A Jack Thorne féle Legyek Urát nem elég nézni, át is kell érezni

A Legyek Ura bár meghatározó regény, ami a legtöbb iskolában kötelező olvasmány is, az üzenete azért határozottan kontroverzális. Pesszimista képet fest a társadalomról azáltal, hogy egy csapat angol kisfiú túlélésért vívott harcával azt sugallja, hiába működünk együtt egy társadalomként, az alapvető természetünk sötét, állatias és krízishelyzetben könnyen egymás, és a közösség ellen fordulhatunk. Persze ez csak egy a sok értelmezés közül, a Legyek Ura lehet egy szimbolikus reprezentációja egyetlen ember lelkivilágának, és ugyanannyira szólhat a felnőtt emberek konfliktusairól, mint izolált gyerekekéről (és valószínűleg kicsit jobb is szimbolikusan, és nem szó szerint értelmezni). De egy biztos: elgondolkodtató történet, ami bekúszik az ember bőre alá, és nem mellesleg nagy hatással volt a popkultúrára. 

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

William Golding klasszikusából korábban is készültek adaptációk, a BBC sorozata viszont rekordhosszú időt adott a készítőknek, hogy kibontsák a víziójukat. Az alaptörténet ugyanaz maradt: egy csapat angol fiú repülőbalesetet szenved, és egy lakatlan szigeten kötnek ki, felnőttek, tartalék élelem, a segítséghívásra alkalmas eszközök nélkül. A gyerekek persze túl akarnak élni, és a hazajutásban is reménykednek – ahogy pedig megpróbálják felépíteni a kis átmeneti társadalmukat, kezdetben egy Ralph nevű fiú emelkedik ki vezérként. Ő azonban rövidesen összetűzésbe kerül a kórusvezető Jackkel, aki a tűz életbentartásánál és a hazajutásnál sokkal többre tartja a vadászatot, és azt, hogy kiélvezzék a felnőttektől távoli, szabad életet. Ahogy pedig a gyerekek két táborra szakadnak, elszabadul a pokol, és a káosz kettejük életét is követeli.

A Legyek ura alapvetően egy olvasmányos, gyors ütemű, és nem kifejezetten hosszú regény, ezért kicsit fenn is akadt a szemem, amikor realizáltam, hogy a BBC változata négy, egyenként egyórahosszú epizódból áll, amelyek a négy központi szereplőről, Röfiről, Jackről, Simonról és Ralphról kapták a címüket. Bár az író neve pont az említett Kamaszok miatt sejtette, hogy hozzá tud majd adni a történethez, és képes lesz intelligensen és megrázóan ábrázolni a fiatalok kegyetlenségét, nem bírtam rájönni, hogy lesz ebben a történetben négy óra. És igazság szerint pusztán a történetben nincs is ennyi.

A vizualitása gyönyörű, az operatőr Mark Wolf is fantasztikus munkát végzett: sokszor nyers, de mégis furcsán látomásos. Az erdő zöldje, majd a vörös levelek Simon Legyek Ura-jeleneteinél, különösen a komor zenével együtt, amit néha megtör a vokál, elérik, hogy ebben a filmben nem csak követjük a karaktereket, és végiggondoljuk az útjuk szimbolikus jelentését, hanem át is érezzük, milyen fenyegető, zárt, de közben mégis fantasztikusan gyönyörű az elhagyatott sziget. Bár igazán mélyen csak négy fiút ismerünk meg, a vizualitásban minden gyerekszínész jelen van, a szemek, a festett arcok kiközelítése, ahogy csak egyre üresebb tekintettel néznek a kamerába rengeteg érzelmet adnak át. A könyvhöz képest a sorozat lassúnak érződik, de határozottan jót tesz neki az extra idő.

És persze a készítők nem is kizárólag hangulatfestésre használták ezt az időt. A látomásos képeken túl, bár A legyek ura nagyrészt könyvhű lett, azért vannak apró elkanyarodásai az eredetitől. Máshogy alakulnak a haláljelenetek, máshogy csapódik le a gyerekek lassú felismerése, hogy mivé is válnak a szigeten. Sokkal többet kapunk a múltjukból, a családjaik emlékéből, a barátságukból azelőtt, hogy ebbe a helyzetbe kerültek – sokkal inkább élő, hús-vér gyerekek, mint szimbolikus reprezentációi egy-egy gondolatnak.

Simon az eredeti kötetben is nagyon emlékezetes és furcsa karakter, Jack viszont általában fenyegető és antagonisztikus, de nem igazán van benne több. Itt a két fiú között valódi, mély barátság épült, ami legalább annyira érdekes, mint Ralph és Röfi kapcsolata. Simonnak köszönhetően látjuk Jack emberi oldalát, vívódásait, tényleg egy tizenkét éves fiúnak hat, aki a maga nagyon pusztító és nagyon toxikus módján azért mégis megoldásokat keres, és szintén próbál gyorsan felnőtté válni. Borzalmas, amit művel, de nem egyszerűen egy állatias gonosz, aki megadta magát a szigetnek, hanem mindenen túl továbbra is egy kiskamasz fiú, aki maga is küzd és szenved. Simon messze nem annyira beteges és izolált, mint az eredeti műben, a Jackkel való kapcsolatán keresztül sokkal stabilabb helye van a fiúk világában, de így is emlékezetes figura. Az érzékenysége, a tisztánlátása tökéletesen átjön, és nagyon szépen erősíti ezt a zenei rendezés is – a 2026-os A legyek urában Simon témájaként csendül fel legtöbbször a gyerekkórus, a tiszta, templomi vokál.

Akik kicsit elhalványulnak a kiváló sorozatban, azok pont a két főszereplő, David McKenna Röfije, és Winston Sawyers Ralphja. Az előbbi kezdetben gyengébb, viszont az utolsó részre nagyon összeáll a játéka, így összességében meg voltam elégedve vele, Ralph viszont végig kicsit a háttérben marad, annak ellenére, hogy elvileg ő a szemszögkarakter. Winston Sawyers játéka nem elég erős, hogy igazán ragyogjon Lox Pratt mellett, a két figura ütközései ezért nem látványosak. Ralph végig inkább aranyos, tényleg kölyök a helyzetben, mint kétségbeesett harcos, aki próbál rendszert találni a káoszban. Lehetséges, hogy ez is tudatos rendezői döntés volt, ahogy Jacknél tompítani akarták a szimbolikus szerepet, úgy Ralphnál is megtörtént ugyanez, de az utolsó részben rengeteg jelenetet kapunk, ahol érezhetően nem tud felnőni a szereplőgárda többi tagjához.

Összességében azonban Jack Thorne fantasztikus munkát végzett. A sorozat akkor is tud meglepetéseket okozni, akkor is tud megrázóvá válni és új perspektívát nyújtani, ha az ember már ismeri A legyek urát. Határozottan nem jó érzés nézni, nem is igazán javasolnám a négy epizód ledarálását, mert a sötét atmoszféra egy idő után nehézzé és fárasztóvá válik – de hát ennek a történetnek pont, hogy ez kell. Ha tehát szeretnénk egy könyvhű, de mégis kreatív értelmezést, és készen állunk egyszerűen érezni Golding üzenetét, a 2026-os A legyek ura kiváló választás lesz.