk, hogy Steve hosszú évek után egyszer csak rástartol az egykori nőjére. Talán ott szerették volna felvenni a fonalat az alkotók, amikor a negyedik évadban az Upside Downban Eddie egy kis lelkizés keretében arról beszélt, hogy szerinte Nancy titokban bele van esve Steve-be. Nos, az így keltett várakozáshoz képest
Dufferék sajátos csavart vittek az egész Steve-Nancy-Jonathan szerelmi háromszögbe.
A megoldás egyéninek egyéni, nem is mondanám rossznak, de azért érzékelhető, hogy egy korábban indított szál lett itt elvarrva elég sietősen. Ami pedig a Jonathannal való ellenszenvet illeti, a készítők azt is sebtiben elintézték egy tisztázó beszélgetéssel.
És kb. ez volt az eljárás Dustin esetében is. Megvolt a felemelő beszélgetés, a nagy összepacsizás, tetszett, örültünk neki – és ennyi. Ha nem is nevezném egyszerűen mechanikusnak azt, ahogyan Dufferék néhány ilyen kapcsolati dinamikát kezeltek, mindenképpen elég sietős munka eredménye. És ez nem csupán a karakterek megformálása miatt fontos, hanem a cselekmény alakulása miatt is. Mert az első néhány rész képes volt elhitetni velem, hogy ezeknek a srácoknak a torzsalkodása – sokat látott kölykökről beszélünk, nem is olyan kicsikről, akik elvileg pontosan ismerik a tétet – lesz az egyik fő akadály, amit el kell hárítani Vecna legyőzéséhez. A feszült várakozás pedig végül egy könnyed pöffenéssé szublimált.
Woke-ozzunk egy kicsit! Vagy inkább ne
Persze nemcsak a szerelmi viszonyrendszer és a Steve-Dustin barátság forgott kockán az új évadban.
Beszéljünk kicsit arról a szereplőről, akinek talán a legmostohább sors jutott osztályrészül a Stranger Things egész történetében!
Természetesen Willről van szó. Ő a negyedik epizód végén olyan fenomenális bravúrt vitt véghez a Vecnával való konfrontáció során, amiről ordított, hogy Dufferék nagyon szeretnék elégtételben részesíteni a négy évadnyi NPC-sorsért. Nos, nagyjából elmondható, hogy ez sikerült, valóban voltak erős és fontos pillanatai Willnek, de azért a cselekmény nagy részében továbbra is az antenna szerepét töltötte be a Vecnával való telepatikus kapcsolat kiaknázása érdekében.
Na, de az internet népének természetesen nem az jut eszébe először Willről, hogy miként járult hozzá a főgonosz legyőzéséhez. Hanem Az A Bizonyos Coming Out. Úgyhogy szenteljünk néhány gondolatot ennek a kétségkívül eltúlzottan patetikus, szégyentelenül a könnyzacskóinkat célba vevő jelenetnek!
2022-ben, miután már a teljes negyedik évad debütált, hetekig tele volt a Facebook-üzenőfalam az Eddie ikonikus Metallicás jelenetéről szóló hol vicces, hol megható mémekkel. Ehhez képest most, amikor nagy ritkán Stranger Things-tematikájú mémes tartalom sodródik elém, annak nagy része ezzel a coming out jelenettel kapcsolatos tartalom volt, méghozzá nem ritkán ironizáló, woke-ozós éllel. Talán ez is mutatja, hogy ideje volt már a záró évadnak. Mindenesetre a jelenet tényleg teátrális, túljátszott, és „remek” alkalmat nyújt egy kiadós woke-ozásra. Rakjuk hát kicsit rendbe!
Az, hogy Will a saját neméhez vonzódik, a negyedik évadban derült ki elég félreérthetetlenül, egy csendesen bőgős-vallomásos jelenetben; de már az első évad legelső részében elhangzott, hogy a vér szerinti apja konkrétan lebuzizta a háta mögött. A lényeg: aki kicsit is képben van a sorozattal, az nem kell, hogy meglepődjön rajta, hogy a téma az ötödik évadban is előkerül. A jelenet kicsit túltolt, de személy szerint nem vagyok meleg, azt pedig mégoly annyira nem tudom elképzelni, milyen lehetett melegnek lenni az Egyesült Államokban 1987-ben, egy évvel azután, hogy a Legfelsőbb Bíróság alkotmányosnak minősítette a felnőttek közötti, konszenzuális homoszexuális nemi aktusok tagállami kriminalizálását. Szóval elképzelhető, hogy valódi lelki könnyebbséget jelentett egy ilyen rituálé, a Duffer testvérek pedig úgy próbálták ezt az elemet beleilleszteni a Stranger Things történetébe, hogy a mélyen rejlő pszichikai erő felszabadításának forrásává tették. Sikerült? Fogjuk rá. Ízig-vérig Stranger Things? Az. Szóval erről kb. ennyit.
