A Wicked 2 a kettészelt musical második felvonását dolgozza fel a mai Hollywood fárasztó mítoszteremtésével. Próbálja úgy folytatni a fasiszta társadalomkritikát, hogy közben beleszuszakolja Dorothyt és társait – az már más kérdés, hogy a habos-babos világ, a sötét mondanivaló és a fan service mennyire működnek.
A 2024-es Wicked, ami a Gregory Maguire regénye alapján készült musical első felét ültette át a vászonra, remekül egyensúlyozott a meseszerű giccs és a kemény társadalomkritika között. Folytatása, a Wicked 2 így nagy feladatnak nézett elébe: ütősen, de mégis szórakoztatóan kellett lezárnia a jócskán felduzzasztott, kibővített jelenetekkel és egyéb körítésekkel megpakolt adaptációt. Jon M. Chu a hosszabb játékidővel több, részben magyarázó, részben bővítő megoldást is eszközölt, amitől ez a „második felvonás” is teljes értékű produkció lehet, miközben több teret ad karakterei fejlődésének. Emellett összekapcsolja narratíváját mind az eredeti Oz, a nagy varázsló regénnyel, mind annak klasszikus filmadaptációjával, az Óz, a csodák csodájával. Így nem csupán merít és újragondol, hanem tudatosan a kánon részévé teszi magát, ahogy ezt az eredeti, Broadway-előadásban is láthatták a nézők.
A Wicked 2 öt évvel az első rész fináléja után játszódik. Elphaba (Cynthia Erivo) nem volt hajlandó részt venni Óz (Jeff Goldblum) tervében, aki a birodalmat trükkökkel, megtévesztéssel és hazugságokkal uralja, hibái elfedéséhez pedig a beszélő állatokat teszi bűnbakká: elvégre egy közös ellenségkép – mint láthatjuk azt a hazai és nemzetközi politikában – megkönnyíti az uralkodást. Elphaba így gerillaharcosként tevékenykedik, és próbálja felszabadítani a megbéklyózott, bebörtönzött, kényszermunkára használt állatokat, akik jogaik mellett fokozatosan veszítik el beszédképességüket is. Ezzel párhuzamosan Glinda (Ariana Grande) elfoglalja pozícióját a „jóként”, elfedve varázserejének hiányát, és – kételyek közt ugyan –, de rájátszva Oz kezére. Ebben partnere Madame Morzalmas (Michelle Yeoh), a varázslótanoda egykori dékánja, aki kíméletlenül hajtja végre a nagy varázsló akaratát. A sármos Fiyero (Jonathan Bailey) már Óz őrségének kapitánya, és bár Glindával készülnek összeházasodni, ő is kezd elbizonytalanodni szerepében. Ezzel párhuzamosan Nessa (Marissa Bode), Elphaba testvére apjuk halála után átvette annak kormányzó szerepét, de keserűséget érez testvére iránt, miközben a mumpic Boq (Ethan Slater) szerelmére is vágyik – aki pedig még mindig Glindáért van oda. Emiatt a lány egyre autoriterebb intézkedéseket hoz, saját frusztrációit vezetve le a népen. Ebből a felállásból indulunk, a történet fogaskerekei pedig lassan, de biztosan araszolnak
Dorothy és Toto érkezéséig, és a „boszorka” elkerülhetetlen haláláig.
A film továbbra is elképesztően látványos, a folytatásban pedig még erősebb a kontraszt a színes, vidám vizualitás és a mindent mozgató fasiszta gépezet között. A polgárok a tulipánokkal tarkított rétek közepette, cifra szökőkutak körül táncolva, vígan dalolnak a galád boszorka legyilkolásáról, miközben a láncra vert állatokkal építteti a rendszer a sárgaköves utat. Glinda mosolyogva téveszti meg az embereket, a technológiával elrejtve a tényt, hogy képtelen a varázslatra. A Wicked 2 első felében jobban megismerjük azt, hogy miként működik ez az autoriter rendszer, miért üzemelhet szisztematikus szinten, és milyen személyes ambíciók, sérelmek és traumák állnak az egyének mögött. Betekintést kaphatunk Glinda gyerekkorába, ami kerekebbé teszi jellemét és azt a belső viszályt, amit érezhet: kiszolgálja az elnyomókat személyes ambíciói és álomvilága megteremtése érdekében, miközben mélyen érez barátja, Elphaba iránt. Fiyerónak a „boszorka” felnyitotta a szemét, azóta pedig nehéz szívvel teljesíti kötelességeit kapitányként. Elphaba pedig akadályokba ütközik: hiába próbálja meggyőzni az állatokat, hogy maradjanak és harcoljanak együtt, ők – érthető okokból – elhagynák azt az országot,
amely gyűlöli és beáldozná őket.
