John Wick negyedik gyiloktúrája izgalmas és szórakoztató, lehengerlő helyszínekkel, filmek és videojátékok ihlette szituációival és komplex koreográfiával.
A John Wick széria Keanu Reeves automatikus karizmája mellett a precíz, átlátható harcjelenetei és szórakoztató belső mitológiája miatt tehetett szert a kritikai és nézői elismerésre, hogy szinte példátlan módon megélhessen egy szakmailag is elismert trilógiát. Elődje félbehagyott fináléja után négy évvel Baba Yaga, a már-már emberfeletti bosszúálló ex-bérgyilkos feltehetőleg (legalább egy ideig) utolsó haláltúrájára indult, hogy öltönyben oltsa ki az életeket egy bravúrosan kivitelezett világjáró kaland során: ez a John Wick: 4. felvonás.
A sztori az előző részt folytatja: Wick a Király (Laurence Fishburne) segítségével felépül, hogy bosszút álljon a Magas Asztal tagjain. Az árnyékhatalom pedig a kíméletlen Vincent de Gramont márkit (Bill Skarsgaard) állítja rá hősünkre, aki első intézkedéseként a Continental hotellánc ikonikus New York-i épületét a földdel teszi egyenlővé, ezzel büntetve a létesítményt igazgató Winstont (Ian McShane) azért, amiért nem tette el láb alól a „közellenséggé” váló Wicket. Az arrogáns márki ezzel együtt kivégzi a recepcióst, Charont (Lance Reddick), akinek filmeleji halála fokozottan tragikus annak tudatában, hogy a színész nemrég hunyt el. Winston emiatt maga is érdekelt lesz abban, hogy segítsen Wicknek, aki Oszakába, Berlinbe és Párizsba is ellátogat szövetségesek és áldozatok nyomában.
Annak ellenére, hogy negyedik epizódról van szó, a széria nem esett a szokásos hibákba, és bár a felesleg-érzet fel-felüti a fejét, a narratíva is tükrözi ezt valamennyire.
Wick is érzi, hogy kezd céltalanná válni ámokfutása, bármennyire is tűnik jogosnak, és bármennyire is provokálta ezt ki a Magas Asztal.
Ennek köszönhetően a karakter egyre fáradékonyabb. És bár készségei továbbra is mesteriek, a folytonos erőfeszítés leterheli. Ennek köszönhetően pedig a szituációk fizikalitása – a maguk abszurditásával együtt – is jobban érezhető.
Chad Stahelski rendező kaszkadőri múltját és filmes ismereteit a csúcsra járatja, és a széria eddigi leglehengerlőbb, legfrenetikusabb és gyakran legabszurdabb harcaival szembesülhetünk. Ezzel együtt pedig a tér és az adott szituációk maximálisan ki vannak használva, míg maga a mozgás precízen koreografált, elemi, zsigeri táncra hasonlít, ahogy Wick elkötelezett mozdulatsoraival teszi el láb alól ellenségeit. Valóban az erőszakról szól minden, de a kivitelezés az egészet új szintre emeli: véres, bravúrosan megkomponált tánc ez. Közel három órás játékideje könyörtelen fizikai megpróbáltatásoknak teszi ki hősét, ezzel együtt pedig valamennyire játszik a nézők türelmével is: bizonyos szegmensek elnyújtottak és gyakran önismétlőnek hatnak. Ez azonban szépen visszaível a történetbe, rávilágítva Wick útjának öncélúságára: a kezdetben a felesége emlékét (is) képviselő kutyája halála miatt tette, most azonban az erőszak egy olyan elkerülhetetlen örvényébe taszította magát ismét, amiből épp, hogy évekkel ezelőtt próbált elmenekülni. Pont emiatt valamelyest kockázat nélküli, és így értelmetlen lenne a sztori, ezt azonban Shay Hatten és Michael Finch írópárosa frappánsan oldotta meg
– behozott új figurákat, akikkel törődhet Wick, és persze a néző.