Az a fekete lyuk metaforikus értelemben is tátong
Miközben a Stranger Things ötödik évada elég hozzáértően pengeti érzelmeink húrjait, arra már mintha kevesebb figyelmet szentelt volna, hogy valamennyire összeszálazza az igencsak szétgubancolódott cselekményt és világépítést. Ennek átlátásához érdemes kicsit távolabbról elindulnunk és a kezdetektől áttekintenünk ennek a kitalált univerzumnak a fontosabb sarokköveit.
Szóval mindenekelőtt adva volt egy kísérleti laboratórium és egy titkos kormányzati program, ami a paranormálissal foglalkozik; innét megszökik egy különleges képességű gyerek, aki vélhetően kaput nyitott valamiféle párhuzamos világra, ahonnét átszökött és át is tud járkálni egy ragadozó (a „demogorgon”, ugyebár). A második évadban megjelent a Mind Flayer és megtudtuk, hogy az valamiféle közös tudatban áll nemcsak a demogorgonokkal, de mindennel, amit megfertőz – így Willel is. Oké, eddig még nagyjából egyben van a történet, leszámítva, hogy Eleven kapott egy teljesen önálló, sehová sem vezető kalandot Eighttel, vagyis Kalival. Aztán a harmadik évadban kiderült, hogy valamiféle másvilági szörny patkányok, illetve emberek eltrutymósított testéből is össze tud kotyvasztódni, mert miért ne. Egyúttal az is kiderült, hogy a frissen nyílt pláza mélyén a szovjetek egy titkos földalatti támaszpontot működtetnek, ahol a térkapu megnyitásának nyilván egyáltalán nem energiaigényes műveletével kísérleteztek. Bro, ha te mondod… Aztán végül jött a negyedik évad. Ebben arra derült fény, hogy egy valaha emberi, tudatos lény próbálja elpusztítani Hawkinst és az egész emberi világot.
Ekkorra már igencsak felhalmozódtak a kérdőjelek (mondom ezt úgy, hogy az első mellett a negyedik évad a kedvencem). Hogyan is jött létre és micsoda az Upside Down, ami ebben az évadban a világunk időben megdermedt, torz, kihalt tükörképe (ugye emlékszünk, hogy Nancy naplója Will eltűnésének napjáig tart odaát?)? Ez egy önállóan létező alternatív világ? De akkor miért állt meg benne az idő? Valamilyen paranormális képesség gyakorlásával hozták létre, amolyan „melléktermékként”? Hogyan? Mi baja van Vecnának a mértékegységekre tagolt idővel, amiről olyan okfejtést rittyent, hogy kapitalizmuskritikus klubnak is becsületére válna? Ez elég ahhoz, hogy tokkal-vonóval el akarja pusztítani az általunk ismert világot? Miért? És miért nyílnak térkapuk csak attól, hogy összetördeli valami balszerencsés kiválasztott áldozat csontjait? Miért van szüksége ehhez éppen négy áldozatra? Egész pontosan hogyan is kapcsolódik egymáshoz Vecna, a Mind Flayer, annak patkány- és embergyurmalékból összeállt evilági változata, illetve a demogorgonok, hogy a denevérszörnyekről ne is beszéljünk?
Ezeket a kérdéseket azért célszerű feltenni, mert az ötödik évad jóformán semmiféle választ nem ad rájuk.
A készítők azzal próbálták koherens keretbe foglalni a sokasodó hézagokat, hogy még jobban kitágították a Stranger Things-univerzum távlatait. Az ötödik évadban már maga az Upside Down is mellékes világ lesz, amiben a fekete lyuk és a féreglyuk fogalmának is fontos szerepe lesz. Ennél jobban nem kell belebocsátkozni a részletekbe, az viszont elmondható:
az ötödik évad narratív lyukai vannak olyan feketék, mint azok, amelyek féreglyukakat képeznek egyes elméletek szerint.
Végül is a demogorgonok beosztott nyersanyagbeszerző lótifutik vagy vérszomjas (és vérrel csalogatható, emlékszünk még az első évadra?) ragadozók? Miért van jelentősége Will elrablása évfordulójának? Olyan, mintha mágikus szerepe lenne, de elvileg a Stranger Things végig tudományosan magyarázható körülmények között játszódik, szóval mi is a magyarázat? Miért éppen tizenkét gyerek kell Vecnának? És természetesen rengeteg tisztáznivaló maradt azzal kapcsolatban, hogy mi is az a bizonyos további tényező, ami Vecna erejének végső magyarázatára hivatott. Ja, és voltaképpen mi is történt abban a barlangban a gyermek Henry Creellel?
Ha pedig eltekintünk a Stranger Things világépítési oldalától, akkor is beleütközünk néhány hézagba. Kalira tényleg csak azért volt szükség, hogy a történet legvégén valamiféle – mégoly illuzórikus – reménysugarat csillogtasson meg nekünk? A hadsereg, amely mintegy segédfőgonoszként folyamatosan gondoskodik róla, hogy legyen miért izgulnunk, hová szívódott fel a végén? De egyébként amikor kiderült, hogy egy komplett szovjet támaszpont van a pláza alatt, hogyhogy nem árasztotta el Hawkinst már akkor a hadsereg? És mellékesen mi történt Ericával és a természettudomány-tanár Mr. Clarke-kal, illetve hogyan is kerültek elő ismét?
