Film

A Bosszúállók: Végjáték kedves búcsúcsók egy generáció homlokára

Tizenegy éves párkapcsolat, együtt nevettünk, együtt néztünk a gonosz szemébe újra, meg újra, meg újra, aztán még egyszer. Ott voltam, amikor erős volt, ott voltam, amikor gyenge. Néha fogtam a fejem, néha fogtam a kezét, de együtt voltunk. Tizenegy éves párkapcsolat, és mintha a Végjáték lenne a szakítás. Nem akarom, ő sem akarja, de mintha a Russo testvérek tolmácsolásában megkaptam volna az elbocsájtó szép üzenetet. Egy tényleg szép üzenetet…egy-két helyesírási hibával. Annyira spoilermentes félkritika, hogy még a „spoiler” szót sem írjuk le benne… csak most.

2008-ban randiztam először Tony Starkkal a képernyőkön. Akkor még kerek, zsenge húsz éves, képregényszerető fiú voltam. Kárpátaljai lévén nem igazán fértem hozzá a nagyvászonhoz, így az első találkozónk a Vasemberrel nem volt túl rendezett: több héttel a megjelenés után egy letöltött, kamerás (mozis) felvételt néztem meg eredeti nyelven, Google Translate-minőségű felirattal. Emlékszem, annyira idegesített, hogy magam kezdtem el szerkeszteni az srt-fájlt, javítva és átírva benne a mondatokat, amihez segítségül hívtam egy angol feliratot rejtő doksit. Így is csodálatos volt. Minőségi akciófilm, látványos, jópofa, buli. Tudom, hogy ez így az elején egy felesleges sallang, és végre elmondhatnám, hogy a film most jó, vagy nem jó, de fontosnak éreztem ezt leírni. Azért, mert a Végjátékot azt tudja majd igazán értékelni, aki a Marvel Cinematic Universe megfoganásának pillanatától ott volt. Akkor, amikor Robert Downey Jr. „zseni, milliárdos, playboy és emberbarát” és szeretnivaló Tony Starkja először mondta ki:

„Én vagyok Vasember”

és valóban ő az.

11 évvel később járunk, a Vasember óta 22 film készült el, és az MCU gondviselő istenembere Kevin Feige audiovizuális formába öntötte Stan Lee, Jack Kirby, Steve Ditko és a többiek munkájának szellemét. Legalábbis annak egy kis szeletét – ha túl szigorúak akarunk lenni.  Nem mindig sikerült makulátlanul, volt, amikor egészen ergya lett a bejárt út megtett lépése, de tagadhatatlan, hogy Feige-ék által mozitörténelmet írtak az út közben Infinity Saga-nak keresztelt, huszonkét részes virtigli hőseposszal, ami a Végjátékban érik be csak igazán. Mert mondjon bárki bármit,

az MCU hirtelen mozitörténelmi mérföldkővé vált, és ez már így marad. Még akkor is, ha a kisujjunkat az orrlyukunkba biggyesztjük.

Imádtam, ahogy az elmúlt hetekben nem csak az online portálok próbálták bevonzani az újabb kattintásokat a különböző teóriák és pletykák megírásával. Jó volt látni, hogy azok előre izgultak (és izgulnak) a végkifejlet miatt, akik nincsenek oda a képregényekért. Egyszerűen felemelő, ahogy a popkultúra ezen szegmense kitört a geek-keretből, és a mozik, multiplexek sorra esnek el, mert nem tudják gyorsan kiszolgálni a több száz, több ezer embert. Jó látni azt, hogy a Bosszúállók egy olyan közösségé kovácsolták a rajongókat, kritikusokat és a szimpla nézőket, hogy azok katonás fegyelemmel egy mondatot nem írnak és mondanak el a cselekményből (mondtam, hogy nem írjuk le a spoiler szót…csak most).

Viszont ez a magatartás és felelősség a közösség irányába megnehezíti az érdemi kritika megírásának feladatát is. Őszintén nincs bennem hajlandóság arra, hogy akár egy sort is rittyentsek a Végjáték szinopszisából, mert ezt a filmet először tényleg a tudatlanság áldásos állapotában kell először megnézni. Már csak azért is, mert a Russo testvérek egyszerűen csodálatosan játszottak a marketing-időszak alatt a nézőkkel. Pontosan tudták, hogy a Végtelen háború sok kérdést és még több megoldás-ajánlatot, fanteóriát generál majd a benne megjelent problémára. Ezek közül sok logikusnak, következetesnek, fogadás-kompatibilisnek tűnhet, viszont a Végjátékot így sem lehet megjósolni. A Russo fivérek bemutatták, hogyan kell egy filmet kiszámíthatatlanná varázsolni, hogyan kell legyőzni több millió néző agyát, hogyan kell lóvá tenni őket – már csak ezért sem érdemes utánajárni annak, hogy mi történik a filmben.

