A Welcome to Derry sorozat Stephen King kultikus regénye, az Az világába kalauzolja vissza a nézőt egy előzménytörténet erejéig. Érdemes volt belenyúlni a Mester világába? Nos, a Welcome to Derry minden porcikájában Stephen King szellemiségét képviseli, szinte elhiteti velünk, hogy a horrorpápa egy eleddig ismeretlen regényének adaptációját látjuk. Az eredmény egy olyan szerelmi vallomás a Mesternek, ami King világának legerősebb és leggyengébb pillanatait egyesíti. Enyhén spoileres kritika az első öt rész alapján.
HIRDETÉS
Szabad belenyúlni a Mester hagyatékába?
Okkal aggódhatott, aki homlokráncolva fogadta a Welcome to Derry hírét. Stephen King Az című monumentális regényének Andy Muschietti által rendezett adaptációja a második próbálkozás volt arra, hogy filmvászonra vigye a Mester vízióját a földönkívüli-misztikus eredetű, rémisztő illúziókat keltő szörnyetegről, amely 27 évente bújik elő rejtekéből, hogy feltáplálja magát zsenge gyerekhússal. Az első, 1990-es nekifutásban az egy és utánozhatatlan Tim Curry alakította Pennywise-t, a bohócszörnyet Tommy Lee Wallace rendezésében. Ez a verzió sok szempontból nem öregedett jól, bár hajlok arra, hogy borzongató erejét nem kizárólag az „újszülöttnek minden vicc új” állapot adta, hanem tényleg volt valami félelmetes Pennywise beteg vigyoraiban és gonosz tréfálkozásában. Aztán jött a Muschietti-féle bombasztikusabb, modernebb, a XXI. század technikájával megerősített változat, amely szimpatikus karakterekkel, hömpölygő vérfolyamokkal és lármás jumpscare-ekkel fárasztotta a nézők idegeit. A 2010-es években Stephen King népszerűsége töretlen volt, az új Az illeszkedik is ebbe a hullámba.
Muschietti tehát egy már feldolgozott történet újabb adaptációjával jelentkezett, ez önmagában felveti az ötlettelenség távoli gyanúját. Amikor aztán arról olvasunk, hogy készül az előzménysorozat, akkor nehéz nem gondolni arra, hogy az alkotók egy felhype-olt témát igyekszenek a lehetőségek határáig duzzasztani. Adódik a kérdés: hány bőrt lehet az Azról és Derry világáról lehúzni? A pontos választ nem tudhatjuk, de egyelőre megnyugodhatunk:
a Welcome to Derry élvezetes, védjegyszerű Stephen King-i elemekkel telerakott sorozat. Nem több, de határozottan nem kevesebb.
A cselekmény helyszíne Derry városkája, a kisváros, amelynek környékén a Pennywise alakjában megmutatkozó szörny – akit a regényadaptációhoz hasonlóan Bill Skarsgård alakít – rettegésben tartja a sebzett lelkű gyerekeket. Aki megadja magát a rémlátomásnak, arra szörnyű halál vár. A Welcome to Derry nyilvánvalóan annak a közönségnek készült, amely, ha más nem, a Muschietti-féle Az-feldolgozást látta, ilyenformán nagyjából tisztában van a történet alapelemeivel. Ennek ellenére a sorozat akár Az-szűzként is befogadható, a rémségek és a szomorú emberi sorsok adottak, és a történetnek megvan a maga önálló dramaturgiája. Azért a teljes élményt mégis az adja (Az adja…), ha a néző tisztában van az alapul fekvő világgal.
Az évszám 1962. Emlékeztetőül: az eredeti regény cselekménye 1957-58-ban, illetve 1984-85-ben játszódik. A Muschietti-féle adaptáció mindezt későbbre viszi, a gyerekek 1988-89-ben találkoznak a szörnnyel, majd felnőttként 2016-ban térnek vissza Derrybe, hogy befejezzék a félbehagyott melót és véget vessenek Az garázdálkodásának. Az újabb filmfeldolgozásban tehát Pennywise 1988-ban öli meg a kis Georgie-t és vonja magára a Vesztesek Klubjának haragját. A Welcome to Derry cselekménye ehhez a dátumhoz képest egy ciklussal korábban játszódik.
