Amerika Kapitány a Szép új világban csupán egy mellékszereplő, és ez nincs jól

(A kritika spoilereket tartalmaz a Marvel Filmuniverzummal kapcsolatban.)

Amerika Kapitány karaktere idén lesz 85 éves, és Superman, Batman vagy Pókember mellett talán az egyik legismertebb amerikai képregényhős. A szuperkatonává kreált Steve Rogers az amerikai zászló színeiben díszelegve, páncéljával törte-zúzta a náci rezsim katonáit, egyfajta üzenetként szolgálva a nagyközönségnek: az USA-nak be kell avatkoznia a második világháborúba. Amerika Kapitány koncepcionálisan politikai jellegű, a Marvel Filmuniverzumban (Marvel Cinematic Universe, röviden MCU) pedig az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló c. filmben jelent meg először, szintén nácikat verve le, hogy majd hibernálva – akkori – napjainkban találja magát, egy egyszerre elavult és nosztalgikus értékrenddel. Szellemisége fokozatosan alakult, az Amerika Kapitány: A tél katonája és a Amerika Kapitány: Polgárháború filmek remekül járták körbe karakterét: mi történik egy valamennyire a sovinizmusban edzett figurával, aki tisztában van vele, hogy bár eszközként kreálták, ő ennél többet is képviselhet. Steve Rogers így mindenki hősévé avanzsálódhatott, nem csupán Amerika hősévé – és pláne nem a sztereotip, militarista, fehér Amerikáé. Emiatt is volt érthető és organikus, hogy a Bosszúállók: Végjáték fináléjában Sam Wilson, azaz Sólyom örökölte meg „Kapi” ikonikus vibránium pajzsát,

A Végtelen Saga fináléja után azonban úgy érezni, hogy a Marvel nem tudja, pontosan merre tovább. Készülnek a filmek és a sorozatok, vannak jók, kevésbé jók és borzasztóak, de nem érezni azt az egységes irányt, ami a kezdeti fázisokat meghatározta. Hasonló a helyzet a Sam Wilson-féle Amerika Kapitánnyal is, aki „a nagy átadást” követően egyszerűen kihasználatlan maradt. Karakterének előkészületeként szolgált A Sólyom és a Tél Katonája, amiben Bucky Barnesszal, az eredeti Amerika Kapitány fiatalkori barátjával indult útnak, akit egykor elkaptak a rosszfiúk és agymosott gyilkológéppé tettek. A sorozat kétségtelenül fele-más volt, de pár dolgot kifejezetten eltalált. Wilson hatalmas terhet örökölt meg egy politikailag viszontagságos időszakban, és szembe kellett néznie Amerika múltjával is, hogy magára öltse Amerika Kapitány szerepét. Ebben kulcsfigura Isaiah Bradley, egy fekete koreai veterán, akiből szintén Amerika Kapitányt kreáltak a szuperszérum segítségével, hogy később három évtizedre bebörtönözzék, és úgy csináljanak, mintha nem is létezett volna. A kisebbségek történelmének effajta eltörlése az Amerikai Egyesült Államok metodológiájának állandó eszköze, és egyszerűen nem lehetne egy fekete Amerika Kapitányt kreálni anélkül, hogy ezzel ne szembesítenék a nagyközönséget. A sorozat így nemcsak Barnes és Wilson kapcsolatát tudta építeni, de egyfajta múltvizslatásként is szolgált, hogy a Wilson-féle „Kapi” feldolgozza magában ezeket a dolgokat. Innentől pedig nyitva állt az ajtó arra, hogy egy igazán új, egyedi hős lehessen, aki jellegéből fakadva teszi egyedivé a karaktert, és nem csupán átveszi annak szerepét. Ezért is lehetett volna egy kiváló film az Amerika Kapitány: Szép új világ, de a Marvel valahogy mégis úgy döntött, hogy a 2008-as A hihetetlen Hulk folytatását készíti el. 

Pár évvel azután járunk már, hogy Thanos a Bosszúállók: Végtelen háborúban egy csettintéssel megsemmisítette az univerzum életformáinak felét, majd később a hősök sikeresen visszahozták az eltüntetetteket. Ennek azonban társadalmi és politikai következményei voltak, amit a világ azóta is próbál feldolgozni. Thaddeus Ross (Harrison Ford) ugyan egykor vehemens csatát vívott Hulkkal, azonban mostanra visszafogottabbá vált, és a film nyitányában kiderül, hogy megválasztották az Amerikai Egyesült Államok következő elnökének. Központi üzenete az „Együtt”, ugyanis úgy véli, hogy a bolygó lakosai kizárólag összefogva tudnak felülkerekedni a világunkat sújtó problémákon. Az empatikus amerikai elnök önmagában elképzelhetetlen, de erről majd később. (Rosst eredetileg William Hurt játszotta, de 2022-ben elhunyt, így a karaktert átvette Ford – és elhagyta sűrű bajszát.)

