A Welcome to Derry első öt epizódja felcsigázta az érdeklődésünket, mert egy erős társadalomkritikába ágyazott Az-előzménytörténet képét mutatta az Andy Muschietti-féle univerzumban. A Bill Skarsgård beteg bohócvigyorával felvértezett szörnyeteg minden korábbinál könyörtelen arcát mutatta meg. De mennyiben felel meg a várakozásoknak az előzménysztori a sorozat teljes hossza alapján? Stephen King-filmfeldolgozáshoz illően felemás módon. Az erős társadalomkritika megmaradt, viszont a történet a végére összegubancolódott, és inkább csak összezavarodtunk azt illetően, kicsoda is Pennywise. Évadkritika.
HIRDETÉS
Az előző részek kritikájából
A Welcome to Derry első öt epizódját megnézve azzal búcsúztunk a főszereplőktől, hogy megpróbáltak leszámolni a Derry csatornahálózatában rejtőzködő szörnnyel, amely Pennywise, a táncoló bohóc képében mutatkozik, mielőtt átvedlik valami sokkal szörnyűbbé, és belakmározza gyanútlan áldozatait, akik jellemzően gyerekek. Az Az előzménysorozata meglehetősen kemény horrorként mutatkozott be, amely nem fél kinyírni a szereplőit, és folyamatosan fenntartja azt a nézői félelmet, hogy a plot armor egyik karaktert sem védi. Emellett a sorozat a klasszikus Stephen King-világhoz képest – ahová az Az regényt még bőven besorolhatjuk – nagyobb szereppel ruház fel felnőtteket is, leginkább Leroy Hanlon ezredest, a feleségét, Charlotte-ot és Dick Hallorannt. Továbbá a Vesztesek Klubjának itteni megfelelőjében is olyan törésvonalak jelentkeznek, amelyek Stephen King írásában nem kerültek elő.
A Welcome to Derry maradék három epizódja megmarad ezen a csapásirányon, és emeli is a tétet – de nem éppen előnyére.
A Stephen King-adaptáció nem válik vízzé
A 2017-es Az nem tudta elkerülni azt a tipikus, a Stephen King-adaptációk világában jellegzetes hibát, hogy amikor a szörny teljes valójában megmutatkozik, elveszíti az igazán félelmetes jellegét. Ez nincs másként a Welcome to Derryben sem. Bill Skarsgård nem rossz választás Pennywise-nak, beteg, perverz tekintete jól illik a kortalan rémséghez, és a horrorrajongók, gamerek és filmkedvelők által egyaránt méltán kedvelt Tim Curry után a XXI. század számára arcot és karaktert adott King szörnyalakjának. Viszont ez sem tudja megmenteni attól a hibától, ami annak idején már az Az második részére is rányomta a bélyegét: ahogy Pennywise egyre inkább elénk tárul teljes valójában, úgy egyre kevésbé lesz félelmetes. Ez természetes velejárója a horrornak: amit látunk, az legalább már ott van, vannak körvonalai, meg tudjuk ismerni, elmúlt az ismeretlentől való kezdeti rettegés. A Welcome to Derry viszont nem igazán változtat azon, hogy Pennywise legnagyobb trükkje az, hogy a fogait vicsorítva odatoppan valaki elé, időben sokkal jobban elnyújtva, mint azt a horror zsánere megkövetelné. Nem vitás, hogy ez a figura tényleg veszélyes, mégiscsak leharapdál néhány fejet, sőt, ennél nagyobb ívű veszedelmet is hoz. De a viselkedése sokszor nem ijesztő, hanem legfeljebb bosszantó, és a sorozat leginkább dermesztő pillanata nem Pennywise akárhányadik bohóckodása, hanem az a jelenet, amikor Ingrid Kersh, a Juniper Hill elmegyógyintézet dolgozója az otthonában beszélget az oda besomfordált Lillyvel, és közben néhány ijesztő sejtelem támad bennünk. Ehhez képest Pennywise nem sokban különbözik bármely tetszőleges vérszomjas horrorszörnytől, amelyik gyerekeket szaggat szét, vagy éppen betakarítja őket amolyan spirituális takarmányként. Igazából nem is egészen világos, mire hajt a szörny, az viszont biztos, hogy ebben a verziójában megváltozik a belső szorongásainkat kihasználó rémalakhoz képest, amellyel a szembeszállás első lépése az volt, hogy szembenézünk a személyes félelmeinkkel.
A történet összegabalyodik
Az egyik fő probléma azzal, ahogyan a Welcome to Derry története formálódott, hogy teljesen kaotikussá vált minden. Ebben valószínűleg szerepet játszik az, hogy 2025-ben már látványosság szempontjából is nagyot kell gurítani. Már az Andy Muschietti-féle Az is élt a technológia adta lehetőségekkel és látványosabb, grandiózusabb lett, mint az 1990-es minisorozat.