A Welcome to Derry nyitó jelenetében egy szökevény kisfiú, Matty (Miles Ekhardt) viszonylag rövid sorsát követhetjük nyomon. Ne legyenek illúzióink, ez a gyerek majdhogynem NPC-sorsra jut: az epizód végéig, amolyan hangulatmegágyazó jelleggel, meghal. Az autóban, amely felvette őt stopposként (ki vesz fel kérdezés nélkül egy stoppoló gyereket?), rémséges látomás keríti hatalmába, melyben a családanya egy összefércelt, torz démonkölyöknek ad életet. A furcsa szülés és a belőle következő haláleset két dolgot is megmutat a Welcome to Derryről. Az egyik, hogy a borzalmak bizony nem sokkal meggyőzőbbek, mint a Muschietti-féle Azban. A másik, hogy ez a sorozat nem cicózik, ha áldozatokat kell szedni.
Az ijesztgetős klisék CGI-jal is klisék maradnak
Nézzük az elsőt, egyúttal pipáljuk ki, mi is a fő gond ezzel a sorozattal. A Welcome to Derry beleesik abba a hibába, amibe egy horrorfilm nagyon könnyen bele tud esni: a szörnyek inkább bosszantóak, mint ijesztőek, a rémisztő hatást pedig olcsó jumpscare-ekkel igyekeznek ellensúlyozni. E tekintetben
az előzménytörténet rendezése nagyban emlékeztet az Az, különösen a második rész megoldásaira.
Felbukkan a szörny – természetesen fülsértő hanghatások közepette –, megáll az aktuális szereplő előtt, fél-egy méterrel az orra előtt acsarkodik egy kiadósat, megvillant néhány tűhegyes fogsort, aztán egyszer csak támadásba lendül. Ez idő alatt a jumpscare hatása bőven elcsitul – pláne a rutinosabb horrornéző számára. Marad a kellemetlen érzés, hogy a rémség majd’ összecsinálja magát az erőlködéstől, hogy ijesztőnek tűnjön, de csak nem megy neki – minél jobban iparkodik, annál kevésbé, és minél tovább látjuk a szörnyalakot a képernyőn, annál kínosabbnak érezzük az egész rendezői küzdelmet. Ilyen szempontból Muschietti nem igazán tanult az Az problémáiból, mondhatni, megismételte ugyanazokat a kevéssé működő horrortrükköket, ennek következtében pedig a Welcome to Derry éppen mint horror muzsikál közepesen.
A Welcome to Derry se a nézőt, se a gyerekeket nem kíméli
Ez olyan szempontból kár – és itt fordulunk rá a sorozat másik, pozitívabb oldalára –, hogy a Welcome to Derry egészen üdítően könyörtelen produkció. Az, hogy Matty meghal a legelején, magától értetődő horrorfogás, még úgy is, hogy a későbbiekben lesz szerepe a fiúnak. Ezt fölösleges is részletezni. Azonban nem sokkal később történik egy olyan mészárlós jelenet, amely a mégoly megmosolyogtató, összevart csecsemődémon dacára is váratlan és riasztó. A szörny több gyereket könyörtelenül és véresen szétmarcangol egy moziteremben. A Welcome to Derry alkotói ezen a ponton igyekeznek meggyőzni a nézőt arról, hogy Pennywise-tól tényleg tartani kell, és a halál árnyéka mindvégig rávetül az ún. „főszereplőkre”.
Ezt a veszélyességet tovább fokozza a Welcome to Derry igazán erős, egyúttal mélyen Stephen King-i oldala: a társadalomkritika.
Stephen King sohasem egyszerűen csak ijesztgetni akart az éppen aktuális rémlátomásaival; történeteiben mindig reflektált kora anomáliáira, az emberi természet árnyoldalaira, a mosolygó felszín mögött vicsorgó szörnyűségekre. Nem feltétlenül kell társadalomtudományi igényességű mélyfúrásokra gondolni, az viszont aligha vitatható, hogy a Mester életműve máig hatóan képes arra, hogy tömören, lényegretörően rajzoljon körbe húsba vágó problémákat. Derry sosem volt egy veszélytelen hely, és a Welcome to Derry semmit sem tesz azért, hogy eloszlassa ezeket az aggályainkat. Hovatovább, virágos kis dalocskák formájában viszi be a legdurvább gyomrosokat.