A veterán figurák mellett egy nemzetközi brigád gazdagítja stílusosan a filmet. Hősünk japán szövetségesei Shimazu Koji (Hiroyuki Sanada) és lánya, Akira (Rina Sawayama), akik katanával, íjjal és nyilakkal fűszerezik a repertoárt. A vak Caine (Donnie Yen) John Wick egykori barátja, akit lányával zsarol a Magas Asztal, így kénytelen volt szövetségese ellen küzdeni – amellett, hogy tiszteli és szereti őt. Shamier Anderson pedig a Nyomkövető, aki nehezebb fegyverzettel és hű kutyusával próbál szert tenni a főhős fejére kitűzött vérdíjra. A szereplőgárda pedig nemcsak személyiségében és megjelenésében, hanem harcstílusában is jól megkülönböztethető – sőt, személyiségüket pont az teszi különlegessé, ahogy harcolnak.
Olyan, mintha videojátékos archetípusokkal találkoznánk, akik egy interaktív élményben választható karakterekként jelennének meg.
Caine hanggal tájékozódó, időnként ügyetlenségét színlelő figurája botjából rántja elő kardját, és a hangok alapján iktatja ki ellenségeit: Donnie Yen jellegzetes, precíz, sajátos humorral átitatott mozgása megidézi Shintaro Katsu és Takeshi Kitano klasszikus Zatoichi vak szamuráját is. Shimazu és Akira duója is a japán klasszikusokhoz – főleg Akira Kurosawa mesterműveihez – nyúl vissza, hogy egyfajta feudális harcmodort csempésszen a történésekbe: hiába vannak itt pisztolyok, az éles katanák és gyorsan felhúzható íjak a választott fegyvereik, míg az apa kimonójával, összefogott hajával és szakállával Toshiro Mufine-stílusban nyomja. Sőt, Keanu Reeves nuncsakuval – lánccal összekötött két bottal – is püföli az útjába állókat. A fentiekkel szemben a Nyomkövető a modernebb amerikai esztétikából merít fekete sapkájával, túrabakancsával és -felszerelésével, sörétes puskával és megbízható ebével aprítva a gonoszokat. Bámulatos, hogy a kiváló karakterrajz mennyit hozzáad az élményhez, és hogy a koreográfia is mennyire személyre szabott: nem egy bőbeszédű film a John Wick: 4. felvonás, de mégis, ha nem is túl mély, de határozottan körülírható személyiségtípusokat határozhatunk meg kizárólag a gesztusok és a harcközi interakciók alapján. Ennek köszönhetően a karakterek dinamikusan válthatnak partnert a film során, hogy különböző kombinációkban gyilkoljanak egymás ellen vagy mellett. Az pedig az írók érdeme, hogy meg tudták úgy oldani a szövetségek folytonos átrendeződését úgy, hogy azért természetesnek hasson. Amennyire fontosak a szereplők, ugyanannyira jelentősek a helyszínek is.