A Welcome to Derry minderre rátett még egy lapáttal, és monumentális harccal zárult.
Pennywise szó szerint és átvitt értelemben is kimutatta a foga fehérjét, és egész pályás letámadást indított Derry ellen. A kérdés adott: hol volt Pennywise-nak ez az ereje az Az világában? A Welcome to Derry készítői messzemenőkig túlspannolták King szörnyalakját, és valami egész mássá alakították, mint amit ebben az univerzumban megszokhattunk. Nem megyünk bele a részletekbe, de álljon itt ennyi: nem igazán tud félelmetes lenni az, hogy Pennywise a ködben szaladgál.
Pennywise közelségében a gonosz árnyéka telepszik Derryre. Ezt maga King is érzékletesen kifejezésre juttatta a regényében. A Welcome to Derry jó érzékkel hasznosítja és gondolja tovább ezt a hangulati elemet. Önmagában az, hogy a kora ‘60-as éveket teszi meg a cselekmény idejének, jó választás, hiszen az az évtized rengeteg társadalmi szorongással volt terhelt (mondjuk melyik nem…). Ebbe a mintázatba kiválóan illik az, hogy a lincshangulatba hergelt tömeg rágyújtja a házat a mulatni összegyűlt feketékre. Csak éppen ebben az összegyűlt közösségben ott volt Leroy ezredes és Hallorann is, két, a sereg számára megbecsült, illetve fontos valaki. Meglep, hogy egy ilyen húzásnak – rasszizmus a seregben ide vagy oda – semmi következménye nem volt, még fű alatt sem.
Van egy további szál is, ami érthetetlen módon lett beleszőve a sorozatba. Ingrid Pennywise-hoz fűződő furcsa kapcsolata nemcsak az ostobasággal határosan abszurd, de a szörny eredettörténete szempontjából is megmagyarázhatatlan. Ennek a kapcsolódásnak van egy furcsán hátborzongatóan elmebeteg éle, viszont nem biztos, hogy ezt éppen Stephen King Az-univerzumába volt célszerű belevinni.
A gonosz továbbra sem kegyelmez
A Welcome to Derry bemutatkozó epizódjai azt a benyomást keltették, hogy a szereplőkért van értelme aggódnunk, rendszeresen reális veszélybe kerülnek. Ezt a jó szokását a teljes évad hosszában megtartotta, lesz is egy-két meglepetés a történetben. Viszont ezt a szálat is kissé felemásan kezelte, ami leginkább Lilly esetében érhető tetten. Ő az a lány, aki kisgyerek korában megjárta a Juniper Hill elmegyógyintézetet, és ez – aligha meglepő módon – olyan traumákat okozott benne, hogy szinte bármire hajlandó azért, hogy ezt a jövőben elkerülje. Ez komoly feszültségek forrása, viszont valahogy mintha a sorozat ezt is elhanyagolná. Amikor egy rémlátomás hatására elkezd sikoltozni az osztályban, kis híján összerezzentem, mert azt hittem, ott rögtön rárakják a kényszerzubbonyt, de – semmi. Ezt bánni éppenséggel nem bántam, örültem, hogy megúszta, mindenesetre az „elmegyógyintézet peremén álló” karakter felemásan lett kivitelezve.
Lilly alakja olyan szempontból is említést igényel, hogy az alakítása hagy némi kívánnivalót maga után. Fontos szereplő a gyerekek között, viszont az őt megformáló Clara Stack személyében egy szegény ember Millie Bobby Brownját láthatunk: lényegében vagy sírósan néz, vagy bőg, ezen túlmenően számottevő színészi játékot nem tapasztalhatunk. Általában nincs gond a színészekkel, Lilly karaktere viszont eléggé kilóg ilyen szempontból.
Verdikt
A Welcome to Derryt nem sikerült igazán jól lezárni, és ez nem meglepő. A „hiba” magában a forrásanyagban van olyan értelemben, hogy Stephen King filmes feldolgozásai közismerten felemásak. Ez a felemás jelleg a sorozat utolsó epizódjaiban markánsabban jelentkezik. A természetfeletti rémség elveszíti zsigerien ijesztő, rejtélyes jellegét, és legfeljebb ijesztgeti, nem pedig megrémíti a nézőt. A cselekmény kissé zavaros lesz, és ennek során maga a szörnyalak koncepciója is némi átalakuláson megy keresztül ahhoz képest, amilyennek akár könyvben, akár filmen megismertük korábban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