Mindez remek alapként szolgál politikai és társadalmi kérdéseinek feszegetésére, a bővebb időt pedig új dalok és kompozíciók töltik meg. Glinda a „The Girl in the Bubble”-ben szó szerint és átvitt értelemben is reflektál arra a buborékra, amiben él és közlekedik. Izolálva aratja le a jólét babérjait, hozzájárul a szisztematikus erőszakhoz, ami fokozatosan felemészti. Itt az angol nyelvű szövegben is egy kreatív szójáték köszön vissza, a buborék kipukkasztására használt „pop” szó ugyanis jól utal Glinda tematikus, motívumaiban többször visszaköszönő dalára, amiben a népszerű, azaz „popular” szót használja. A „jó” mellett a „gonosz” is kapott új dalt, Elphaba pedig a „No Place Like Home”-ban győzködi az állatokat a közös harcra. Itt az eredeti film „mindenütt jó, de legjobb otthon” gondolata jön elő, a távozás helyett a maradásra invitálva. Emellett korábbi dallamok is elhangzanak, találó csavarokkal. Elphabától a „the wizard and I” – tehát „a varázsló és én” – helyett azt hallhatjuk, hogy „(telling) the wizard goodbye”, azaz „elköszön” a varázslótól. Közös daluk Glindával arról, hogy erejük együtt végtelen lehet arra módosul, hogy Elphaba nélküle korlátozott, a szöveg így „unlimited”-ből „I’m limited” lesz. Ezek mind a kreatív szövegírás jelei, így már csak ezért is érdemes lehet megnézni az első részt, mielőtt beülnénk a moziba.
Bizonyos jelenetek kifejezetten érzelemteliek és meghatóak, főleg annak tudatában, hogy merre tart a történet. Az egész egy személyek közötti tragédia, ahol a belső keserűségek és ambíciók tragédiák láncolatát eredményezik. Ehhez társul a rendszerszintű diktatúra, ami még mindig fájóan aktuálissá teszi az egészet – főleg úgy, hogy egyre több hírt hallani az autoriter vezetők előretöréséről vagy hatalmuk konszolidációjáról. A színészek remekül játszanak, és lélekkel töltik meg karaktereiket. Pont emiatt nagyon frusztráló az, ahogy a film egy bizonyos ponton fókuszt vált, és elkezdi magát logikai és narratív szempontból is gáncsolni. Egyrészt nagyon irritáló, hogy bizonyos konfliktusokat elképesztően egyszerűen meg lehetne oldani, ha nem a drámaiság kerülne a fókuszba. Spoilerezni nem szeretnék, de annyit elöljáróban, hogy a Wicked 2 felénél nagyjából vége is lehetett volna az egésznek. A másik, hogy nagyon görcsösen próbál az Óz, a csodák csodájával összekapcsolódni, hogy egyfajta – szerintem feleslegesen – kontinuitást alkosson. Szuper látni, hogy kiből és hogyan lesz a gyáva oroszlán, a szívtelen bádogember és az eszetlen madárijesztő. Viszont annyira próbálja a film összefűzni a szálakat, hogy a keletkező csomók ormótlanná teszik a végére az egészet.
Ezzel együtt pedig elveszti a fókuszát, pedig egy újabb adaptációban fel lehetett volna oldani ezeket az ellentmondásokat, akár csak egy jobb ütemezéssel, vagy a karakterek jobb kibontásával. Úgy éreztem, hogy egy fájóan aktuális, de közben mégis magával ragadó, látványos filmből egy kissé öncélú fanszervíz lett. Ettől függetlenül nagyon élveztem, és a logikai és narratív frusztrációm ellenére is lekötött, szórakoztatott és elgondolkodtatott. Kifejezetten tetszettek bizonyos megoldások, még ha felületesek is voltak. De mégis ott motoszkált bennem az is, hogy egy még intenzívebb produkció lehetett volna, ha kitart fasiszta kritikája mellett, és nem gáncsolja magát
ezen a (sárga köves) úton, amit kitűzött maga elé.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
