A Better Man az elmúlt évek egyik legjobb és legambiciózusabb musicalje, Robbie Williams-portréként viszont jórészt elbukik.
A musicalnél kevés ellentmondásosabb műfaj akad, ha azt nézzük, hogy a köztudatban nem számít egy kifejezetten közönségkedvenc mozifilm-zsánernek, ehhez képest azonban nagyjából a Bohém rapszódia óta számos musical elképesztő sikert aratott. A legnagyobb showman pályafutása különösen is példaértékű: a 2017 karácsonyán, Az utolsó Jedik – Jumanji: Irány a dzsungel! párharc farvizén debütált produkció akkora közönséget épített, hogy január közepén már több jegyet adtak el rá napi szinten, mint Rian Johnson Star Wars-epizódjára, és még tavasszal is kirobbanthatatlan volt a mozikból. Kicsit furcsa is, hogy a rendező Michael Gracey-t nem kapta fel azonnal Hollywood, de erre van jó magyarázat: Gracey (akit időközben lecseréltek az Elton John-biopic Rocketman éléről) egy Robbie Williams-portrén állt neki dolgozni, amelyben egy digitális majom alakítja a színészt.
A Better Man ezzel ki is húzza az életrajzi filmek egyik jellemző méregfogát: senki ne is foglalkozzon azzal, hogy az énekest (egész pontosan felnőtt énjét) alakító Jonno Davis mennyire pontosan sajátította el Robbie Williams manírjait, netalán most akkor ő énekel (egyébként nem) és különben is mennyit tréningezett erre – Gracey azt szeretné, ha úgy látnánk Williamst ebben a történetben, hogy nem Williamst keressük. Persze ügyel arra, hogy életének fontos pillanatai vagy éppen legendás öltözékei hűen jelenjenek meg, és majom-alteregójának arcmimika-animációját sem vádolhatjuk rajzfilmszerűséggel, hanem már-már A majmok bolygója-előzményfilmek aprólékosságát közelíti érzelemkifejezése. A Better Man alkotói szemléletében nem annyira az igazság, hanem az abból formált művészet az elsődleges: ha nem elég az a tény, hogy egy CGI-majom alakít egy valóságban is létező embert, nézhetjük például azt is, hogy egy divatos jukebox-musicallel van dolgunk, ahol nem a dalok íródnak a filmhez, hanem a film íródik a dalokhoz.
Williams slágerei az életmű kronológiájából kiemelve, leginkább érzelmi relevanciájukhoz igazítva hangzanak el, jellemzően álomszerű musicalbetétekké formálódva.
(Így szólhat az Angels egy olyan halott családtaghoz, aki még bőven élt a sláger megszületésekor, így lehet a 2002-ben kiadott Come Undone az évekkel korábbi Take That-szakítás allegóriája.)
Ennek keretében pedig lenyűgözően ambiciózus és fantáziadús zenei szekvenciáknak lehetünk tanúi, amelyek nemcsak a szemet gyönyörködtetik, de bámulatos hatásfokkal közvetítenek érzelmeket is. (A Rock DJ-performanszról nehéz elhinni, hogy nem digitálisan hozták létre, annyira bravúros, a She’s the One-montázs pedig az egyik legletaglózóbb ilyen jellegű képsor mozivásznon a Fel! nyitánya óta.) Csakhogy ezek a pillanatok akaratlanul félig-meddig arra is felhívják a figyelmet, hogy a Better Man mennyire rossz portré, ha éppen nem a zene uralja.
Gracey (aki ezt a filmet íróként is jegyzi) cselekményszövésével alapvetően semmi gond nem akad, az események sodrása, a drámai fordulópontok időzítése hibátlan, és a Better Man tudhatja magáének az utóbbi idők legfrappánsabb szövegkönyvét is – a Williams szájába adott mondatok legkevésbé sem nagyzolóan, de virtuóz eleganciával vannak megformálva. Azonban alaposan vakarhatjuk a fejünket, ha az érzékszervi ostrom hatása alól időről időre kikerülve számot próbálunk adni a látottakról, az összkép ugyanis sehogyan sem akar kirajzolódni.
Úgy töltünk el több mint két órát Robbie Williams társaságában, hogy a sebezhetőnek, őszintének tűnő mondatok, a folytonos önanalízis dacára valójában alig látunk valamit a dalszerző-énekesből.
A majommaszk mögé rejtett, apakomplexusos, önképzavaros fiú tényleg csak egy mozivászonra írt perszóna Williams személyiségének azon részleteiből, amelyek jó drámai alapanyagnak bizonyulnak. És bár üdítő látni, ahogyan Gracey elemeli az élményt a biopicek Wikipedia-felmondásának szokásos közhelyeitől, ebben sokszor annyira talajt veszt, hogy szinte nincs is mihez horgonyozza a cselekményt. 
A Better Man minden kreativitását számba véve is pontosan ugyanazokat a cselekményelemeket alkalmazza, amit a Bohém rapszódia vagy a Rocketman is: küzdelem a hírnévért, küzdelem a szerhasználattal, szakítás, majd kibékülés a főhős életének meghatározó figuráival és megbékélés saját magával. Csakhogy Robbie legjobb barátja nagyjából egy jelenet erejéig tűnik fel, mielőtt a film csúcspontjaként (és Williams mélypontjaként) ordibálva egymásnak feszülnek; interjú-újrajátszásokból érzékelhetjük, milyen hatással volt rá a hírnév; legnagyobb szerelmével pedig annyira hanyagul bánik a Better Man, hogy szakításukkor az a legmeglepőbb, hogy ezen a ponton még együtt voltak. Gracey nem talál fogást Williamsen: bár szintén pirospont, hogy az életrajzi mozik visszatetsző mítoszgyártását mellőzi, egyúttal rejtélybe burkol olyan alapvető motívumokat is, mint hogy miben áll az énekes sikere. Nem látjuk megcsillanni tehetségét, felülemelkedni saját magán, mindössze annyit tudunk meg róla, hogy nagyon akarja a sikert, és amikor úgy osztják a lapokat, akkor bejön neki. De mégis hogyan helyezzük kontextusba alárendeltségét a Take That berkein belül, amikor nem kapunk egyértelmű választ a kérdésre, hogy Williams úgy lett világsztár, hogy tényleg egy verzét sem tudott felénekelni, vagy csak szimplán gonosz volt vele mindenki?
Az énekes saját maga által felmondott szabadszájú narrációja, a gyerekkori traumák feltárása dacára a Better Man tulajdonképpen kényelmetlenül polkorrekt film: nem mer sarkos véleményt formálni sem Williams életének szereplőiről, sem magáról a sztárról.
A Bohém rapszódia akármekkora botrányt is keltett azzal, ahogyan Freddie Mercuryt ábrázolta, legalább ábrázolta valahogyan, míg ez a mű kínosan ügyel arra, hogy semmi olyat ne fogalmazzon meg, ami Williams személyén, valamint még mindig virágzó karrierjén foltot ejthetne. Ugyanakkor tény, hogy ha egy szórakoztató, elképesztően látványos, sodró lendületű, alkalmanként szívhez szóló musicalt keresünk, és egyáltalán nem érdekel minket, ki is volt valójában Robbie Williams, akkor kevés jobb választás akad a Better Mannél.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
