A Motor City nem állít sokat. A hőse előbb üt, utána sem kérdez. Szó szerint. Ám ez így van jól, hiszen egy ennyire old-school bosszúfilmet nem is kell túlbeszélni.
HIRDETÉS
A Motor City olyan, mintha kicsit felszteroidoztak volna egy 1970-es évekbeli Charles Bronson filmet. A magányos, – ténylegesen – szótlan bosszúálló bosszút áll a börtönévei és szerelme elvesztése miatt. Teszi ezt ököllel, késsel, lőfegyverrel vagy éppen gyújtóbombával. Ennyi. Nincs túl gondolva, túl beszélve pedig pláne nem. Utóbbit pedig érdemes komolyan venni. Az egyetlen dolog ugyanis, amit a Motor Cityről feltétlenül tudni kell, hogy ez tulajdonképpen egy némafilm. Leszámítva egy-két kósza sziát és bazdmeget a film teljesen mentes a dialógusoktól – ezt csak az utolsó pillanatok szakítják meg, ahol a főhős és ellenfele egy-egy mondatot vált egymással. Ez nyilvánvalóan egy gimmick, ami arra hivatott, hogy valami egyéniséget adjon a filmnek, tekintve, hogy történetében és dramaturgiájában semmi olyannal nem szolgál, amit ne láttunk volna már az elmúlt ötven év során számtalan bosszúfilmben, hasonlóan (csak épp valamivel több párbeszéddel elmesélve).
Ennyi. Nem kell ezt túlbeszélni. A film pedig nem is teszi, és ez működik. A Motor City némasága egy poszt-modern geg, ami valójában arra hívja fel a figyelmünket, hogy mennyire sablonszerűek az ilyen filmek. Hogy egy Bosszúvágy vagy egy átlag Jason Statham-film annyira alibisztorival és papírmasé karakterekkel dolgozik, hogy az esetek kilencven százalékában akkor is megértenénk a cselekményt, ha a vasárnapi ebéd közben, lehalkított tévén néznénk. A Motor Cityben azonban így sem teljesen érdemes lehalkítani a készüléket, ugyanis a dialógusok hiányát remekül válogatott – bár pár esetben enyhén elcsépelt – 70-es évekbeli slágerekkel igyekeztek pótolni. Ennek köszönhetően pedig helyenként videóklippek sorozatának tűnik a film. Kicsit olyan, mint a Kobra, ahol a „történetmesélést” szintén egymást követő pop-montázsok tették ki.
Ám dacára annak, hogy ez a fajta némafilmes jelleg (bizonyos szempontból) görbe tükröt mutat az akciófilm teljes műfajának, a Motor City nem egy cinikus film. Sőt! Teljesen komoly és őszinte. A film némasága ugyanis valójában nem a fenti, parodisztikus értelmezésben, hanem inkább a zsáner története előtti tisztelgésként fogant.
Minden modern filmműfaj közül ugyanis éppen az akciófilm az, amiben a mai napig a legerősebben élnek a némafilmes hagyományok.
Ahol – jó esetben – a lényegi cselekmény (a történet progressziója és a karakterek útja) az akción keresztül szövődik tovább. Egy igazán jó akciófilmben az akció nem megakasztja a cselekményt, hanem maga a cselekmény. Olyan, mint a balett, ami tánccal meséli el a történetet, és a legjobb akciófilmek éppen ezt teszik – csak éppen az ilyen balettben a pirouette körkörös rúgásban végződik. Vagy gondoljunk csak a klasszikus Jackie Chan filmekre, ahol a karakterek verekedési stílusa a karakterek önkifejezése, amin keresztül a néző minden lényeges információt megtudhat a jellemükről.