Ross célja elnökként az Amerika Kapitány: Szép új világban az, hogy egyesítse a világ nemzeteit egy új erőforrás kiaknázásában, ez pedig az Örökkévalókban legyőzött Égi tetemében rejlő adamantium. Az elnök azt szeretné, ha – a szokásostól eltérően – nem egy erőszakos verseny zajlana a remekül megmunkálható ritka nyersanyagért, hanem egy közös megegyezés alapján együtt dolgoznák azt fel az országok. Itt kavar azonban be a képbe Csörgőkígyó (mindenki kedvenc dánja, Giancarlo Esposito), aki egy rejtélyes megrendelő utasítására rajtaüt egy adamantium szállítmányon, ami keresztbe tehetne a diplomáciai erőfeszítéseknek. Az új Amerika Kapitány (Anthony Mackie) és Joaquin Torres Sólyom-aspiráns (Danny Ramirez) azonban megakadályozzák ezt, majd az elnök meghívja őket a Fehér Házba, hogy szorosabbra fűzze velük a viszonyt. Korábban ugyan máshogy közelítették meg a szuperhősök kérdését, de hajlandó a kompromisszumra, és

Hősünk azonban kizárólag Isaiah Bradley, a kihasznált, majd hátrahagyott egykori veterán kíséretében látogatna az elnökhöz, hogy elkezdődhessen egyfajta megbékélés és gyógyulás Amerika és a múltja között. A helyszínen azonban Bradley önmagából kifordulva rátámad Rossra, a csapat pedig Ruth Bader-Seraph (Shira Haas), elnöki biztonsági szaktanácsadó kíséretében elkezd nyomozni, hogy mi vihette rá a veteránt és más résztvevőket a merényletre, és ki állhat a történések mögött. Az eredmény pedig egy végtelenül kiszámítható narratíva, ami selyemkesztyűs kézzel nyúl témáihoz, anélkül, hogy merne valami mélyebbet mondani. 

Nem véletlenül kezdtem az ismertetőt Ross karakterével, ugyanis ez a film gyakorlatilag róla szól. Amerika Kapitányt szinte mellékszereplő státuszra minősítik le, miközben A-pontból B-pontba, gagyin vágott akciójelentről akciójelenetre, szájbarágós expozícióról szájbarágós expozícióra fut, autózik vagy repül. Bárki lehetett volna a helyén, és a seregnyi író egyszerűen képtelen kezdeni vele bármit. Még bizarrabb, hogy a film gyakorlatilag a 2008-as, még Edward Norton-féle A hihetetlen Hulk folytatása. Legfőképp annak narratívszálait veszi fel és viszi tovább amellett, hogy érintőlegesen léptetgeti picit a Marvel Filmuniverzumot és tér ki A Sólyom és a Tél Katonája történéseire. Ennek abszurditását nem győzöm hangsúlyozni: itt egy szuperhős, aki megörököl valami régit, de új köntösben; aki valami újat adhatna az egésznek, saját perspektívát kölcsönözhetne neki; azonban a saját története helyett belecsöppen egy középszerű film furcsa folytatásába, amit aligha kívánhattak maguk a rajongók.

Az Amerika Kapitány: Szép új világ méltatlan nemcsak Amerika Kapitány történeti szálához, de Anthony Mackie pazar, karizmatikus alakításához is. Szerencsétlen egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a forgatókönyvvel, pedig bőven lehetne érzelmi töltete a filmnek. Egy meglepően őszinte pillanatban a következő hangzik el: „Steve olyat adott az embereknek, amiben hihetnek, te pedig olyat, amire törekedhetnek.” Rogers már-már mitikus, szuperszérumos emberfeletti képességeivel szemben Wilson nem vállalta a szuperkatonasítást, és inkább rátermettségében, bátorságában, technikai felkészültségében képviseli Amerika Kapitány értékeit – továbbá nemcsak az USA, hanem a világ számára. Ezek a mozzanatok kifejezetten jók, és látszik, hogy Mackie érti és érzi a karaktert, de az írók vagy elpoénkodják, vagy eltemetik ezeket a pillanatokat. 

Nem kell egy Marvel-filmnek aktuálpolitizálnia, de nem árt azért, ha aktuális, főleg egy ilyen politikai töltetű karakternél, mint Amerika Kapitány. Steve Rogers filmjeiben gyakran előkerültek ilyen jellegű témák, amelyek valamelyest háborús, hidegháborús vagy épp politikai thrillerekké tették a filmeket, elgondolkodtató központi tematikákkal. Wilson Amerika Kapitánya szintén lehetett volna ilyen, ráadásul, ha már a Hulk-vonalat választották, bőven lett volna lehetőség is erre. Ross elvégre egy volt tábornokból lett elnök, és ő válik majd a Vörös Hulkká: ma azért nem olyan nehéz elképzelni egy idegbeteg, őrjöngő, vörös elnököt. Mellesleg, miközben Elon Musk és az oligarcharendszer minifasisztákkal az oldalán a vámokkal és annektálással dobálózó Trump mellett bontja le az USA intézményeit, eléggé hamisnak hat egy olyan elnök, aki az empátiára és a kooperációra törekszik. Ez persze nem a film hibája, de nem a legjobb az időzítés, és úgy tűnik, mintha próbálná a sötét múltat is valahogy elegyengetni és elsimítgatni. Plusz, mivel a jelen történések előtt készítették,