Ez a képzavar szó szerint értendő. A Welcome to Derry nyitánya egy, az ‘50-es, ‘60-as évek stílusát idéző, vidám nóta arról, hogy ha egy kislány azt szeretné, hogy észrevegyék (márpedig melyik kislány ne akarná ezt, ugyebár), annak a hajában szalagot, arcán pedig mosolyt kell viselnie. Nem tudom, hogy ez egy létező, valaha tényleg énekelt tanító dalocska-e, vagy csak az alkotók agyszüleménye, de kiráz tőle a hideg, és Pennywise legőrültebb alakváltása sem ér a közelébe. A hatást súlyosbítja a nótát kísérő képsor. Az embernek szinte összeszorul a gyomra, ahogyan az első néhány, idilli ábrát követően megjelenik egy lobotómiás beavatkozás képe. A felszín alatti lidércnyomás e szimbóluma hatékonyabban lohasztja le az arcunkról a mosolyt, mint Pennywise összes foga akárhány szájba belesűrítve.
Nem véletlenül láthatunk utalást a lobotómiára. Az egyik főszereplő, Lilly (Clara Stack) megjárta Derry elmegyógyintézetét, a Juniper Hillt, és amellett, hogy önmagát okolja édesapja haláláért, a zárt osztály traumája és a visszakerüléstől való rettegés is megnehezíti az életét. Az elmegyógyintézet ma sem kellemes hely, azonban régebben a társadalmilag nonkonform emberek betörésének helyszíne is volt. Aki valamilyen szempontból „kilógott a sorból” és nem illett rá a kor orvostudományának egyéb diagnózisa, azt könnyen a pszichiátria gondjaira bízták. A „kezelés” egyik kedvelt korabeli eszköze a lobotómia volt, melynek talán legismertebb áldozata a cselekmény idején regnáló elnök, John F. Kennedy húga, Rosemary volt. Az elmegyógyintézet beemelésével a készítők kifejezetten korhű díszletek közé helyezték Derry fenyegető árnyait.
Természetesen a rendhagyó emberek lobotómia útján történő domesztikálása nem az egyetlen sötét utalás a történetben. Akadnak kisebb-nagyobb utalások az elnyomás egyéb formáira is. Az egyik visszaemlékezésben az ifjú Shaw tábornoknak azt mondja az apja, hogy ne legyen „sissy”, ami bizony a „b” betűs szónak feleltethető meg. Látunk egy jelenetet, amelyben néhány fiú összever egy gyengébbet, a járókelők pedig hagyják, mondván, az erősebb marad fenn. És természetesen találkozunk a jó öreg rasszizmussal, ami az eredeti Azban is fontos szerepet kapott Mike Hanlon története szempontjából. A Welcome to Derryben a frissen a városba költöző, afroamerikai Leroy Hanlon (Jovan Adepo) és családja a rasszizmus egyik elszenvedője, a másik pedig Veronica, avagy Ronnie (Amanda Christine), akinek az apját a rendőrség ártatlanul gyanúsítja a moziban történt vérengzéssel.
A hátrányos helyzet nem csapatépítő erő
Az elnyomás e két formája több szempontból is fontos a sorozatban. Megkapjuk a Kingtől megszokott, és Muschietti által sem elhanyagolt társadalomkritikai szálat. Ez egyúttal a történet katalizátora is, hiszen a Pennywise által különösképpen veszélyeztetett „vesztesek” összefogása szükséges ahhoz, hogy felismerjék a szörny természetét és összefogva szembeszálljanak vele. Ez is papírforma.
Ami újítás – méghozzá igen elmés –, az az, hogy a „vesztesek” összefogása nem magától értetődő.