A Motor City pedig éppen ezzel a fajta, akcióorientált történetmeséléssel próbálkozik. Sajnos nem képes teljesen csúcsra járatni a koncepciót, pedig remek alapanyagokból tevődik össze. Alan Ritchson természetesen most is brutál hiteles, és hitelesen brutális igazságtevő. Ben Fosternek sikerül az a bravúr, hogy a tenyérbemászó drogbáró szerepében szavak nélkül is olyan intenzitással ripacskodjon, hogy alig tudjuk kivárni, Ritchson mikor veri be a képét végre. John Matysiak neonfényekben izzó képi világa van annyira hangulatos, hogy a néha láthatóan alacsony költségvetést is elfedje. Bár helyenként remek slágerek hangzanak fel, ezeknél is jobb Steve Jablonsky fantasztikusan korhű, szintetizátor alapú filmzenéje. Az egész 70/80-as évek atmoszférája annyira erős, hogy akár azt is hihetnénk, hogy egy sosem látott Walter Hill rendezés került elő. Ennél nagyobb dicséretet pedig egyetlen film sem kívánhatná.
Az egyedüli gyenge pont a tempó. Potsy Ponciroli nem egy rutinos akciórendező, és ez itt-ott sajnos érződik. Hiába iktatta ki a dialógusokat, fura módon az expozíciós (párbeszéd alapú) jeleneteket megtartotta. Így a film első felének jelentős része azzal telik, hogy karakterek beszélgetnek – csak éppen nem halljuk, hogy mit. Ezt amúgy a legtöbb esetben sikerült ügyesen felvennie, hogy a trükk organikusan hasson – ellenben a John Woo által rendezett, hasonló elgondolásra épülő Silent Night-tal, ahol sokszor érthetetlennek hatott, hogy miért nem szólaltak meg a szereplők. Persze kicsit komikusan hat, amikor negyedjére nézünk végig úgy egy beszélgetést, hogy a kamera azt valami hangszigetelő üvegfalon át/utca túloldaláról filmezi.
Ám az olykor indokolatlanul lassúnak érződő építkezés és az első félidő meglepően – talán költségvetési okokból – vértelen akciói végül kifizetődnek. A szenzációs fináléban egymásra licitálnak a remek akciószekvenciák, amelyek hemzsegnek a remek vizuális ötletekben és gegekben. Ritchson és a mocskos zsaru liftes kézitusája az elmúlt évek egyik legjobbja, ami egy szenzációsred herringgel (Csehov vadászkése) vezeti félre a nézőt, hogy aztán egy olyan váratlan csonkolásba torkoljon, aminél legszívesebben állva tapsoltam volna. A száguldó autóban történő végleszámolás pedig még csak ezután következik!
Persze az egyenetlen tempó is lehet, akár a 70-es évek hasonló filmjeinek tudatos megidézése. Hiszen a tényleges, lényegi akció azokban is sokszor csak az utolsó félórára szorítkozott, ez a film pedig minden pórusában veszettül old-school. Olyannyira, hogy még a mocskos zsaru – aki annyira gonosz, hogy körszakálla van és mindenhol bőrdzsekit meg napszemüveget hord – is egy Alan Rickman hasonmás. (A snájdig, jól fésült rendes nyomozó pedig természetesen egy fiatal Russell Crowe másolat.)
Ha a Motor City 40 éve VICO-kazettán jelent volna meg, akkor ma már közkedvelt kultfilm lenne.
Kár, hogy a szerencsétlen premierdátuma – az Odüsszeia és a soron következő Pókember közé szorulva – nagyjából a biztos bukást jelenti számára. Pedig a kényszeresen humorkodó szuperhősfilmek és a gigantikusan bombasztikus blockbusterek között olykor kifejezetten jól esik egy ennyire pőre, színtiszta, sallangmentes old-school aprítás. (Persze eleve jobban illene hozzá a kazetta vagy a Bem mozi romkocsmahangulata, mint egy multiplex mozi.) Nem akar sokat mondani, és teljesen fölösleges is túlbeszélni. Az, ami, és szórakoztatóan korrekt is annak, ami.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