Wick több nagyvárosban is jár, hol zárt, hol nyílt terepen harcolva. Ezek a terepek pedig mind grandiózus megmérettetéseknek adnak helyet, kihasználva a fizikai és a vizuális adottságokat egyaránt. Oszakában a helyi Contintental adja a csatateret, amit a márki emberei akarnak bevenni. A „védők” mintha egy erőd katonái lennének, erre pedig Dan Laustsen operatőri munkája is jelentősen rájátszik: a korlátról íjászok merednek az „ostromlókra”, a díszített üvegek a japán kastélyokra jellemző papírfalakat, shojikat idézik – ahogy lőve „döfnek át” rajta a harcosok –, és a mögöttük lévő díszpáncélok is erre a hangulatra játszanak rá. A későbbi helyszínek mind saját kultúrkörükből és egyedi asszociációkból merítenek ahhoz, hogy egyedi harcközegeket eredményezzenek. Berlinben a rave partis múltra tekinthetünk vissza egy elképesztően frenetikus, az eredeti John Wick Red Circle helyszínét idéző, elektronikus zene ütemére szinkronizált bunyóval: a közönség vonagló táncát aligha érdekli, hogy itt emberek gyilkolják egymást. Ha pedig ez nem lenne elég, gyakorlatilag a Tekken videojátékok esztétikája köszön vissza, amikor a kellően elmaszkírozott Scott Adkins alakította Killa Harkan csap össze Wickkel – a kameraszögek, a tömeg elrendezése, a mozdulatok mind az ikonikus videojátékra kanyarodnak vissza. Párizsban egy felülnézetes gyilokorgia a Hotline Miami őrületéből merít, ahol a tüzes „sárkánylehelet” sörétespuska lövegek még plasztikusabbá és átláthatóbbá teszik a vágatlan, mesteri jelenetet. Még véletlenül sem szeretném elsütni az összes akciójelenetet, ugyanis ezek a táncszerű gyilokszériák a sava-borsa az élménynek, és mindegyik jellegzetes, ikonikus film- és videojáték-kulturális aspektusokból szívnak inspirációt úgy, hogy sajátos csavarral teszik őket igazán egyedivé és emlékezetessé.
Mindez pedig a John Wick széria sajátos mitológiájától lesz élvezetes, míg maga pedig a „valódi” mítoszokra és mondákra épít.
Elvégre a teljes sorozat már a kezdetektől lefekteti abszurd alapjait, így ezeket a későbbi részekben meg sem kérdőjelezzük: hiába teljesen bizarr, hogy golyóálló zakóujjakkal vonulnak egymás ellen a karakterek, be- és elfogadjuk. Wick legendás renoméja már-már meseszerű, amit alá is támaszt „Baba Yaga” megnevezése. Hiába a modern arzenál, a fess zakók és öltönyök, a verdák, a szintetikus zene és a stroboszkópszerűn villodzó diszkófények – itt videojátékos fantasy elemek vegyülnek középkori feudális viszonyokkal. A rangi címek, a feudális csatajelenetek, a lovagias viselkedés, a lőfegyverek ellenére közeli harcok, és így tovább. Feudális viszonyok uralkodnak, John Wick pedig egy mitikusan áthallásos Orfeusz-Odüsszeusz-Sziszifus hibrid, akinek céltalan bosszútúrája lassan értelmetlenné válik, és ezt az antihős mellett az alkotók is kezdik belátni – mi nézők pedig élvezzük. Egyre több az elnyújtott, túltolt vagy ismétlődő szegmens, ami persze szépen visszakanyarodik a központi narratívához. Ettől függetlenül gyakran tűnhet önmaga paródiájának – valamennyire az is, egyfajta önreflexió –, és fárasztóvá is válhat túlzott „szuperhőssége” és monotonitása. Ezt azonban önkritikus fekete humor oldja fel, szórakoztatóan üzérkedve a nevetségességgel és túlspilázással. És pont ezért valami különlegessel van dolgunk.
A John Wick: 4. felvonás több szinten remekel, és ettől ennyire baromi érdekes és élvezetes. A felszínen egy szórakoztató, bravúrosan koreografált, gyönyörűen fényképezett, frenetikus non-stop akció-orgia egy megállíthatatlan übermenschről, aki ledarál mindenkit, aki az útjába áll. Ennél mélyebbre tekintve pedig mitológiai újramesélést találunk, ami egyszerre nyúl a görög-római mondavilághoz és a filmes és videojátékos zeitgeist aktualitásaihoz és klasszikusaihoz. Színpadias táncjelenetekre számíthatunk, amik a megszokottól jóval magasabbra emelik erőszakkal való megszállottságunkat, elég tematikus és koreografikus változatosságot kínálva ahhoz, hogy még feleslegeivel együtt is élvezzük azt a közel három órát, amire (újra) berántottak. Bármerre is menjen tovább a franchise, ez a kvadrológia bevéste magát a lírikus akciófilm-történet brutális panteonjába. Egy negyedik felvonás mindig túlzás, de attól még lehet szépen és jól csinálni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