Ez a szál nincs túlpörgetve a Welcome to Derryben, ám ez nem is feltétlenül baj. Mégis üdítően ijesztő, ahogy a sorozat felvillantja annak lehetőségét, hogy a fenyegetett gyerekek egymás ellen fordulnak. Az eredeti Azban a főhősöket romantikus módon, szinte varázsütésre tereli egybe hányattatott sorsuk. Önmagában a terhelt múlt és a közös rémlátomások egy összetartó szövetséget faragnak belőlük. A Welcome to Derry ezt megbonyolítja azzal, hogy néha ellentétes pozícióba helyezi a szereplőket. Gondolok itt mindenekelőtt arra, hogy Lilly elmegyógyintézeti traumája kiszolgáltatottá teszi őt, mert bármikor megzsarolható azzal, hogy visszautalják, ennek elkerüléséért pedig – el nem ítélhető módon – bármire hajlandó. A sorozat nem hozza ki a maximumot ebből a konfliktusforrásból, ami valójában hiányérzetet kelt a nézőben, mégsem tudom bánni, hogy nem használta ki a helyzetet a végsőkig, mert nehezen elviselhető lett volna látni, ahogy az egyébként is szerencsétlen sorsú gyerekek még – öntudatlanul – el is mélyítik maguknak az egyébként sem rózsás helyzetüket.
A hadsereg is közbeszól
Az Az Stephen Kingnek abból a korszakából származik, amikor gyerekeket, kamaszokat tett főhőssé. A Welcome to Derryben is gyerekek a főhősök, viszont a felnőtt világ is beköszön, nem is akárhogy.
A sorozat kap egy fontos felnőtt szereplőt, aki a létező legamerikaibb módon lép be a történetbe: a katonaság kötelékében.
Leroy Hanlon egy különleges katonai művelet (nem, nem gyerekkórházak terrorbombázása) keretei között kapcsolódik be a történetbe magas rangú katonatisztként. Küldetésével kertvárosi ház is jár, szóval nem jön ki rosszul a helyzetből – felesége, az eltökélt jogvédő Charlotte (Taylour Paige) és fia, Will (Blake Cameron James) aligha panaszkodhat a tér hiányára. Leroy több szempontból is kapcsolatba kerül a rasszizmussal. A nyilvánvalóbb eset az, hogy a seregben is szembesülnie kell a feketékkel szembeni előítéletekkel – ráadásul alárendeltek részéről, ami külön sértés. Viszont van egy burkoltabb oldala is, az a gyanú, hogy Leroy csak azért juthatott kertvárosi otthonhoz fekete létére, mert a hadseregben szolgált és részt vett a koreai háborúban – magyarán sokkal nagyobb áldozatot hozott, mint a legtöbben, akik azon a környéken laktak.
Leroy azt a különleges megbízást kapja, hogy felderítőként térképezze fel a Pennywise rejtekhelye környékén működő furcsa erőket. Színre lépése nemcsak azért fontos, mert felnőtt szereplő, hanem azért is, mert rajta keresztül egy további szál kapcsolódik be a történetbe: a hadsereg vizsgálódása. A Welcome to Derry jól ismert toposzt melegít újra azzal, hogy a katonaság a hidegháború hevében megkülönböztetett figyelmet szentel a titokzatos jelenségeknek.
A Welcome to Derry további erénye, hogy több olyan utalást is elejt, amelyek azt mutatják, hogy a készítők nagyon is otthon voltak Stephen King munkásságában.
Ennek leglátványosabb megnyilvánulása Dick Hallorann (Chris Chalk) szerepeltetése. Aki valamiért kevésbé lenne otthon a Mester korai életművében: Hallorann A ragyogás bűvös képességű fekete szereplője, aki Danny Torrance lelki rokona és segítője. A Welcome to Derryben egyszerű közlegény, akit a hadsereg telepatikus képességei miatt tart magánál – akár azon az áron is, hogy állandóan kisebb-nagyobb kedvezményeket alkuszik ki fekete bajtársainak. Az ő szerepeltetése igazán ínycsiklandó fan service Stephen King kedvelőinek.
Verdikt
Ugyan a Welcome to Derry elsőre azt a benyomást kelti, hogy az alkotók újabb bőrt szerettek volna lehúzni Stephen Kingről, valójában a sorozat igazán értő továbbgondolása a legendás horroríró örökségének. Sajnos nem mentes azoktól a védjegyszerű hibáktól, amelyek a King-adaptációkat jellemzik – ez elsősorban a szörnyek erőltetettségében mutatkozik meg. Viszont a Welcome to Derryből árad, hogy a készítők nemcsak rajonganak a Mesterért, de pontosan értik azt is, miben rejlik írói világának mágiája, és ezt a mágiát a kendőzetlen és hamisítatlan szeretet jegyében oltották bele a sorozatba. A 8 pont ennek az értő rajongásnak az elismerését is kifejezi.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