A Végjáték egy epikus hullámvasút, egy pontosan koreografált, sokszor szívszorító, édesen keserű hősdráma, ami egyben retrospektív szerelmeslevél is az elmúlt 10 évhez és nem utolsó sorban a rajongókhoz.

Minden huszadik percében meglep, megajándékoz valami váratlannal, meg akar nevettetni, meg akar hatni és egy pillanatra sem dönti saját mérlegét a komédia vagy a dráma irányába. Egyensúlyban van, ahogy annak lennie kell. Nincsenek éles váltások a vicc és a megható dráma között, mindenki egyszerre comic relief és hős. Lágyan fésülődnek egybe a nevetős és pityergős momentumok, a forgatókönyv pedig koncepciózusan kezeli a szereplőit, a cselekményt.

Azonban a Végjáték messze nem tökéletes.

Azt sem tudnám őszintén rá mondani, hogy az eddigi legjobb szuperhősfilm. Önmagában legalábbis biztos nem az. Egyrészt azért, mert csak a Végtelen háborúval együtt érezhető teljesnek, másrészt a forgatókönyv bár tökéletes szereplő- és narratívamenedzsment terén, értsd: minden ott van, ahol lennie kell, a logikus történetmesélés néhány pontján látványosan elbotlik. A film első húsz perce kicsit hebrencsnek, elhadartnak hathat, egy gyors, kimunkálatlan válasznak a Végtelen háborúban történtekre, aztán magához tér. Elkezd mesélni, elkezdi rögzíteni a következményeket és minden poénján ott ül a gyász, és veszteség. Viszont a probléma leginkább ott fogható meg, a megfelelő, konzekvens ok-okozati reakciók igényét feláldozzák az epikusság és a szívszorító drámaiság oltárán.

Emellett a Végjáték több karakterével megosztó minőségben bánik. Thanos karaktere elveszíti a lendületét, eltűnik belőle a spiritusz, az a kraft, ami miatt ő gazdaságügyi és népjóléti miniszterré vált az elmúlt évben. Sokan nem lesznek azzal sem elégedettek, ahogy Thort, vagy Bruce Bannert kezeli a történet, viszont ezek csupán rövidtávú problémák lehetnek, ugyanis a film egyszerre zárja és nyitja a Marvelt. Új perspektívákat, dimenziókat generál, ami hosszútávon még érdekesebbé teheti ezt a nagyívű univerzumot. Már ha tudja. Mert ez nem lesz könnyű feladat.

A három órás hőseposz fináléja ugyanis az elmúlt dekádot egy gyönyörű egésszé gyúrva köszöni meg a kitartó figyelmet. Csodálatosan megható, egy pillanatig sem giccses, ám cseppet sem szerény, de mégsem nagyzoló végkifejlet ez, a gyümölcs, aminek a fáját még 2008-ban ültették. Lehengerlően grandiózus jelenetet képzeljünk ide, ami egyszerre megható és királyi, ami miatt egyszerre jönnek az öröm és szomorúság könnyei. Egy tökéletesen kerek almává ért a Végjátékkal az Infinity Saga és őszintén bevallom, nem hiszem, hogy képesek lesznek érlelni még egy ilyet. Mert filmtörténeti szempontból is az a mérföldkő, ami Star Wars és A Gyűrűk Ura volt. Ezt megismételni nagyon nehéz lesz.  És talán azért is érzem szakításnak, mert egy évtized alatt a húsz éves srácból egy harminc éves felnőtt lett, s ezek a filmek egészen a harmadik x-ig kísértek, innentől már egy másik, most húszéves srácot kísérnek a harmincig. Meglehet, hogy ez a nüansz az, ami még értékesebbé teszi a Végjátékot: záróakkordja a világ legnagyobb mozis-sorozatkísérletének, amin emberek nőttek fel, fiatalokat kísért át a felnőttkorba. Valószínűleg a következő filmeken is stabilan jelen leszek, de a Végjáték számomra egy korszak vége volt.

9 /10 bosszúálló raptor

Bosszúállók: Végjáték

Avengers: Endgame

szuperhős
Játékidő: 181 perc
Premier: 2019. április 25.
Rendező: Anthony és Joe Russo

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.