Pedig Harrison Ford remekül alakít az Amerika Kapitány: Szép új világban. Magáévá teszi a karakterét és a filmet is, és szuper, ahogy viaskodik magában. Ahogy ösztönös dühét és múltbéli atrocitásait próbálja feldolgozni és visszafogni, hogy ne pontosan az az idegbeteg állat legyen, akitől egykor, saját bevallása szerint, próbálta megóvni a világot – és amiért megromlott a viszonya a lányával. A Vörös Hulk pedig jól fest, és akciójeleneteinek is van egyfajta izgalmas szimbolikája, akár egy a Fehér Ház előtt tartott sajtótájékoztatón tombolva ront az újságíróknak, akár az amerikai csillagos-sávos lobogót hajít tartórudastól egy harci helikopternek. Míg a legtöbb közelharci akciójelenet elég zagyva és gyenge, a tágabb, mozgalmasabb jelenetsorok érdekesebbek, még úgy is, ha a CGI időnként borzasztóan gyengének hat.  

Az egész filmen azt érezni, hogy szinte semmilyen identitása nincs. Elpazarolja lehetőségeit és tehetségeit, és letolja a torkunkon ezeket a lerágott csontokat, amelyek már 15 éve is unalmasnak hatottak. Egy fércmunka összetákolt, újra- és újrababrált jelenetekből és eseménysorokból, amelyek valahogy nem hatnak koherensnek. A vágás is kaotikus, és időnként minden olyan hirtelen történik, össze-vissza kapkodva, szaggatottá téve az egészet. Ez látszik meg Csörgőkígyó és  Ruth Bader-Seraph karakterein is. Utóbbi egy újabb aknamező, akit érthető okokból teljesen újragondoltak a készítők.

Az eredeti figura egy Moszad-ügynök, akinek kék-fehér öltözéke Izrael zászlaját idézte, alteregója pedig Sabra volt. A sabra egy kifejezés az Izraelben született zsidóságra, de Sabra egy település is, ahol izraeli katonák és libanoni keresztény milíciatagok lemészároltak pár ezer palesztin és libanoni síita civilt. Ugyan a vérengzés a képregénykarakter létrejötte után történt, a név nem jó dolgokra emlékezteti a társadalom egy részét. Emellett a gázai történések és Shira Haas izareli katonai önkénteskedésének függvényében a Marvel próbálta elkerülni az ingoványos talajt, így jelentősen megvágta Ruth-Bader Seraph karakterét. Már nem Moszad-ügynök, sőt, már nem is Sabra, csupán egy egykori Fekete Özvegy, akinek a cselekményben gyakorlatilag semmilyen jelentősége nincs. Az egész helyzet arra világít rá, hogy a sok vágás, szétszálazás és átgondolás miatt a film nem épkézláb állapotban került ki. Kiemelném azonban Laura Karpman meglepően jó zenéjét, ami gyakran, jeleneteken átívelve, egy egységes, jazzes, old-school thrilleres hangulatot kölcsönöz a filmnek: mintha nem is erre írta volna, hanem arra, ami lehetett volna belőle. 

A cselekmény fájóan kiszámítható amellett, hogy egy része A Sólyom és a Tél Katonája mondanivalójának gyenge ismétlése. Wilson még mindig ugyanazokon a dolgokon rágódik, mint ott, és a fókusz inkább Rosson és saját viszontagságain van. Tetteinek és múltjának következményei visszaköszönnek és aligha engedik továbblépni, ebben pedig érdekes lehetett volna a dinamika Bradley és Wilson karaktereivel, akik pedig Amerika sötét múltjával viaskodnak a mai napig. Ez sincs azonban kidolgozva, helyette közhelyek és gyenge poénok várnak, miközben a színészek próbálnak azért érvényesülni a béna forgatókönyv ellenére is. Meg egy egysíkú, (vizuálisan is) gagyi, „háhá, mindvégig én voltam!” típusú főgonosz, aki szintén az Amerika Kapitány: Polgárháború mesterelméjének béna lenyomata.

A végeredmény pedig, mindent egybevetve, egy teljesen átlagos, de töketlen és fogatlan alkotás, ami, a címe ellenére, se nem szép, se nem új, és eredeti címe ellenére nem is bátor. Annyi, de annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle számos fronton, de főleg Amerika Kapitány új terhei és új valósága terén. Helyette ez egy Hulk-folytatás kiszámítható elemekkel megpakolva, gyenge akcióval és egy igen tompa üzenettel, ami most még inkább üresen cseng. Nem más, csak egy múltvizslató, béna megalkuvás, amikor pont, hogy a jövőbe kellene tekintenie