A kérdések tehát számosak, évfolyamról évfolyamra halmozódtak. Nem arról van szó, hogy a Duffer testvérek ne akarták volna megválaszolni ezeket: feltehetően nem véletlenül rakták tele visszatekintésekkel az ötödik évadot. Inkább arról, hogy mindösszesen nyolc mégoly sűrű epizód kevés ahhoz, hogy mindent tisztázzon.
A befejezés egyszerre pátoszos és anti
Bár a felépített világról való tudásunk az ötödik évad legvégére is maximum egy gyengécske hármashoz lenne elég egy vizsgán, érdemes ezen túltennünk magunkat. A Stranger Things zárása meglehetősen epikus pillanatokat tartogat, a Duffer testvérek láthatóan igyekeztek megadni a módját a finálénak. Zsigeri elégtételből is csurran-cseppen. Nagyon is elégedetten lélegzünk fel annak láttán, ahogyan Eleven elintézi az egyik tisztet. És bizony a Vecnával való megküzdés egyes pillanatai is cirógatják a megtorlásvágyunkat. Emellett viszont a végső harc kissé megúszós, és a minden mögött álló, nagy főellenfél igazából ötletszegény és összecsapott.
A harcok után megkapjuk azt a hosszú, érzékeny búcsút is, amit egy ilyen lezárástól okkal várhatunk.
A Stranger Things ötödik évadának utolsó, kétórás epizódja bő egy óra alatt lerendez mindent, amit kell. Ezután a hátralévő rész, az epizód közel fele arról szól, mi vár a főhősökre a normális, polgári életben, miután az Upside Downt, Vecnát és az egész felfordulást maguk mögött tudják. Látunk pátoszos érettségi ünnepséget, már-már karikírozottan lázadó ünnepi beszédet – melynek során a The Trooper is megszólal –, és természetesen szentimentális, nagy beszélgetéseket arról, hogy a kihívások által egységbe kovácsolt barátok mindig tartani fogják a kapcsolatot. Ilyen szempontból tehát a Stranger Things majdhogynem átmegy az élet nagy kérdéseiről és a felnőtté válás első lépcsőjéről szóló, magasztos tanulságokkal teli tinifilmbe.
A finálé premierje előtt mentek a találgatások arról, mennyire lesznek bevállalósak a Duffer tesók, mernek-e beáldozni bárkit a legfontosabb – és legkedveltebb – karakterek közül. Az új részek nem egyszer és nem kétszer hitetik el a nézővel, hogy egyik-másik szereplő végzete elrendeltetett. Viszont Dufferék bizonyos szempontból a megúszás irányába vitték el a történetet. Egy fordulat van, ami komoly erkölcsi súlyt hordoz, és ad egy tragikus ívet az érintett szereplő történetének. Ezt a fordulatot nehéz hová tenni olyan szempontból, hogy egyfelől jelentőségteljes, téttel bíró, másfelől viszont mintha agyoncsapta volna mindazt, amiért a Stranger Things az volt, ami, és ami tartalommal töltötte fel a gyerekek küzdelmét is. Az a bizonyos áldozatvállalás, miközben vitathatatlanul hősies, valójában saját magát nivellálja és teszi zárójelbe. Mindaz, amit a néző a szereplőkkel együtt átélt és ami a gyerekek kötelékének szavatolója volt, az irreleváns, távoli emlékek birodalmába kerül át. A Stranger Thingst gyakran hasonlítják Stephen King Az című regényéhez és a belőle készült filmekhez (a Welcome to Derryt pedig már a Stranger Thingshez). Ezekben – a regényben és az 1990-es minisorozatban legalábbis biztosan – van egy olyan mozzanat, hogy amikor a gyerekek elhagyják Derryt, elfelejtik mindazt, ami Pennywise-szal kapcsolatban történt, egészen az új ciklusig és Mike Hanlon hívásáig. Valahogy mintha a Duffer fivérek erre a sorsra ítéltek volna a gyerekek (most már fiatal felnőttek) életében mindent, ami az Upside Downnal kapcsolatos.
Verdikt
A Stranger Things régóta várt ötödik évada aligha tud megfelelni minden elvárásnak és reménynek. Ez jóformán lehetetlen. De mivel a Stranger Thingsről beszélünk, okkal számíthattunk szórakoztató – és valljuk be, patetikus – lezárásra. Mindez meg is történt. A finálé távolról sem válaszolta meg a korábbi évadok során felhalmozott kérdéseket, sőt, újakat is nyitott. Az évad végéből kiérződik némi megúszás, de az egyik fejleménynek köszönhetően olyan melankóliával is gazdagodik a kellően szirupos lezárás, ami jól illik ahhoz az érzéshez, ami a nézőben is honol, amikor búcsút vesz egy igazán szerethető sorozattól.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
