Az elmúlt 10-15 év fősodratú filmgyártását az évtizedek távlatából felélesztett folytatások, valamint univerzum-, multiverzumépítési kísérletek határozták meg. Újabban azonban mintha azok a franchise-ok is erre az útra léptek volna, amelyeknek nincs ilyen messzire visszanyúló múltja, illetve mindent átitató mitológiája. Avagy mi a közös az F1-ben, a Mission Impossible-széria záródarabjában és a legújabb Végső állomásban?
HIRDETÉS
2015-öt írunk. A moziba járók egy része éppen a Star Wars klasszikus trilógiájának és annak eredeti hőseinek visszatérését ünnepli, a filmrajongók egy másik része a Jurassic Park feltámasztását nézi, mindeközben pedig éppen ereje teljében van a Marvel-filmuniverzum, amely néhány évvel később egyenesen multiverzummá terebélyesedett. Az ekkor megkezdődött trend olyan szinten leuralt mindent a mozivásznon, hogy évekig úgy tűnt, nem marad olyan film, sorozat vagy akár játék a 80-as, 90-es évekből, ami ne kapna valamilyen fajta feltámasztást, feldolgozást vagy szellemi örököst. Más franchise-ok pedig elindultak a mindent mindennel összekötő, tévésorozatokkal vetekedően szövevényes történetmesélés útján. Ehhez képest aztán a DC univerzuma vagy Universal-szörnyuniverzuma kudarcot vallott, sőt utóbbi gyakorlatilag A múmiával már a startvonalnál elhasalt – korántsem jelenthető ki tehát, hogy üzembiztos recept született. Azonban annyiban mégiscsak, hogy 2025-re azt látjuk, hogy olyan filmek is ezt a hatást kívánják elérni, amelyeknek valójában hiányzik bárminemű múltja vagy bizonyos esetekben ez a fajta a tudatosan épített mitológiája.
A Top Gun: Maverick egy olyan folytatás, amire nagyon is szükségünk volt
Egy kiöregedett önfejű pilóta egy régi riválisból lett barátjától egy utolsó lehetőséget kap a visszatérésre. Egy lehetetlen küldetésre kell vállalkozzon egy forrófejű újonccal az oldalán. Azonban képes lesz ezúttal betartani a szabályokat és felülemelkedni a múlt traumáin? Ez a szinopszis egyaránt leírja a Top Gun: Maverick és az F1 kiindulópontját is – a különbség csak annyi, hogy az előbbi egy közkedvelt 1986-os film eseményeire épít, míg az utóbbi pár híres Forma-1 es pilóták nevének bedobását leszámítva egy soha meg nem történt versenyévadból és balesetből vezeti le főszereplője háttértörténetét. Az érzelmi hatás azonban éppen azért teljesen más, mert rákbeteg, hangját elvesztett Val Kilmer tragédiája valahol beszűrődik Iceman karakterébe is, és karaktereik fennálló barátságában valahol Tom Cruise-zal létező kapcsolatát is látjuk. Egyúttal a film amikor a múltra hivatkozik, egyúttal a saját emlékeinkhez, illetve a Top Gun örökségéhez való viszonyulásunkat is előhívja. Nem nehéz Maverick fájdalmát vagy bűntudatát magunkénak érezni, hiszen mi ezekkel az érzéseivel szintén 1986 óta létezünk együtt.
A Mission: Impossible – Végső leszámolás flashbackjei már valódi előzményekből gyártanak montázst mindent adandó alkalommal, ugyanakkor ez a hirtelen jött visszatekintgetés kissé utólagosan fabrikált, ahogyan a film azon igyekezete is, hogy a korai epizódok szereplőit eseményeit, sőt egyes tárgyait is az utolsó felvonás eseményeihez kösse. Hiszen a Mission: Impossible mindig is arról volt híres, hogy mindenfajta előzetes tudás nélkül is élvezhető széria volt, amely eleinte kifejezetten törekedett is arra, hogy különböző alkotói csapatokat helyezzen az egyes felvonások élére, ezzel is változatosságot teremtve és leszámolva a múlttal. Beszédes, hogy itt is 2015 volt az az év, amikor Christopher McQuarrie vezényletével elkezdett egy egységes arculatot és úgy-ahogy összefüggő történetszálakat felmutatni a franchise. Azonban a lezárásra egyenesen visszamenőlegessé vált kánonépítés nem tudja utólag betölteni a Mission: Impossible epizódjainak folytonossága helyén tátongó űrt, így hamisan cseng az a tipikus “minden ide vezetett” finálé-tételmondat is, hiszen egyértelműen nem ez volt az eddigi alkotói szándék.
A Mission: Impossible 8 nem ismer lehetetlent, és emiatt működik
Persze nem ez lenne az első példa az ilyesfajta retrospektív mitologizálásra: a Mission: Impossible-szériának sok szempontból előképeként tekinthető Bond-franchise Craig-féle iterációja a 2015-ös Spectre-ben próbálkozott meg azzal, hogy nemcsak az előző három felvonást, de a karakter fiktív gyerekkorát is egy sokkal szorosabb előzménnyé rendezte (sőt, a “Blofeld” névvel az új színészekkel rendre tiszta lapot kezdő franchise valamilyen szinten saját távolabbi múltjából is merítkezni vágyott), a Halálos iramban-széria pedig az addig különálló harmadik részt illesztette be utólagosan kánonjába (ezzel számos mulatságos anakronizmust felvállalva) a hatodik felvonás stáblista utáni jelenete során. Ezek az esetek azonban inkább maradtak jelentéktelen, a korszellem jegyében tett korrekciók (elvégre a Halálos iramban mindezzel azt magyarázta meg, hogy hogyan szerepeltethette a korábban elvileg elhunyt Hant – hogy aztán ismét visszahozza őt a halálból), szemben azzal, amikor a Mission: Impossible saját finálé-jellegét igyekszik úgy bebetonozni, hogy a korábbi részek minden egyes továbbfűzhető elemét magához köti.
Itt már egyértelműen egy olyan kísérlet zajlik, amely a Bosszúállók: Végjáték vagy Az ébredő Erő sikerét tekinti mintának.
Ugyanakkor a Star Wars új trilógiája, a Top Gun: Maverick vagy éppen a Mátrix: Feltámadások nemcsak azért gyakorolt nagy hatást nézőikre, mert az idők próbáját kiállt, népszerű címeket rángattak vissza a mozivászonra, hanem mert legtöbb rajongók számára valódinak is bizonyult a narratívájukban ábrázolt távlat. Együtt öregedtek a szereplőkkel, maguk is érezték az eltelt évtizedek súlyát, vagy éppen azt, ahogyan egy ifjabb generáció elkezdi magáévá tenni ezeket a történeteket. Ez az, ami egyszerűen hiányzik a Mission: Impossible-ből: hiába nézzük majdnem harminc éve Ethan Hunt vakmerőségét, többségünk aligha gondol vagy érez bármit is a főhős kapcsán – Hunt egy merész mutatványokat szállító kaszkadőr, egy annyira jelképes figura, hogy mára gyakorlatilag leválaszthatatlan lett Tom Cruise perszónájáról. 
A Marvelnek pedig 11 év is elég volt ennek ellenkezőjének megvalósításához, azáltal, hogy évről évre következetesen bevont Vasember és Amerika Kapitány sorsának alakulásába. A Végjáték lezárásának katarziását jelentős részben egyszerűen az biztosította, hogy kedvenc sorozatszereplőinkhez hasonlóan ezek a karakterek folyamatosan mozgóképélményeink részét képezték. Amikor a Végjátékot nézem, minduntalan kénytelen vagyok visszagondolni arra, mennyivel fiatalabb, másabb ember voltam az első Vasember megjelenésekor, és hogy ezekkel a figurákkal én is együtt öregedtem, fejlődtem és hagytam magam mögött életszakaszokat – ezáltal pedig kicsit emberszerűbbnek tűnnek ők maguk is.
Azaz nem pusztán az a kulcs, hogy egy filmsorozat évtizedek múltán kap új epizódot, netán idős szereplői az eltelt időről elmélkednek és az elmúlással szembesülnek – ugyanez sokkal szűkebb távlatokban is működik, amennyiben adott, hogy ebben az időszakban nekünk is volt kapcsolatunk a szóban forgó történetekhez, figurákhoz.
Különösen érdekes, ahogyan ezt a legújabb Végső Állomás megvalósítja: úgy mesél el egy évtizedeken és generációkon átívelő cselekményt, hogy Tony Todd búcsúszereplését leszámítva egyáltalán nem merít elődjeiből. Azonban így is pikáns ízt kölcsönöz neki, hogy a Vérvonalak legtöbb szereplője tényleg nem élt még az első rész megjelenésekor – mintha ennek egyértelmű felmutatása nélkül is kódolva lenne a látottakban, hogy egy mélyebb mitológiával bíró filmuniverzumban járunk, amely a nézővel folytatott kommunikációjában rendkívül diszkréten épít a korábbi epizódokkal kapcsolatos tudásra. (Például sokkal hamarabb letudja a Végső állomás-alapvetéseket, hogy aztán mihamarabb elkezdhessen játszadozni velük.) És ezt továbbgondolva, a széria idővonalában az első rész után elhelyezett Alien: Romulus élménye sok tekintetben hiányosnak bizonyulna, ha valódi folytatásként valóban A nyolcadik utas: A Halál után szembesülnénk vele életünkben először – bár az elliptikus utalások és kikacsintások tömkelege szigorúan véve nem követelik meg, hogy a franchise sokadik felvonásaként (és újjáélesztéseként) tekintsünk rá, mégis levakarhatatlan róla ez a tágabb értelmezési tartomány.
A Végső állomás: Vérvonalak a trash vérhullámain kulturális ősvilágunk felé hajózik – kritika
Úgy tűnik tehát, hogy a konkrét múlt és mitológia létezése még akkor is sokkal eredményesebben érzékelhető, ha egy film nem is feltétlenül hivatkozik ezekre – és fordítva, pusztán a visszamutogatások és utólagos értelemadások sem fogják kipótolni azt a drámai súlyt, amely nem volt jelen annak idején.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
